Egy gondolat mára
  • Ha nem szeretjük önmagunkat, akkor azzal másokat bosszantunk, és ráadásul mi magunk is sokat szenvedünk. Ha megtanuljuk jobban elfogadni magunkat, többé már nem megyünk bele ilyen játszmákba. Andrew Matthews

Miért mennek el olyan sokan fiatalon?

túlvilág feléMostanában úgy tűnik nekem, mintha egyre többen, egyre értékesebb, jó és tiszta emberek mennének el sorra… idő előtt. Természetesen nagyon szubjektív, hogy mit is jelent az idő előtt, de ha mai világunkat és benne egy-egy emberöltőt szemlélünk, akkor teljes joggal tervezünk minimum 70-80 évre, amibe aztán olykor beleszólnak. De vajon kik és miért?

Elég sok nyugati orvoslással foglalkozó szakember írt könyvet, készített prezentációt, tett fel kutatási eredményt az internetre, elég rákeresnünk a neten és meglepődünk. Ennél már csak a spirituális irodalom ezzel foglalkozó szelete nagyobb. Sokan kutatták, éveket, évtizedeket tettek rá az életükből. Találkoztak visszatérőkkel, kerestek érzőket, látókat, médiumokat, jegyzeteltek, következtettek, továbbgondoltak. Egyre több darabka kerül bele a kollektívbe, nagyon nehéz egy idő után eldönteni bármiről, hogy mi az, amit tény illetve mi karol bele egy régebbi információba és építkezik rá, szimplán a fantáziára támaszkodva. Egy szkeptikus ezer igazolást felsorol valószínűleg, hogy miért hülyeség mindez, míg valaki, aki megtapasztalt bármit abból az ismeretlen világból, kétség nélkül hisz. Így van ez mindennel…

Felfoghatatlan és váratlan

Múlt hétvégén egy jó barátommal együtt ebédeltem és hoztuk a formánkat, ismét fajsúlyos témákat tettünk magunk elé. :) A lélek vállalt feladatairól beszélgettünk. A beszélgetés a buszbaleset áldozataival indult, aztán eszembe jutott Kaposvári József cipészmester, aki 39 évesen váratlanul ment el és bár nem ismertem, sok ismerősömtől láttam, olvastam, hogy mennyire kedvelték, milyen különleges ember volt. Aztán egy másik nagyszerű ember, Szántó Tibor a csokoládéról minden tudó fiatalember is hosszú betegsége után a napokban ment el. A legfájdalmasabb, hogy még egy sor olyan fiatal ember megy el ezekben a pillanatokban is, akiket nem is ismerünk, nem is gondolunk rájuk, mindegyikük nagy tervekkel vágott neki az életnek, mindegyikük sok szép csodát akart megélni, megteremteni. Aztán másképp alakult. Vajon miért?

Ahogy olvasgatom ezeket a kutatásokat, felismeréseket, vallomásokat, megtapasztalók történeteit, ahogy hosszú önismereti munkám során sok-sok felismerésre jutottam (akár kineziológia, előző életes utaztatás, hipnózis, angyalkommunikáció stb.), azt kell mondanom, hogy mára biztosan úgy gondolom, hogy a lelkek hallhatatlanok, vándorolnak feladatokról-feladatokra, tapasztalásokra, sorban egymás után, újabb és újabb életeken keresztül.

Létezhet, hogy a lélek, amikor kiválasztja a következő történetet, önmaga miatt dönt egy gyerekkori gyógyíthatatlan betegség mellett, vagy egy fiatalkori váratlan halált kér, ami derékba töri majd egy csodálatos élet ívét? Hogyan, miért? Ahogy rakosgattuk össze a gondolatainkat, egyre tisztábban jöttek a sugallatok, egyre erősebben éreztem magamban az összefüggéseket. A múltkor facebook oldalamon egyik ügyfelem történetéről meséltem, amelyre sok olvasó írt saját élményt. Arról, hogy a gyerekek első éveikben milyen érdekes, izgalmas és elsőre mellbevágó történetekkel tudnak előállni korábbi életeikről, megállapodásaikról, választott következő sorsukról.

vállalt sorsfeladat

A lélek nem önmaga miatt választja ezeket a nehéz sorsokat, fájdalmas életeseményeket. Arra jutottunk, hogy a lélek a másik miatt vállalja be ezt a történetet. Mindazok miatt, akikkel “megállapodott” a történetben, mindabban, amit meg akar a másik tapasztalni, ami által változni, fejlődni akar. Azok miatt, akiket a legjobban szeret és tudja, hogy ezen fájdalmas, katartikus életesemények által lehetőséget ad a másiknak, hogy kihozza, megélje, felismerje, ami benne szunnyad, ami a szívet szaggató “kanyar” hatására lehetőségként ott fog kopogtatni az ajtón.

Nem látható világ

Egyszer az asztalosom olyan történettel lepett meg, ami azóta is velem van gyakran. Két polc szerelése között leült és mesélni kezdett. Olyan kegyelmi állapotban volt része, hogy miután a nagymamája elment az élők sorából, nem sokkal később, egy sötét estét, találkozhatott vele a lakásában. Fény formájában volt ott, de érzet szinten minden egyértelműen átjött, tiszta volt és világos. Abban a pillanatban megértést kapott, hogy minden korábbi szócsata, szigor, szerepjáték, ami jellemezte közös életüket, egyedül érte volt. A nagymama mindazt megtette, amiben megállapodtak, amit előre megbeszéltek. Ahogy találkoztak, a pillanat törtrésze alatt minden összefüggésre fény derült, teljes megértést kapott, amihez egy elképesztő elfogadás és hálával társított befogadás csatlakozott. Mi ez, ha nem kegyelem? Bár mindannyian átélhetnénk, hogy soha semmilyen emberi kapcsolódásunk és az abban lezajló történések nem véletlenek. Nehéz ezt befogadni. Sötét pillanataimban magam sem hiszem… aztán máskor nincs is kétségem felőle.

Egy halál adhat esélyt valakinek az új életre?

Talán ismered Angéla történetét, akinek az egyik fia tavaly Máltán a tengerben vesztette életét, majd az Édesanya gyökeresen megváltoztatta az életét és a gyász feldolgozási folyamata során Máltára költözött, írni és festeni kezdett, ahelyett, hogy megzavarodott volna a fájdalmától, megkereste az élet adta új és szép pillanatokat… előre nézve egy teljesen új alapokra építkezve kezdett újra-élni. Talán sosem történt volna meg vele ez, ha a szeretett gyermekkel nem történik ez a szomorú és váratlan esemény. A cikkből kiderül, hogy számtalan életesemény próbálta lassítani a folyamatot, felsorolni is sok jelzés volt az élettől, hogy lehetne másképp, lehetne változtatni… mégis az lett, ami az “eredeti terv” volt.

halott szerettünk visszanézÚjabb kérdéseket vetett fel bennem mindaz, amiről Angéla mesélt. Az előjelekről… amelyeket még utólag is ritkán szoktunk értelmezni. Azon agyaltam, hogy ezek szerint a vállalt terv akár változhat is, lehet másképp, nincs kőbe vésve. A nagyon beteg kisgyermek is meg tud gyógyulni, a halálos betegség is akár gyógyítható, a váratlan esemény is visszafordítható… máskor meg nem. Mi lehet a különbség? Talán az, hogy a szándék, amiért a betegség vagy akár a halál illetve halálközeli állapot megjelenik az életünkben, az eléggé felráz-e. Eléggé ütős-e ahhoz, hogy magunkhoz kapjunk, ránézzünk a saját történetünkre és ha kell, megtegyük az akármilyen lépést, változást… amire már azért nem emlékszünk, mert jó sok minden vackot rápakoltunk illetve a hagytuk, hogy a világ “zaja” is rászemeteljen. Ki tud ezek után emlékezni bármire is? Mennyivel egyszerűbb azt az utat választani, hogy maradunk reményvesztettek, hibáztatjuk a Világot, Sorsot, Kormányt, Gazdaságot, bármit és bárkit… aki oda juttatott bennünket, hogy sajgó szívünkre nem is engedünk semmilyen gyógyírt. Nehéz helyzet ez. Sokan, sokféle utat engednek meg maguknak. Van, aki élve meghal abban a pillanatban, amikor a szerette elmegy. Eszébe sem jut, hogy az űr, amit maga után hagyott a másik, nem véletlen. Semmi sem véletlen, miért pont ez lenne az? Az a bátor, csodás másik lény bevállalta, hogy az adott életünkben nagyon nagyot lépjünk, tanuljunk, fejlődjünk. Micsoda szomorúság töltheti el, ha látja, hogy teljesen “felesleges” volt, mert az ottmaradottak inkább azt a megrekedt állapotot választják, ahol a fájdalom, önostorozás, kilátástalanság érzetei lassan parazitaként felfalják a testet-lelket.

Most tudatosan csak az érem egyik oldaláról szemlélem e kérdéskört, hiszen legalább ugyanennyi felismerést hoz az is, amikor azt kezdjük vizsgálni, hogy a betegség átélője miért is vállalta be az egész tapasztalást és elég-e a történethez, hogy “csak” jó erősen meg akar gyógyulni, vagy kellenek felismerések is, nyitottság, hit, vágy a valódi változásra, elfogadásra és valódi egyéni és kapcsolódásaival közös tettek, megértések kövezhetik csak le a gyógyulás útját…

Bár lenne erre varázspálca, hogy egy suhintásra felébredjünk, amikor egy nagyon közeli, fontos személy kilép az életünkből, hogy oka lehet. Hogy eszméljünk. (Jó lenne még előtte észbe kapni, de valami miatt piszok nehézkesen tanulunk, változunk.) Ilyenkor a legtöbben azt szokták mondani, hogy aki elmegy, annak már mindegy. Igen. Már nem gondolkodik azon, hogy a hétvégén milyen ruhát vegyen fel a rendezvényre, az új mobiltelefon sem jut eszébe és a munkahelyi kudarcai is a semmibe vesznek. Nem számít, hogy poros maradt-e a könyvespolc és az sem, hogy mennyi szennyesruha maradt a tárolóban. Semmi sem számít. Az összes öröm, fájdalom, megfelelési kényszer, maximalizmus, félelem és bátorság a háta mögött marad. Megy és ha hátranéz, talán csak azért teszi, hogy tudja, semmi sem volt felesleges, a másikat, akit annyira szeret, így hozzásegíthet mindahhoz, amit az annyira szeretne megélni, megtapasztalni…

Messzire vezet a gondolat? Talán igen. Ráadásul nem szabad figyelmen kívül hagyni az időt, ami a gyászfolyamatban elképesztően eltérő lehet. Van, akinek 1 hét kell, más 1 évig sem jut a végére, hogy minden kérdésére választ találjon, minden kicsúszott fiókját visszatologassa, meglásson összefüggéseket, meg is értse és engedje, hogy az élet újra lüktető és tápláló legyen benne és körülötte.

Mit tehetünk mi, mindazok, akik a partvonalról figyelünk, akiket nem közvetlenül akar tanítani a haláleset? Talán csak annyit, hogy vagyunk. Neki. Érte is. Nem okoskodunk, nem mondunk olyanokat, hogy az idő majd mindent megold meg azt sem, hogy átérezzük a fájdalmát és nem akarunk erőszakosan programokat ráerőltetni. Viszont újra és újra biztosítjuk arról, hogy ott vagyunk. Bármikor számíthat ránk. Ha kell együtt hallgatunk, vagy együtt sírunk. Máskor akár nevethetünk is… és akkor is ott leszünk, amikor talán rátéved arra az útra, amit eredetileg tervezett magának és kellett hozzá ez a fájdalmas veszteség megélése, hogy újra visszataláljon oda, ahova igazából vágyik.

Nem tudom. Ezer kérdés kavarog bennem. Lassan engedem, hogy összeálljanak a láncszemek. Sok fájdalmas elengedéssel a hátam mögött azt gondolom, hogy egyik sem volt értelmetlen, felesleges. A mai gondolataim után még hálásabb vagyok életem minden szereplőjének, hogy segítettek azzá válnom, aki ma vagyok, akivé majd válhatok. Egészen addig, amíg ez a történet szövődni tud… amíg van időm ebben az életemben megtapasztalni mindazt, amit terveztem magamnak.

Te hogy gondolsz erre a témára?

Hegedüs Erika

kösziamegosztást

Comments

comments

1 válasz erre: Miért mennek el olyan sokan fiatalon?

Minden vélemény számít!


Újratervezés Napló



Látogass el weboldalamra!




Regisztrálj a blogra

hogy azonnal értesülhess az új bejegyzésekről!



Tréning séta közben:



AJÁNDÉK coaching!



Köszönöm ha meghívsz egy kávéra!

Keresés a blogon

Nézz be ide:


Kövess a Facebookon

Video csatornáim:



Google+:



Twitter:



Inspiráció képekben:







Húznál egy Angyalkártyát?



A CoachOK Szakmai Szövetség alapító tagja vagyok:


Milyen nap is van ma?
Mi a véleményed a blogomról?

blog


Én is!