Egy gondolat mára
  • Mindannyian saját sorsunk kovácsai vagyunk. Gondolataink körülményeket vonzanak és teremtenek. Ahogyan mi változunk, úgy változnak a körülményeink is… Amíg nem tanuljuk meg a leckéket az eladósodásról, a munkáról, a partnereinkről, addig vagy ugyanannál a leckénél ragadunk le, vagy ugyanazokat a leckéket kapjuk különböző csomagolásban. Ilyen az élet! Andrew Matthews

Hazudjunk magunknak boldog karácsonyt?

Hetek óta figyelem a világomat, formálódó gondolataimat, amelyeket szerettem volna magamban tartani, de mára egész mondatokká álltak össze, így leírásra várnak. Rendben, nem állok ellen nekik.

Te is azok közé tartozol, akik nem értik, hogyan rohant el ilyen gyorsan az év? Hirtelen, szinte észrevétlenül megint karácsony lett? Bizony, így van ez, ráadásul évről-évre. Idén sem vagyunk sokkal jobb lelki-szellemi-fizikai állapotban, össztársadalmi szinten. Az egyén szintjén beszélhetünk “kiugrásokról”, de arra nem mindig van rálátásunk. A kollektív tudatalattiban meg úgysem ez van bepakolva, tehát a hatások, amelyek ezerrel jönnek és óramű pontossággal kapcsolnak be nálunk is, na azok nem annyira kellemesek.

Olyan sokszor idéztem már Csernus dokit: mindenkinek olyan karácsonya lesz, amilyet egész évben csinál magának. Nehezen érthető? Távoli? Csak másokra jellemző? Dehogy, csak nem merünk vagy szeretünk beismerni dolgokat. Miért? Mert attól félünk, hogy akkor válik igazzá, ha ki is mondjuk. Addig… reménykedünk, hogy az nincs is úgy, senki sem látja vagy gondolja úgy, mint mi. Amíg vetítünk, addig mindenki a vetített képet látja csak, és nem is néz magára a “vetítő-gépre”. Nos, jó a gondolat, mert nem szokás a vetítőt magát nézni – kinek jutna ilyen eszébe, ugye?!? Mennyivel izgalmasabb és érdekesebb a vetített világ! Nézzük a vetített sztorit, aztán tovább is megyünk, hiszen szeretünk más életével foglalkozni, rejtettnek hitt dolgai után kutatni, háta mögött kibeszélni, titkairól elmélkedni… bármi jó, akár az is, ha a másik vetített műsora mellé mi is generálunk egyet róla, és mindenki másról is.

Minek? Miért? Talán addig sem kell a saját történetünkkel foglalkozni. Lehet.

Vannak tendenciák, amelyek mentén mozgunk, amelyek meghatároznak bennünket, hogy mire is fókuszáljunk. Idén sorra jöttek nagyszerű írások, amelyek megmutatják a görcsösen összetartott világ árnyoldalait is, rávilágítanak az irigység generálta összehasonlításra. Egyre többen vallják be, hogy nem az van, ami látszik. Még persze jó sokan a másik oldalon ellentartanak, hogy dehogynem, sőt még inkább klassz az a világ, ami a vetítővásznon megelevenedik. Azért is vagyok hálás ezekért a felvállalt történetekért, mert talán árnyalják a képet azok számára, akik megfigyelőként néznek rá történetekre, ugyan belemerülnek a közösségi oldalak álomszerű világába, de nem hisznek el mindent, amit mutatni akarnak nekik.

Tegnapelőtt voltam utoljára közértben. A bejárati ajtóban két ötvenes nő feszült egymásnak, hogy szabad-e a bejárati ajtóban parkolni, illetve 2 percre “csak” megállni. Mindenki pontosan tudta, hogy legalább 15 perc csak a pénztár előtti sorban állás, tehát egyáltalán nem életszerű a “csak berohanok egy vaníliás cukorért” szöveg. Volt, akinél el is pattant a cérna, így az összes, máshonnan hozott feszültségét kertelés nélkül ráborította a gaz asszonyra. Abban is volt már ezer sérelem és feszültség, így kapóra jött a beszólás, levezethette feszültségét egy kiadós ordibálással. Nincs ezzel gond, azzal már van inkább, hogy ez nem egyedi eset.

Pár napja az egyik munkám kapcsán, egy cég számára akartam hirdetést intézni. 3x kérdeztem rá a pontos méretre, hogy ezért cserébe egy kisebb vagyont fizessenek majd. A hirdetéseket szervező hölgy nem volt a helyzet magaslatán, talán őt is nyomta a karácsonyi láz, nehezen jöttek az információk. Végül egy másik kollégája megadta az adatokat és ment a folyamat szépen tovább. Igen ám, de hirdetésszervezőnk felhívott és fülkagylót is zavarba hozó stílusban kifejtette, hogy ők utálják egymást a munkahelyén, és ne merészeljek máskor valaki mástól segítséget kérni, mert ez az ő felségvize. A döbbenet után lassan és aránylag udvariasan elmondtam, hogy arról szól a szitu, hogy én vagyok a megrendelő, aki annyira akart pénzt költeni, nála – aki nem annyira mutatta, hogy ennek örülne. :) Mi lett a vége? Kaptam egy levelet tőle, hogy megérti, hogy feszült vagyok karácsony előtt, mindenki az… ja és legyünk újra jó barátok. Csak mosolyogtam. Eddig sem voltunk semmilyen barátok. Egyetlen dolog volt benne jó, csak 5 percig hagytam mérgezni a sejtjeimet (az is sok sajna), aztán magam mögé engedtem.

Legyünk újra jó barátok. Fontos mondat ez, nem árt fejben tartanunk, amikor a karácsonyi ünnepek során jönnek a jókívánságok sms-ben, üzenőfalakon, kisebb mértékben telefonon és még kisebb mértékben személyesen. Mutálódunk, hozzá igazodunk a változó világ rohanásához. Ez a trendi, ez a kényelmes, erre futja.

Van nekem egy csudabogár barátnőm, igazi önzetlen ember, akik nem élnek túl jó anyagi körülmények között, de sosem panaszkodik. Másfél szobás lakásukban éltek a férjével és a kisfiával, mígnem arra gondoltak, hogy itt az ideje egy újabb kicsinek, hogy teljes legyen az életük. Az élet másképp gondolta, ketten jöttek egyszerre. Nagy a boldogság, sajnos a lakás nem lett nagyobb, anyagi helyzetük sem változott. Gondoltam, hogy meglepem őket karácsonyra és gyűjtök nekik sok szép kicsi babaruhát. Tudod mi történt?! 3 jómódú, anyagilag stabil baráti családtól kértem 1-2 ruhácskát, mert hittem, hogy sok kicsi sokra megy. Mi volt a válasz? Széles volt a repertoár, egyikük még várja a következő gyermek érkezését, a másik nem ajándékozza el, mert sosem lehet tudni, meg úgy is tök drága márkás holmik, a harmadik meg a kormány politikai döntésére vár, hogy érdemes-e bevállalni végül egy harmadikat. Elfogadtam, bár ezek az emberek számomra fontos szereplői az életemnek és fura megtapasztalás volt, hogy nem tudtak 1-2 kicsi ruhától megszabadulni. Hogyan ragaszkodhatnak akkor más földi javaikhoz? Mit mondhattam rosszul, ami miatt nem volt egyértelmű, hogy milyen csodálatos dolog segíteni valami olyannal, amiből nekünk sok van és a másik nagyon-nagyon tud örülni neki? Át kell gondolnom, mert egészen addig, amíg a másik nem érti, hogy mit akarok mondani, addig kommunikálóként, nálam a felelősség…

Időnként szervezek különböző szakmai rendezvényeket, amelyek jó megmérettetések, ha már rendezvényszervező diplomám is van, amely legtöbbször csak porosodik valamelyik polcon. A múlt héten volt szerencsém egy nagyobbat koordinálni. Mivel a vendégek egy része tudja, hogy a coaching, az életvezetési tréning mennyire szívügyem, így az egyik hölgy mellém csapódott a városnézés során és mesélt a bolgár önismereti piac helyzetéről. Mutatott motivációs trénereket, akik több százezres rajongói táborral rendelkeznek, mint itthon egy népszerű zenész (sem). Stadion méretű rendezvényeket tartanak motivációs témából és mivel nem értem, hogy mit mond az előadó csak testbeszédéből, arcmimikájából, az egyéb körítésből, megérzéseimre tudok hagyatkozni… és leginkább nem értem. Vagyis, dehogynem. Itthon, kicsiny országunkban is van 5-6 felkapott motivációs tréner és van még legalább ennyi, aki az akar lenni. Személy szerint én nagyon hiszek a motiváció erejében, de ha csak inspiráció marad, akkor az egy színes lufi, ami gyorsan elszáll vagy kipukkad. Kell mellé eszköz, módszer… vagy inkább megértés, ami jöhet bármiből, csak segítsen hozzá, hogy legyen rálátásunk és utána megértésünk, hogy felelősséget vállaljunk az akármiért, ami épp elakadt vagy döcög az életünkben. Ezek a motivációs előadások olyanok, mint a drog. Nem baj, ha évente több alkalommal nyomja le ugyanazt a tréner, mert max. 5% az új anyag benne, nem baj, ha ugyanazokon sírjuk el magunkat, ugyanazokon nevetünk, ugyanarra mondjuk, hogy igen, megcsinálom, igaza van. Nem baj, ha tavaly is feltüzelt, lelkesített, aztán otthon folytatódott minden tovább. Nem baj, mert lesz 2 hónap múlva új előadás, amire el lehet menni és újra lehet lebegni az illúzió drogélményében. Ezek a motivációs előadások akkor érnek valamit, ha képesek vagyunk megérteni, hogy kevés az illúzióban lebegni, kevés, ha csak áltatjuk magunkat, hogy képesek vagyunk megcsinálni… ha elmaradnak másnaptól a tettek, akkor az egész csak egy álszent hazugság marad. Akkor csak a motivációs tréner zsebét dagasztjuk, hogy gyorsan bejelentkezhessen másnap a Seychelle szigetekről, hogy már el is veri a pénzt, amit azoktól kapott, akik a múlt héten hallgatták az előadását, hogy bármi sikerülhet…

Az Újratervezés NAPLÓ egy otthoni életvezetési tréning könyv. 1 évig dolgoztam rajta. Ideális esetben ezt a 300 oldalas anyagot a társszerző, a könyv tulajdonosa 3-6 hónap alatt dolgoz fel. Jó, igen idő kell hozzá, sok befelé figyelés, kimondott felismerések, őszinte vallomások, felvállalt kérdések és megkeresett válaszok, önmagunknak tett ígéretek betartása. Ki szeret ilyen dolgokat csinálni? Nem sokan. Értem én. Akkor sem volt más utam, mert én ebben hiszek. Nem tudok mit kezdeni az üres szavakkal, a tartalom nélküli álom-lufikkal, az eszközök nélküli jövőkép felvillantásával. Látom, hogy lehetne másképp csinálni, hiszen kicsiny országunk motivációs trénerei népszerűek, kedvelik őket sokan, örömmel járnak előadásaikra. Jó dolgokat mondanak, nincs bennük hazugság vagy megtévesztés. Egyszerűen csak egy töredéke az egésznek. Marad az illúzió szintjén, amikor még nem visz el teljesen a magunk pokláig, amikor nem tolja az arcunkba kíméletlen őszinteséggel, hogy ingovány az egész, amin állunk. Arra figyel mindenki ösztönösen, hogy az eladhatóság szintjén kell maradni, mert a teljes őszinteség fájdalmas, az önvédő mechanizmusok azt hozhatják, hogy a nyomógombok eltalálása esetén inkább elfordulnak a hallgatók, vásárlók, olvasók… és azt senki sem szereti, aki egóval rendelkezik. Éppen ezért értékelek mindenkit és nagyon hálás vagyok azért, ha meglátja a tréning könyvemben a lehetőséget. Az elmúlt hetekben láttam arcokat, akik lapozgatták és megértették, hogyan működik és gondolkodás nélkül igent mondtak rá. Olvastam visszacsatolásokat, akik belevágtak és elsőre félnek a szembesüléstől, amit majd magunknak adnak, de már nem lehet eltántorítani őket. Ledöbbentően sok levelet kaptam, napi szinten 2-3 biztos jön hetek óta, hogy szenzációs a könyv, de nincs önmagukra havi 1500-2000 forintjuk és beleférne-e, hogy adjak egyet ingyen. Vagy valami játék keretében osszam szét. Esetleg ha adok egyet, akkor majd ír róla pár jó szót a saját oldalán. Nem lehet ez annyira rossz és felesleges puzzle darab a nagy kirakós egészben, ha ekkora népszerűségnek örvend, az persze ezerrel tanít engem is, hogy tisztán lássam, hogy a valódi önismeret mélyítő munka nem túl trendi és szűk kör kívánja komolyan is venni…

Megtapasztaltam én is, amióta írok, hogy hónapokra, évekre figyelmükkel és gondolataikkal megtisztelő olvasóim egyik napról a másikra elmaradnak. Eleinte fájt, hogy vajon mit csinálok rosszul, aztán rájöttem, hogy ez nem az én dolgom. írok, ha jön szívből, ha van mit átadnom. Ha valakinek ad, továbblendít, akkor nem írtam hiába. Ha valaki már túlhaladt gondolatiságban, annak nem tudok mit adni, azok továbbmennek, mert így működnek ezek a kapcsolódások, ez az élet rendje. Ha valakinek pedig tükröt tartok és nem tetszik, amit lát benne, akkor az is elfordul, mert nagyon nem szeretjük, ha szembesítenek az elakadásainkkal. Ilyenkor egyszerűbb arrébb cuccolni, ahol olyan dolgokat kapunk az arcunkba, amelyeket kedvelünk vagy szívesebben azonosulunk vele. Emberek vagyunk, a könnyebb út irányába jobb haladni… látszólag.

Ahogy írtam, hogy mennyi jó cikk vállalja, hogy zűr van a karácsonyi képmutatás témakörében, ugyanúgy a média szerepvállalása is elgondolkodtató. Idén, röpke 1 hónap alatt háromszor voltam vendég televíziós reggeli műsorokban, ahol a karácsonyi stresszről, türelmetlenségről, valódi belassulásról, énidő fontosságáról beszélgettünk. Nem volt rossz a megérzésem, ahogy engem ennyiszer megkérdeztek, az elmúlt 4-5 hétben minden reggel, minden második beszélgetés ezt a témát taglalta. Tehát vagy felismerték, hogy mit tükröz a társadalom, vagy még inkább ráerősítettek arra a félelemre, amit a kollektív tudatalatti nyom felfelé, miközben pont az ellenkezőjét akarja mutatni.

Asztrológia tanárom 1-2 éve minden előadásán, írásában jelzi, hogy minden mechanikusan működik, vagy felismerjük és teszünk a kidolgozódás érdekében, vagy értetlenül sodródunk és fájdalmas megélések közepette az ellenkezőjét vetítjük kifelé. Minél többen vetítenek, annál többen érezzük, hogy mindenkinek jó, csak nekünk nem, éppen ezért annál inkább bevonódunk sokan (ha nem vagyunk elég tudatosak), hogy mi is vetítsünk valamit, mert akkor talán nem marad ki senki az össznépi hülyítésből és a visszacsatolások, elismerések adnak annyi muníciót, hogy gondolatainkkal magunkra maradva túléljük az ilyen-olyan felismeréseinket. Persze van az az út is, amikor köszönjük szépen, de nem kérünk belőle. Nincs dolgunk azzal, hogy mit gondolnak mások a nemünkről és annak feladatairól, a szokásainkról, az életünkről, azzal sincs dolgunk, hogy mások mennyit keresnek, megérdemelnek-e kudarcokat vagy jogos-e a sikerük. Azzal van dolgunk, hogy felismerjük, hogy bármelyikhez kell-e csatlakoznunk, van-e benne dolgunk, vagy meg van a mi feladatunk, a saját történetünkben, amit mondjuk a másik élet párhuzamaival tükröz nekünk. Igen, azzal van dolgunk, hogy ha nem vagyunk elégedettek, akkor nézzünk rá, hogy miért nem.

Fontos itt megjegyeznem, hogy a nem vagyunk elégedettek mára egy erős nyomássá is vált, mert lassan fogalmunk sincs, hogy mitől lennénk elégedettek. Hajszoljuk a boldogságot, a csodás pillanatok reményét, a megnyugvást, a megelégedettség elérésének illúzióját. Bízunk benne, hogy valahol kint van, ami befogható, megszelídíthető és birtokolható, beépíthető, elsajátítható. Piszok nehéz ezt elfogadni, hogy az nincs kint. Minden apró részlete bent van, a tudatunkban, az elménk tekervényeiben, lelkünk apró zugaiban, szellemi világunk fényes termeiben.

Hiába hisszük, hogy van egy pont, amit ha elérünk, onnantól mindig boldogok leszünk. Hazugság. Az élet egy változó és erősen hullámzó csoda, amelyben az a dolgunk, hogy belehelyeződjünk, megéljük, együtt mozogjunk a hullámokon, de nem alásüllyedve. Ebben pedig nincs örök ragyogás és kellő tudatosság elérése után járó kibillenthetetlen boldogság. Ebben vannak örömök, vidám rácsodálkozások, sok-sok tanulás és tapasztalás, megannyi fájdalom, félelem és kibillenés. Van benne ilyen-olyan helyzet, amely tanít, tükröz, megerősít, továbblendít. Vannak benne tanítók és tanulók, fájdalmas kapcsolódások és elképesztő derűt és örömöt hozó helyzetek. Színes világ, igazi cirkusz, egy véget nem érő színdarab, megannyi statisztával. A színpad közepén ott állunk, mindannyian a magunk történetében. Jó esetben főszerepünk tudatában, belehelyeződve éljük meg, hogy reakciónkra reakció a válasz, folyamatos lüktető történetünk kulcsszereplői mi vagyunk. Rossz esetben is a színpad közepén állunk, de a történet valamelyik szélén zajlik, így statisztaként téblábolunk ott…. miközben a nézőtéren is ott ülünk (nyugi, csak elsőre tűnik skizofrénnek a helyzet!) és pontosan látjuk, hogy mennyire élvezhető ez a történet, mennyire igaz és tanulságos.

A karácsony misztériuma elképesztően mély és összetett. Talán ezért sem világos sokszor, mert nincs idő és energia a mélyére menni. Az advent eljövetelt, megérkezést jelent. Azon túl, hogy a Megváltót várjuk keresztény kultúrkörökben, spirituális jelentéssel is bír, a mi megérkezésünket is szimbolizálja. Hétről-hétre, ahogy gyújtottuk a gyertyákat, jöttek felszínre érzések, üzenetek. Engedtünk el hiedelmeket, kétségeket, mondtunk ki felismeréseket. Leszámoltunk szokásokkal, tettünk ígéreteket, megszegtük és megtartottuk őket. Mindenki ma estére megérkezik valahogyan, leginkább olyan módon, ahogy épp van. Sokszor mondtam már, hogy mindenki úgy csinál valamit, ahogy csinál bármit.

Lehet, hogy ma este azokkal leszünk, akiket legjobban szeretünk. Az is lehet, hogy azokkal, akikkel szoktunk vagy akikkel ilyenkor illik. Az is lehet, hogy az délután, este nagy részét autópályán, autóban töltjük. Az is lehet, hogy meredten bámulunk előre, a kormányt szorongatva, hogy jövőre leszámolunk a megfelelési kényszerünkkel. Az is lehet, hogy a 26. süteményt sütve arra gondolunk, hogy jövőre elengedjük mártír szerepeink kelléktárának nagy részét, és felmentjük szeretteinket a megfelelési kényszerük alól. Az is lehet, hogy jövőre elutazunk valahova messzire, hogy csend legyen, valódi befelé figyelés, és majd ezzel nem kérkedünk közösségi üzenőfalakon, hogy bezzeg mi jobban csináljuk, mint az otthon maradottak. Nem fogjuk figyelni a lájkok számát, hogy vajon mennyien irigykednek, hogy nekünk 5 csillagos szálloda jutott, vagy gerendaház kandallóval a havas hegyek tetején. Az is lehet, hogy jövőre korábban kezdünk ajándékot vásárolni (ha szükségét érezzük), hogy ne duzzasszuk azon tömegeket, akik szó szerint képesek összeverekedni egy-egy bevásárló központ parkolójában, 30 perc dühödt keringés után egy félparkolót meglelve. Az is lehet, hogy jövőre többet figyelünk befelé, mint kifelé. Az is lehet, hogy jövőre feldíszítjük a karácsonyfát, akár egyedül, akár a szeretteinkkel és inkább beszélgetünk, egymásra figyelünk, zenét hallgatunk, mint a karácsonyfánk fotóit toljuk egymás arcába közösségi oldalak tömkelegén. Az is lehet, hogy jövőre valódi ünnep lesz, olyan, amilyenről álmodozunk. Ha mondjuk megnézzük a Wham videóklipjét (de csak 129. milliomodként)

……………………

vagy valamelyik hollywoodi álomfilmet, amelyben minden csak annyira csillogó és boldogságos, amennyire épp jól esik. Mondjuk olyan. Vagy nagy olasz család módjára harmincan üljük körbe az asztalt és mindenki örül mindenkinek. Esetleg csak kettesben meghitten, vagy vidáman hármasban, négyesben… Jövőre talán más lesz. Jövőre talán megbocsátunk, sőt időben bocsánatot is kérünk… vagy inkább meg sem bántjuk azokat, akiket elvileg a legjobban szeretünk. Ha már megtettük, akkor vállaljuk, hiszen emberek vagyunk, akik olykor hibázunk, de minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy legközelebb ne kövessük el ugyanazt a hibát. Jövőre talán más lesz. Idén tanulunk belőle, hogy mi volt rossz, hiányos, részleges, kapkodós vagy türelmetlen.

Jövőre más lesz. Az is lehet, hogy illúzió szintjén marad az egész, de az idei karácsony alkalmával sokat segít a remény, hogy jövőre más lesz.

Van egy jó hírem. Tényleg más lehet jövőre. Nem tudom, hogy jobb-e, mélyebb-e, árnyaltabb-e… mert ez mindenkinél mást jelent, de lehet más. Pont olyan, amilyet egész évben csinálunk magunknak. Holnaptól. Ez viszont most szó szerint értendő. Minden lépés közelebb visz egy vágyott világhoz, minden tettünk, gondolatunk, mondatunk szerves része a nagy egésznek. Bárhová tarthatunk, bármilyen érzésekkel és gondolatokkal, tetszőleges célokkal és tervekkel. Az a lényeg, hogy a sok kicsi lépés összeáll egy nagy egésszé.

Jövő karácsonykor pedig kiderül, hogy mivé. Addig pedig marad az, hogy belehelyeződünk az idei karácsony misztériumába és nem kívülről várjuk a “kellékeket”, mert minden tőlünk telhetőt megtettünk az elmúlt évben, hogy éppen olyan legyen, amilyen. Ha pedig hiányérzetünk van, akkor ismerjük fel, hogy nem kell tovább menekülnünk önmagunk elől, ellentartani sem kell, sőt hazugságokat sem kell generálni. Simán beleállhatunk bármilyen helyzetbe, amely azért jön felénk, hogy megerősödjünk, végrehajtsuk mindazt, amit terveztünk “anno”, amikor döntöttünk erről a földi történetről. Semmi sem történik véletlenül. Semmi sem jön csak úgy.

Talán a legszebb karácsonyi ajándékunk az lehet magunknak, ha ezt elfogadjuk, és ami jön az fogadjuk, ami megy azt engedjük, a kettő közöttit pedig megéljük.

Évek óta nem kívánok kellemes vagy boldog karácsonyt. Azért, mert nem jön szívből.

BÉKÉS karácsonyt szeretek kívánni. Most is azt teszem. Köszönöm, hogy energiáiddal erősítettél, olvastad írásaimat, gondolataiddal hozzátettél, továbbvitted, gazdagítottad. A belső békénél még mindig nem tudok jobb dolgot, ezért ezt kívánom Neked és magamnak is.

Holnaptól pedig dolgozzunk az új karácsonyunkon. Ma pedig éljük meg az ideit, úgy, ahogy jön. A maga teljességében. <3

szeretettel:

Hegedüs Erika

kösziamegosztást

Comments

comments

Minden vélemény számít!


Újratervezés Napló



Látogass el weboldalamra!




Regisztrálj a blogra

hogy azonnal értesülhess az új bejegyzésekről!



Tréning séta közben:



AJÁNDÉK coaching!



Köszönöm ha meghívsz egy kávéra!

Keresés a blogon

Nézz be ide:


Kövess a Facebookon

Video csatornáim:



Google+:



Twitter:



Inspiráció képekben:







Húznál egy Angyalkártyát?



A CoachOK Szakmai Szövetség alapító tagja vagyok:


Milyen nap is van ma?
Mi a véleményed a blogomról?

blog


Én is!