Egy gondolat mára
  • Kevés, hogy önmagában csak álmaink legyenek, ha nincs jövőképünk, ha nem tűzünk ki konkrét köztes állomásokat, és ha nem tervezzük meg az odavezető utat, akkor csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem jutunk el a célig. Tervezés nélkül nem jutnánk el sehova. Kemény Dénes

Ígérgetés helyett csinálni kell

Jó látni, hogy milyen különbözőek vagyunk és néha nehéz megtapasztani, hogy milyen különbözőek vagyunk. Voltál ezzel így Te is?

Van, aki képes beleállni és vállalni, hogy milyen, mennyi hibája van, tévedése, micsoda feladat-lavina áll még előtte, hogy rendet tegyen. Nem rángatja a vállát, hogy ez vagyok, inkább önmagához mérten halad.
Van, aki bármit megtenne, hogy még önmaga számára se derüljön ki, hogy milyen szemétkupac tetején ücsörög.

Van, aki pontosan látja, hogy mennyi vackot pakolt már a szőnyeg alá, de képtelen megoldani, így inkább erősen tartja a szőnyeget, csak nehogy kiderüljön, hogy mit rejt.
Persze olyan is van, aki leéli az életét abban a hitben, hogy az okok, felelősök, hibásak mind kint vannak valahol a világban és neki nincs más választása, csak megvárni, hogy véget érjen az élete.
Van, aki pedig egészen egyszerűen nem agyal rajta, csinálja és igyekszik mindig a lehető legjobbat kihozni a történeteiből és a lehető leggyorsabbat kidolgozni, ha valamiről azt érzi, hogy nem annyira jó.
 
A karácsony előtti időszak sok munkát hozott, de én ezt sosem bánom. Minden egyes beszélgetés élmény, újabb történet, újabb rácsodálkozás a világ sokszínűségére.
 
időnként, amikor visszaolvasom a bejegyzéseimet, azon gondolkodom, hogy vajon értem-e, hogy miért akarom az embereket elvezetni a maguk pokláig, hogy felismerjék és higgyenek annyira magukban, hogy akár kifordítsák a saját világukat. Mennyivel egyszerűbb lenne villám-optimizmus mondatokkal, ködös ígéretekkel, szívszaggató történetekkel közös nyomógombokkal eszközölni, hogy a tömegek mozgathatóak legyenek. Igen, egyszerűbb lenne, mégsem működik, mert nem tudnék a tükörbe nézni utána. Egyszerűen azért, mert hiszek az emberekben, hogy képesek valódi felismeréseket hozni, képesek kézbe venni a saját sorsukat és nem várják a sült-galambot. Még akkor is hiszek ebben, ha olykor a tények ellentmondanak ennek.
.
Karácsony első délelőttjén templomba mentünk. A kocsiban jó hangulatban beszélgettünk. A templom előtt volt még üres parkoló, így az unokaöcsém betolatott. Járt ez azzal, hogy a mögöttünk jövő autóknak 20 másodpercig várni kellett. Egy emberekkel tömött autó állt mögöttünk pont. Ahogy beparkoltunk, a kocsi vezetője lassan elénk gurunk, áthajolt a reményvesztett fejet vágó, rettentően szomorú fejű asszony előtt és a középső ujját bemutatta, miközben ordított valamit. Döbbenet volt. A családi ebéden a keresztanyám még 1x felhozta, hogy nem tudja elengedni a képet, ahogy az agresszív férfi fél perc várakozás miatt képes lett volna ölni. Mit élhet át a társa vagy azok az idős emberek, akik ott ültek mögötte? Milyen lehet egy ünnep vele? Ha ilyen egy ünnep, milyen lehet egy hétköznap? A nő sírós szemét látva éreztem a börtönt, amiben fuldokolhat évtizedek óta. Nem dolgom. Megtanultam, hogy ha ő nem akarja a változást, én nem akarhatom helyette. 

Decemberben többször beszélgettem egy 50 körüli férfiemberrel. Harmadszorra készült válni. Sokat beszélgettünk a tapasztalásokról, szembejövő tanításokról. Kész terve volt, látszólag tanult a kudarcaiból, látta, hogy a külsőségek mentén élt, így pedig nagyon nehéz valódi párkapcsolatban élni, a maga mélységeivel, amelyek kellenek a stabil alaphoz. Karácsony előtti nap még újra találkoztunk. Az összes korábbi tervét a fiókba süllyesztette és szomorúan a szemembe nézett: “A karácsonyra való tekintettel úgy csinálunk, mintha minden rendben lenne. Folytatjuk majd, amíg megy…” Csodás terv, gondoltam, de már megtanultam, hogy nem akarhatom senki helyett sem jobban.

Tavasz óta kísértem egy harmincas hölgyet a válása mentén. Sokat beszélgettünk az önértékeléséről és arról, hogy ha nem néz szembe a saját hiedelmeivel, akkor nem lesz áttörés. Sosem csinált meg egyetlen feladatot sem, hiába hoztam modelleket, coaching gyakorlatokat, egyszerűn jól esett dagonyáznia a megrekedésében. Megbeszéltük, hogy nem kész valódban tenni magáért, így inkább utazgatni indult, hogy élményeket gyűjtsön a világban. Nem bánkódtam már, mert megtanultam, hogy nem akarhatom senki helyett sem jobban. Szenteste levél jött tőle, hogy gyorsan-gyorsan, mert nagyon vacakul van. A karácsonyfa fényénél, amikor elcsendesedett minden, levelet írtam neki, hogy segítsek nézőpontot váltani. Még hajnalban vissza is írt, hogy tényleg, onnan nem nézte és így könnyebb elviselni a karácsonyt, nem kattan meg, mennyire hálás stb. stb. Mit hozott a reggel? Láttam itt az üzenőfalon a fotóját, amit a világ felé mutatott: ő a világ legboldogabb embere és neki sikerült az élet.

Folytassam? Inkább nem… tegnap arra gondoltam, hogy szögre akasztom az egész hivatásomat, annyi hazugságba menekülő, valódi változásra képtelen ember él a Földön, hogy képtelenség mindenkinek lámpást adni a kezébe. Aztán történt valami…
 
Vendégek jöttek, igazi barátok. A barátnőm kedvese nézelődött a nappaliban, felhúzta a szemöldökét, majd egészen egyszerűen azt mondta, hogy “Te itt nem férsz el.  Vagy költözz nagyobb lakásba, vagy ajándékozz el egy rakás könyvet, vagy vegyél magasabb polcokat, belmagasság bőven van.” Tudod, hogy mi történt? Akkorát néztem, mint már régen. Magasabb polc? Miért nem jutott eddig eszembe? Simán elfér, minden szeretett könyvem megmaradhat és lesz hely. Basszus… köszi Tamás!!!! Ez a könyvespolc sztori juttatta eszembe, hogy amikor pörgünk a saját történetünkben, akkor nem látjuk a fától az erdőt. Jön valaki, aki friss szemmel néz rá egy történetre, bekérdez, segít körbejárni és új alternatívákat hoz előtérbe, amelyből választhat az, aki pont azt a valamit kereste, csak nem “jól” nézett.

Az egész élet így működik. Szellemi-lelki-testi szinten jönnek a helyzetek, tanítások, feladatok, amelyek csiszolnak, változtatnak, teljesebbé tesznek. Mindenkinek kell lendület itt-ott, lehetőleg a megfelelő időben, amelytől aztán kezébe veszi újra a sorsát, akár szellemi, akár lelki síkon vagy épp fizikai testével kapcsolatban. Bámulatos. Ma reggel már a google volt a barátom, hogy extra magas kész polcokat keressek, mielőtt asztalost kezdek keresni… és tele voltam lelkesedéssel, tervvel, örömmel… mert szinte már láttam magam előtt, éreztem az új nappali hangulatát, ahol mindennek van helye. Hmmmm :)  csodálatos. Minden sejtem vibrált, akartam a változást, kész voltam tenni érte. Ilyen az, amikor elindulnak a teremtő folyamatok. Ismered?

Én nem sok mindenhez értek annyira, mint inspirálni, motiválni, figyelni, beszélgetni. Talán ezért is vezetett az utam arra, hogy életvezetési tréner legyek. Hihetetlen hálás vagyok a fodrászomnak, aki úgy szárítja be a hajamat, hogy 3 nap múlva is hullámos. Minden egyeses nap hálás vagyok a kárpitosomnak, aki az öreg kanapémból újat varázsolt nekem, töredék áron. Elképesztően hálás vagyok a pótpapámnak, aki biztonsági reteszt szerkesztett az ablakaimra, hogy legközelebb már ezzel a technikával senki se tudja benyomni az ablakom. Annyi mindenhez nem értek és annyi mindenhez értenek mások. Annyira jó, hogy összekapaszkodva, apró láncszemekként tesszük teljessé egymás életét.
.
Legyél őszinte most magadhoz! Az elmúlt hetekben hányszor hagyta el a szádat, hogy majd a két ünnep között megcsinálod, elintézed, elpakolod, megnézed, kiolvasod. Majd a két ünnep között több időd lesz és találkoztok, pihentek, megbeszélitek, elmentek, megélitek… Két ünnep között majd foglalkozol magaddal, kinyomtatod a jövő évi tervezőt és egészen biztos vagy benne, hogy mindjárt neki is kezdesz. Komolyan is gondoltuk, szerintem. Egyetlen dolog fontos a teljes képhez. Az a bizonyos két ünnep között zajló, véget nem érő időtömeg, egészen nyúlfarknyi. Ráadásul most van. Pont most!
.
Szóval és tettel… ígérgetés helyett arra jutottam, hogy csinálom. Most elsőre rövidtávon keresek egy használt polcot, ha nem lesz, akkor egy asztalost. Hosszabb távon… holnaptól folytatom a munkámat, ami a hivatásom is, mert ezzel tudok láncszemet adni azok kezébe, akiknek pont erre van szüksége. Mert én motiválni szeretek és inspirálni tudok. Mert érzem, hogy ha nem lennék ott, úgy, abban a folyamatban, akkor hiányoznék onnan, tehát jó, hogy vagyok… és egészen biztosan érzem, hogy azoknak is jó, akik időszakosan együtt dolgoznak velem bármelyik élet-szeletükön, amelyik arra vár, hogy ránézzünk.
.
Te is látod, hogy honnan hiányoznál? Hol és miért lesz valami egészen különleges, pont azért, mert Te benne vagy a történetben? Képes vagy elismerni azt, hogy Te magad is örülsz annak, hogy ott és úgy vagy részese a folyamatnak, ahogy épp? Melyik típus vagy? Ugye, ígéretek helyett inkább csinálod!?!
.
Hegedüs Erika
kösziamegosztást

Comments

comments

Minden vélemény számít!


Újratervezés Napló



Látogass el weboldalamra!




Regisztrálj a blogra

hogy azonnal értesülhess az új bejegyzésekről!



Tréning séta közben:



AJÁNDÉK coaching!



Köszönöm ha meghívsz egy kávéra!

Keresés a blogon

Nézz be ide:


Kövess a Facebookon

Video csatornáim:



Google+:



Twitter:



Inspiráció képekben:







Húznál egy Angyalkártyát?



A CoachOK Szakmai Szövetség alapító tagja vagyok:


Milyen nap is van ma?
Mi a véleményed a blogomról?

blog


Én is!