Egy gondolat mára
  • Nem szabad az elmédnek utasítást adni arra, hogy valamit NE tegyen. Tudatalattidnak arról kell tiszta képet kapnia, amit el akarsz érni. Andrew Matthews

Gondolat-morzsák: Valaminek történnie kell…

sárkánnyalMa arról mesélek Neked, ami a héten többször megérintett. Bennünk van, felfigyeltem rá. Ha felismerjük, kezelhetjük, tehetünk érte/ellene. Amíg nem nézünk rá, addig “az” irányít bennünket.

Csinos, negyvenes édesanya szemei rémültek, régóta nem láttam békességben. Nem körülötte van háború, inkább a lelkében. – El tudod képzelni, milyen 3 gyerekkel otthon maradni rossz időben? – szegezte nekem a kérdést. Nem. Nem tudom elképzelni. Pontosabban csak el tudom képzelni. 🙂
– Leírhatatlan. – válaszolta – Mindig kell program, hogy úgy érezzük, hogy lekötjük magunkat és örülünk. Vagy legalább ők örülnek.
Látszólag nagyok kreatívok, jó módban élnek és mindig szerveznek valamit, amitől emlékeket generálnak, hogy a gyerekek boldogok legyenek most és majd boldogan emlékezzenek vissza ha felnőttek lesznek. Csak jól megfigyelve lehet észrevenni, hogy a félelmei irányítják, egyszerűen nem meri megengedni magának, hogy csak úgy legyen és ezt a gyermekeinek sem tudja megtanítani. Fél, hogy program nélkül értelmetlen a lét, elpocsékolt idő, amiben automatikusan jön az unalom.

Harmincas évei végén járó, nagyon vonzó fiatal nő. Nagyon jó ízléssel, rendben az otthona, tip-top a ruhatára. Ápolt és trendi. Látszólag rend van körülötte, hihetnénk, hogy a belső rendről árulkodik.
– Megyek mindenhova, hogy találkozzak az igazival. – mondja egyáltalán nem csillogó szemekkel. Nem akarok otthon ülni – folytatja – mert akkor nem találkozom vele. Ha sok programot csinálok, akkor biztosan találkozunk.
Kényszeresen keresi az eseményeket, fb oldala arról árulkodik látszólag, hogy milyen színes életet él, közben csak igazán ráfigyelve lehet észrevenni, hogy félelmei irányítják. Nem tud, nem akar, nem mer egyedül maradni egy kicsit önmagával. Úgy érzi, hogy egyetlen pillanatra sem engedheti meg, hogy elszigetelődjön az élet mozgalmas világától.

Észrevétlenül szivárgott be, a jóléti társadalom velejárója, a média elvégezte feladatát, zsigereink mélyén van már, irányítja napjainkat, életünket. Ha épp nem történik semmi, úgy érezzük, hogy nem történik semmi. Milyen paradoxon. 🙂

Mindig történik valami. Mindig jön felénk az életesemény, helyzet, kihívás, feladat… és mindig jönnek azok a (látszólag) köztes állapotok, amikor annyi a dolgunk, hogy megpihenjünk, hátradőljünk, összegezzünk, következtessünk, döntsünk, lépjünk. Sok különböző élethelyzet, nincs lámpa a fejünkön, amely jelezné, hogy mikor melyik helyzetet kell működtetni. Felnőtt emberek vagyunk, az Univerzum úgy tekint ránk, mint szerves részére, aki önálló, döntésképes, tudatos lény. Olyan, aki tudja, hogy felelőssége minden tudatában van jelen ebben a világban.

Az ilyen lény – ne felejtsd el, hogy magunkról, emberekről beszélek – nem pánikol egy esős nap miatt. Nem omlik össze, ha nem érkezik meghívás semmilyen buliba. Nem fél lemaradni egy tüzijátékról. Nem sír, ha az egyetlen másnemű, akit igazinak hitt, nem akar vele programot szervezni. Nem dől össze a világ, ha egy “4 napos” ünnepen nincs kiruccanás, nincs hétvégi ház, nincs dugig tömött wellness-szálló, nincs buli, nincs baráti sütögetés, sem koncertjegy és előadás sem. Nem tuszkolja kényszeresen a gyerekeket a kocsiba, hogy mindegy hova, csak menjünk… Nem aszerint méri magát, hogy mennyien kedvelték a nyaralási képeit és mennyien szóltak hozzá aktuális programbeszámolójához.

Nem kifelé él az ilyen emberi lény. Meghallja a “programozást”, hogy mindig kell valaminek történnie, majd mosolyogva elengedni maga mellett, hogy hasson arra, akinek még nincs füle. És szíve. A valaminek történnie kell kényszer nem béklyózza le, nem irányítja. Nem kapcsol robotpilótára, hogy automatizált érzései miatt esetleg szenvedjen, semmirekellőnek vagy értéktelennek érezze magát.

Van, hogy látványosan történnek dolgok. Van, hogy csendben. Néha jó ott lenni, hangosan, vidáman megélni, irányítani, gerjeszteni. Van, hogy ott kell lenni és sodródni, fájni, sírni. Máskor pedig lehet csak úgy lenni. Akár csendben, akár halkan, akár befelé. Megtanítani gyerekeinknek is, hogy nincs jobb társaság önmagunknál. Megmutatni nekik, hogy aki jóban van magával, az jóban lesz az egész világgal.

Szemléletes talán, hogy az a bizonyos sárkány nem kint van, akit le kell győzni, hogy végre béke legyen, hogy végre élhető legyen a lét. A sárkány bizony bennünk van. Lehet hinni, hogy legyőzhető, de talán célravezetőbb, ha inkább megszelídítjük.

Ha pedig jön a kibillentség, amikor azt érezzük, hogy ez a világ bazira rossz hely, csupa idegesítő rossz fejjel, nulla életeseménnyel…. akkor kell jó kis rendrakásba fogni befelé, hogy kényszereinket leporolgassuk, az ideje múltakat “könnyes szemmel” kidobáljuk, hogy újra belekacsinthassunk a tükörbe… mert teljesen mindegy, hogy épp látványosan történik valami vagy csendben láthatatlanul.

Hegedüs Erika ©

Comments

comments

Vélemény, hozzászólás?


Újratervezés Napló


Látogass el weboldalamra!


Regisztrálj a blogra

hogy azonnal értesülhess az új bejegyzésekről!



Tréning séta közben:


AJÁNDÉK coaching!


Köszönöm ha meghívsz egy kávéra!

Keresés a blogon

Nézz be ide:


Kövess a Facebookon

Video csatornáim:



Google+:



Twitter:



Inspiráció képekben:







Húznál egy Angyalkártyát?


A CoachOK Szakmai Szövetség alapító tagja vagyok:

Milyen nap is van ma?