Egy gondolat mára
  • Úgy tűnhet, hogy mások állnak boldogságunk útjában. Valójában mi állunk ott, mert mi választjuk meg, hogy hogyan viszonyulunk az emberekhez. Andrew Matthews

Gondolat-morzsák: Valami nagy gond van…

belső rendAzok, akik erősen érzékelnek, látják, tudják, hogy valami nincs rendben. Hiába jönnek az erősödő jelek, hiába fáj egyre jobban… az ingerküszöb mindig kicsit feljebb tolódik. Úgy érezzük, hogy gumikötél módjára bármeddig feszíthető a történet. Na igen, de mindannyian tudjuk, hogy milyen fájdalmas az, amikor a gumikötél visszacsap.

Álltunk egy jó barátommal a közért pénztára mellett.  Figyeltül az áruszalagot, a rápakolt termékeket, a telerakott kosarakat és arról beszélgettünk, hogy ez a világ egészen kicsi részének a kiváltsága. Vajon tudjuk ezt? Vajon képben vagyunk? Vajon normális, hogy a “4 napos ünnep” agyunkba programozott félelmei miatt már ma 30-40 percet kellett sorba állni bevásárlás után? Vajon mikor jut el érdemben a tudatunkig, hogy a kevesebb több?

Volt aki azért hívott ma telefonon, hogy elpanaszolja, hogy mennyire beázott a pincéje és milyen sokat kellett mernie a vizet. Vajon gondolt arra, aki végérvényesen elúsztatta a nagy nehézségek árán hitelre megvásárolt autóját? Akinek tönkrementek vállalkozásai? Vagy inkább azokra, akik az ég alatt töltötték volna az éjszakát, ahogy tették az elmúlt hetekben, hónapokban, de most csak mindenhol sártenger és nyirkos levegő öleli körbe az utcán lévőket? És azokra, akik azon dolgoznak megfeszítve, hogy visszaálljon a jóléti társadalom megszokott rendje? Azokra, akik most dupla műszakban nyomják, hogy újra járjon a villamos, a kényelmes autónkban újra araszolni tudjunk a frissen aszfaltozott utakon? Gondolunk azokra, akik nagyon igyekeznek, hogy ne sérüljön a kényelmi zónánk? Gondolunk magunkra, amikor még nem voltunk ilyen agyatlanok, önzőek és türelmetlenek?
Látjuk magunkat, ahogy elkényelmesedve életképtelenné válunk, amikor áramszünet lesz órákra, amikor megbénul a tömegközlekedés, amikor kiderül, hogy a még mindig a természet az Úr? Észrevesszük, hogy hisztis gyerekként felháborodunk, ha a vihar után nem lesz azonnal lemosva a villamossín, ha az aluljáróban nem működik a közvilágítás, ha a kidőlt fát nem szállítják el sebesen? Érzékeljük, hogy azért leszünk feszültek, mert akadozik a net és sokáig homokórázik a facebook betöltése a szakadó esőben?

Vajon látjuk, hogy városlakó létformánk hiába rejt ezer drága kincset és ad sok-sok kényelmi örömet, közben végérvényesen elcsökevényesít és életképtelenné tesz? Látjuk, hogy nagy a baj?
Ha látjuk, megtesszük az első, apró lépést, hogy ez az energetikai kibillentség visszaálljon? Elsőre pont elég, ha kicsi lépést teszünk. Pl. a kollektív tudatot nem tömjük tele felszínes, romboló, egymás butaságát igazoló információkkal. Az is elég, ha nem tudunk jót mondani, akkor inkább nem mondunk semmit. De az is pont elég, ha egy időre függetlenítjük magunkat a “programozástól” és csak leszünk, hátat fordítva annak a világnak, amerre a tömeg áramlik. Meg az is elég, ha egy kicsit együtt élünk a természettel. Ha mondjuk áramszünet van az extrém esőben, akkor nem görgetjük a telefonunk kijelzőjét lemerülésig, hanem inkább alszunk egy jót vagy megszeretgetjük a mellettünk lévőt, ha lehetőségünk van rá. Természetesen ha tenni akarunk és tudunk, akkor mindig van mit tenni és kinek segíteni az utakon, utcákon, tereken, pincehelyiségek tulajdonosainak, szomszédnak, barátnak, idegennek.

Lesz olyan, hogy leállítjuk magunkat, ha azért panaszkodunk rendszeresen mert túúúl meleg van, majd másnap, hogy túl hideg, de közben az is zavar, ha fúj a szél vagy épp szélcsend van?

Olyan ez, mintha lapátolnánk a vizet. Lehet befelé a szobába, ahol egyszer majd fulladozni kezdünk és jól meglepődni, hogy mindezt mi csináltuk… vagy akár kifelé is, ahol rázúdul másokra, hogy fulladozzanak ők tőle. Mi van még? Talán az, hogy nem lapátolunk egy kicsit. Egy időre megpihenünk. Engedjük a történéseket, nem állunk ellen, nem megyünk elébe, nem generáljuk tovább a saját félelem részünk hozzáadásával. Egyszerűen csak “áramolunk” és feltétel nélkül bízunk benne, hogy a lehető legjobb történik velünk, vagy inkább az, aminek itt van az ideje. Pont az, amit anno megterveztünk. Mi. Magunknak. Felelősségünk teljes tudatában.

Így megy ez. Szerintem.

Hegedüs Erika ©

Comments

comments

Vélemény, hozzászólás?


Újratervezés Napló


Látogass el weboldalamra!


Regisztrálj a blogra

hogy azonnal értesülhess az új bejegyzésekről!



Tréning séta közben:


AJÁNDÉK coaching!


Köszönöm ha meghívsz egy kávéra!

Keresés a blogon

Nézz be ide:


Kövess a Facebookon

Video csatornáim:



Google+:



Twitter:



Inspiráció képekben:







Húznál egy Angyalkártyát?


A CoachOK Szakmai Szövetség alapító tagja vagyok:

Milyen nap is van ma?