Egy gondolat mára
  • Hagyj fel az állandó önmarcangolással! Sutba a tökéletességgel, a javulást célozd meg! Bocsásd meg saját tökéletlenségedet és automatikusan másoknak is meg fogsz bocsátani. Mások azt tükrözik vissza nekünk, amilyenek mi vagyunk. Andrew Matthews

Eltűnőben

homokóraTegnap temetésen voltam. Életemben először voltam olyan alkalmon, ahol egy szeretett ember homokórába volt “bezárva”. Alapjában véve nem kedvelem a temetéseket, nagyon ritkán veszem rá magam, hogy elmenjek. Valahogy jobban esik később, már egyedül ellátogatni a sírhoz és elköszönni tőle. Most nem volt sír, most csak most volt.

Néztem a homokórát és nehezen sikerült tudatosítanom magamban, hogy ennyi egy emberi történet. A lelkész arról beszélt, hogy mi emberek szeretnénk megérteni, kifürkészni, hogy kinek mennyi jut emberi évek tekintetében. Hogy elég-e az annyi. Aztán azt mondta, hogy lehet kevés, mégis talán számára pont elég volt, hogy mindazt a szeretetet, gondoskodást, figyelmet átadja, amit eredetileg tervezett. Na szép… gondoltam magamban, félig-meddig a pap is hasonlókról beszél, mint, amit én is mélyen hiszek a szívem mélyén.

homokszemekJövünk egy tervvel. Ezer kanyar, összecsapás, öröm, mámor, fájdalom és félelem kövezi ki az utat. Rakosgatjuk össze a darabkákat. Illeszkedünk másokkal, csalódunk, ha nem jó a puzzle darab, leszegett fejjel továbbmegyünk, máskor pedig örömkönnyek között kiforgatjuk a világot, ha a kép egy darabja összeáll.

Húsvét után kiégett az izzó a kocsimban. Eldöntöttem, hogy kicserélem. Fél óra masszív szerelés után rájöttem, hogy ez korábban sem ment. Felhívtam, azt mondta, hogy még dolgozik, ugorjak át és megoldjuk. 10 perc múlva a kapujában topogtam. Félbehagyta a munkáját és azonnal szerelni kezdte az autóm. Volt nála izzó, volt benne türelem, nem mérlegelte, hogy csúszik a másik munkával. Ahogy tette mindig. Sosem mondott nemet, mindig számíthattam rá… én pedig nem tudtam elég hálás lenni, hogy nem volt elég késő este vagy eléggé hétvégés a vasárnap, hogy ne mehessek hozzá. Aztán nyár elején mondta, hogy most ne menjek, mert beteg, erőtlen. Azt hittem, megfázott. Hetek múlva újra hívtam. Szomorúság, feszültség volt a hangjában, hogy újra nemet kell mondania. Nincs erőm, nem vagyok jól – mondta. Nem tudok dolgozni – talán ez volt a legnehezebben kimondható mondata. Aztán nem hívtam többé. Eltelt két hónap és most ott volt a homokórában. Egyszerre abszurd és felfoghatatlan.

A szertartás végén elindultak a “homokszemek” és egyre gyorsabban peregni kezdett az egész, majd nyomtalanul eltűnt. Az augusztus mindig ezer érzést hoz fel bennem, hiszen 26 éve, augusztusban ment el az apukám, jó néhány nehéz, szívet illetve jellemet formáló kőkemény hónap után. Akkor még nagyon fiatal voltam, meglepően nyugodtan és higgadtan dolgoztam fel magamban a halált. Meggyőződésem, hogy a kórházi ágyon ücsörögve a hosszú hetek, összefüggő hónapok alatt elgyászoltam, mert magát a temetést és a hozzá kötődő szervezést gépiesen csináltam végig. Eltűnt az életemből, nem jött többé, nem integettem utána, amikor útjára indult… ahogy most az én kedves autószerelőm sem vár többé a kapuban.

Eltűnődtem… ahogy figyelem a szeretett embereket, eltűnőben. Jövünk, vagyunk… aztán megyünk. Érthetetlen és felfoghatatlan misztérium maga az élet, az a körforgás, amiben létezünk.

Egyik nap azon morcogtam, hogy valaki nem hozott vissza egy könyvet és hiányzik a könyvespolcomról. Miért jutott ez eszembe? Mert elszégyelltem magam. Tárgyak, felhalmozott vagyon, értékek… néhány könyv egy polcon mondjuk. Ami azt hisszük, hogy felbecsülhetetlen értékek, majd miután mi leszünk eltűnőben, az örökösök könnyedén megválnak tőlük. Számukra mindez mást jelent, nem lesz rajta érzelmi töltés. Rossz esetben csak lomok, jobb esetben emlékek, amelyek eladhatók, továbbadhatók vagy megőrizhetők még valameddig.

Múló idő, pergő homokszemek. Zoli, Isten veled. Ma, ez a temetés megint eszembe juttatta, hogy semmi sem számít annyira, mint a megélt pillanat, a figyelem, amivel megajándékozzuk egymást, az ölelés, a nehéz időkben adható kézfogás, az együtt sírás vagy nevetés, az IDŐ, amiről azt hisszük, hogy van elég, máskor pedig pontosan tudjuk, hogy szorongatóan kevés. Amiről azt hisszük, hogy ráérünk még, majd felhívjuk, majd elmondjuk, majd együtt megéljük, megcsináljuk. Igen, talán. Vagy nem egészen úgy, ahogy szeretnénk. Ez messze túlmutat ezen a földi síkon. Jól van ez így. Mi csak azt kaptuk feladatnak, hogy sáfárkodjunk jól azzal a térrel, amibe kaptunk időt, felületet, érzéseket… és hozzá szereplőket.

Van forgatókönyv? Igen, talán van. De ez egy olyan színház, ahol nem kell a súgóra figyelni, lehet improvizálni. Sőt, kell is. Csodás történetek kerekednek ki abból, ha merünk belehelyeződni és szó szerint lenni. Akármeddig is tart a szerepünk…

Hegedüs Erika

 

KAPCSOLÓDÓ BEJEGYZÉSEK:

Miért mennek el olyan sokan fiatalon?

kösziamegosztást

Comments

comments

Minden vélemény számít!


Újratervezés Napló



Látogass el weboldalamra!




Regisztrálj a blogra

hogy azonnal értesülhess az új bejegyzésekről!



Tréning séta közben:



AJÁNDÉK coaching!



Köszönöm ha meghívsz egy kávéra!

Keresés a blogon

Nézz be ide:


Kövess a Facebookon

Video csatornáim:



Google+:



Twitter:



Inspiráció képekben:







Húznál egy Angyalkártyát?



A CoachOK Szakmai Szövetség alapító tagja vagyok:


Milyen nap is van ma?
Mi a véleményed a blogomról?

blog


Én is!