Egy gondolat mára
  • Ahhoz, hogy az embereket szeresd, nem kell mindenkit megcsókolnod, aki az utadba akad. (…) Csak kevesebbet kell kritizálnod az embereket! Engedd meg nekik, hogy azt viseljenek, amit akarnak, úgy éljenek, ahogyan szeretnének, azok legyenek, akik lenni szeretnének! Andrew Matthews

Minden egyes kavics hullámokat gerjeszt…

emlékeztető virágHosszú ideig lapult az angol-szótár, száraz, puha, ölelő lapjai között. Várta, hogy a megfelelő pillanatban betöltse rendeltetését. Szimbólummá válhasson, amolyan útjelzővé, ami, ha kell felráz, ha kell megerősít vagy épp utat mutat. Eljött végre az ideje…

Március volt. Pont, mint most. Fent voltunk a hegyen. Talán egy másfél órás sétánk során sok témát érintettünk. Messziről indultunk, nehezen találtunk rá egymás térképére. Fiatal volt, azt éreztem, hogy akár az anyja is lehetnék. Ahogy rohantak a percek, úgy kerültünk egymáshoz egyre közelebb, kezdtük érteni, hogy ki miért hallgat, mit miért kérdez. Nem volt könnyű beszélgetés, távolba révedő szemei nem győztek meg arról, hogy jól és komfortosan érzi magát sétánk során.

Együtt álltunk a buszmegállóban, már szinte be is gurult a busz, amikor a kerítés tövéből egy kis virágot szakítottam és a kezébe nyomtam. Úgy éreztem, hogy kell neki valami emlékeztető, ami segít neki abban, hogy felismerje erejét, azt a nem mindennapi tervet, amit választott sorsaként.

El tudod képzelni, hogy nem támaszkodsz másokra, önállóan veszed majd a levegőt? – kérdeztem tőle. – Szeretnéd saját főszerepedet játszani ebben a történetben?

Lassan bólintott, miközben a virágot szorongatta a kezében. Már a busz alsó lépcsőjéről… Talán azt jelezte, hogy érti vagy inkább azt, hogy igen, akarja. Nem derült ki. Közben különleges szemei nagyon messzire néztek, nem győztek meg arról, hogy sikerült áttörnöm azt az erős páncélt, amivel körbevette magát, hogy a változás kicsiny morzsája se juthasson közel lelke rezdüléseihez.

Újra március van. Egy újabb év márciusa. Illatos kávé fölött egy asztalra könyökölve mesélt arról a számtalan kanyarról, amivel szó szerint kiforgatta zugaiból saját világát. Ismerősnek tűnt a lány, de már egy Nő ült velem szemben. Keményebb lett, de nem bántóan, inkább a határozottsága és a céltudatossága lepett meg. Összerakós játékában meglepően sokat haladt.

Emlékszel, amikor azt mondtad…. – kezdte. Én meg elképedve figyeltem. Pontosabban azt figyeltem, hogy milyen pontossággal idézi vissza beszélgetünk részleteit.

adri

A találkozás után elküldött egy fotót, mert most vette elő. Őt. Most jött el az ideje. A kis-virág a helyére került. Amulett lett, szimbólum. Azt mondta, hogy most már emlékeztetni fogja mindig arra a boldog napra, amit sok nehéz követett, melyeket újra boldog napok követtek. Már sosem fogja azt hinni, hogy mindig “úgy marad”. Emlékezteti, hogy honnan indult, de segít rálátni arra is, hogy közben mérföldeket lépett előre. Már nem akarja kiradírozni a múltat, de tudja, hogy azt sem hagyja, hogy unalmassá, szürkévé váljanak hétköznapjai, amelyek egyáltalán nem hétköznapiak.

Éreztem rajta, hogy már nem fél a kanyaroktól. Sőt, hálássá vált saját, választott sorsáért, ami egyedi és megismételhetetlen. Már látja magát kívülről is, és élvezi, hogy mennyi kalandba, tanulásba vezeti bele önmagát. Már nem fél, tudja, hogy ez egy főszerep. Az övé. Nem cserélne mással, pedig talán elsőre nem kérné más az ő történetét.

Melengette a szívemet. Sőt! Adrianna mélyen megérintett.  Sokat tanított nekem is. Azok a kavicsok, amiket együtt dobáltuk anno a virtuális tóba, nem maradtak következmények nélkül. Ahogy sosem maradnak azok… A hullámok partot értek, láthatóan és alig észrevehetően. Voltak hullámok, amelyek csak számára voltak érezhetőek, de hatásai által hatással lett az életére és minden szereplőjére. Nem tud már olyan lenni, mint régen. Már nem is akar… Csillog a szeme. ÉL. Nagy betűvel, pedig igazi film ez, európaian árnyalt, nem cukorszirupos, hollywoodi.

Néztem a fotót. Megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Szinte égette a szívemet. Emlékeztet arra, hogy soha, semmi sem marad következmények nélkül. Figyelmem, szeretetem, igazi érdeklődésem visszatükröződik. Soha, egyetlen kérdésem sem száll el az üres térbe, mert amelyik kell, az betalál a szívekbe és elindít olyan lavinákat, amelyekre a másiknak épp szüksége van. Felelősség. Csoda. Megrettent… mégis szeretem.

 

Az élet szép! 🙂 Mondtam már?

Hegedüs Erika ©

kösziamegosztást

Comments

comments

Vélemény, hozzászólás?


Újratervezés Napló


Látogass el weboldalamra!


Regisztrálj a blogra

hogy azonnal értesülhess az új bejegyzésekről!



Tréning séta közben:


AJÁNDÉK coaching!


Köszönöm ha meghívsz egy kávéra!

Keresés a blogon

Nézz be ide:


Kövess a Facebookon

Video csatornáim:



Google+:



Twitter:



Inspiráció képekben:







Húznál egy Angyalkártyát?


A CoachOK Szakmai Szövetség alapító tagja vagyok:

Milyen nap is van ma?