Elfogadható a változás?

Ugyan továbbra sem pályázom celeb szereplésre, most mégis egy saját fotón keresztül mutatnám meg mai témámat.

Gondolkodtál már azon, hogy mennyire foglalkoztat az elmúlás? Mennyi pénzt, időt, energiát, figyelmet, elfogadást vagy épp el nem fogadást teszel abba, hogy lassítsd az időt, szépítsd a helyzetet vagy másnak láttasd? Van határ? Van olyan, ami elfogadható, ami kegyes hazugság, ami gyermeki csíny? Más meg már vicc vagy idiótaság? Ki mondja meg, hogy mi a norma? Sőt! Mi a normális? Elég, ha sokan csinálják, sokaknak tetszik, máris az lesz az illő, követendő? Lehet bármi igazán tetsző, kedvelhető, ha nem olyan, amilyennek láttatják velünk?

Filter-világ

Nem kell nagy szakértőnek lenni, hogy mondjuk a facebook-ra fellökött “spontán” fotókban meglássuk mennyi a retus, a filter, a torzítás, pl. a csak arcon halvány ragyogás, jótékony elmosódás. A virtuális világba szorult ember számára már nem is annyira fontos a plasztikai sebészet vívmányai, sokkal izgalmasabb a photoshop adta lehetőségek tárháza. Gondolom, hogy ezt mindenki látja, talán csak az nem, aki felteszi. Tévedek? Természetesen az esetek jó részében senkit sem érdekel és senkit sem bánt vagy befolyásol, hogy egy torz világ, torz üzeneteként láttatja magát bárki. Gond akkor van, ha magára véve örökös hasonlítgatásba és elégedetlenségbe hajszolja önmagát valaki. Reménykedve gondolok arra, hogy talán nincs senki, aki elhinné, hogy a filterezett arc valóságos, így mindenki más selymes és hamvas, egyedül neki nem sikerül ugyanezt “produkálnia” a valóságban.

Kerestem egy, a napokban készült fotót, amelyen smink nélkül, egy forró nap végén, fáradtan ücsörgök egy árnyas teraszon. Mellé tettem egy olyan fotót, amelyet csinálnának belőle mondjuk egy újság borítójára, ami szívesen vállalható bárhol, ami ugyan csak nyomokban tartalmaz engem, jó esetben egy 10-20 évvel korábbi verziómat, mégis tetszetős az illúzió.

Mióta sminkeljük magunkat? Különböző céllal ugyan, de talán egyidős az emberiséggel. Kiemel, hangsúlyoz, árnyal, takar… elbújhatunk mögé, eljátszhatunk a gondolattal, hogy ezek vagyunk, vidámabbá tesz meg fiatalabbá, vagy inkább fiatalosabbá. Ráncok eltűnnek, halványodnak, fogak ragyogva kiemelődnek, arcformák lágyulnak. Olykor. Máskor meg nagyon nem.

Zuhany-teszt
A napokban hallottam egy férfi beszélgetést, ahogy hölgyekről társalogtak, a természetességről, belső kisugárzásról. Akkor hallottam tőlük ezt a kifejezést: “nem állná ki a zuhany-próbát”. Elsőre nem értettem, aztán kifejtették, hogy a túl erős smink mögötti arc az igazán érdekes, az a női tekintet, mosoly, csillogó szempár, aki a zuhany alól kijön néhány percnyi ácsorgás után. 🙂

Mennyire nehéz elfogadni a természetességet? Mennyi férfi (vagy nő) szeretete, állandó rajongása, elismerése kell, hogy a bátorság, természetesség, életszeretet kerüljön előtérbe, és a smink ha kell, pont annyi legyen, amennyi természetesen árnyal és kiemel, nem akar másnak láttatni, sem ismeretlenné tenni önmagunk és a világ előtt?

Harcban az idővel

Ha nem tudjuk, hogy miért csináljuk, vajon miért nem tudunk egyensúlyt tartani, ha értelmetlen vesszőfutássá alakul a küzdelem az idő lassítására, korábbi időszakaink konzerválására? Akkor azért ki a hibás? Kinek kell megtanítania, hogy ne fényképek alapján gondolkodjunk magunkról, hanem pillanatról-pillanatra jólesően nézzünk bele a tükörbe és rácsodálkozva nyugtázzuk, hogy már megint a legújabb önmagunkat kedveljük a legjobban? Ki mutat ilyen példát? Honnan jön a minta? Ki győz majd meg, hogy lehet szépen és természetesen öregedni, elfogadni és megélni azt a fajta elmúlást, amit akármennyire szeretnénk, nem tudunk kihagyni?

Elfogadjuk az elfogadhatatlant?

A múlt héten a barátnőmmel töltöttem néhány napot, amolyan vidám városnézés, szokásos, nyári elvonulásunk keretében. Azon túl, hogy kellő nyitottsággal, túláradó életszeretettel figyeltük a világot, a jövő-menő embereket, sokat beszélgettünk a lélek kortalansága mellett naponta változó arc és test kihívásairól. Közben soha ennyi fénykép nem készül rólunk, mint ezeken a napokon. Vidám hangulatban talán nem is a végeredmény volt a lényeg, hanem maga a fotózás élménye, önfeledt kacagásunk, vidám kreativkodásunk. Aztán persze a nap végén jött a kíméletlen szelektálás, vastag boka, ronda láb, görnyedt tartás, túl sok ránc, furcsa grimasz, idióta hunyorgás hatására a törlés gomb áldozatává váltak sokan.

Miért csináltuk? Magunk sem tudjuk. Él bennünk egy láthatatlan mérce, egy elvárás. Ami részben belőlünk jön, jó részben a társadalom elvárásaiból táplálkozik. Gondolkodás nélkül rávágjuk, hogy milyen a jó vagy elfogadható, és mi az, ami még magunk előtt sem vállalható. Szinte szétválaszthatatlan, hogy melyiket gondoljuk mi, és mi az, ami jön máshonnan. Már nem is gondolkodunk rajta. Futjuk a köröket, olykor kicsiben, máskor meg nagyban.

……

…….via GIPHY

Az van, ami van 🙂

Pánikra nem volt ok, mert megnyugtató az elfogadás. A szemünk sarkából jólesően nyugtáztuk, hogy mennyire ragyogóvá tesz valakit az az egyszerű részlet, ha együtt él a változással. Mégsem elfogadhatatlan? Be kellett látnunk, hogy elfogadható a változás, sőt nincs más út, ha tényleg olyanokká akarunk válni, akiket megcsodáltunk azért, mert 60-70 felé is minden porcikájukban rendben voltak, ott az orrunk előtt, retus és filter nélkül. Ápoltsággal, igényességgel, természetességgel, sminkeletlennek látszó sminkkel, stílussal, egyéniséggel, önfeledtséggel, áradó harmóniával, ön-elfogadással. Még jó, hogy maradtak példák. Talán ez segít elfogadni a változást.

Megint bebizonyosodott. Szépen is lehet öregedni, de egészen biztos, hogy az a fránya önismeret ehhez is kell (sajnos).

Hegedüs Erika

Comments

comments