Vendég-poszt: Hogyan vonz a vonzás?

Nem így terveztem, de talán sehogy sem terveztem anno… ezért tetszik annál jobban. Mára olyan hozzászólásokat is kapok egy-egy írásom után, amelyek akár önálló életre is kelhetnek, hiszen kerek, egész bejegyzések. Így volt ez most is.

Jó pár hónapja írtam egy cikket arról, hogy Mitől nem működik tartósan a vonzás törvénye. Kedveltétek, mert sokan továbbgondoltátok, talán pár dologban egyet is értettetek velem, vagy volt olyan, ami számotokra is megerősítést adott.

Jézi barátomat is motiválta, ráadásul annyira, hogy klaviatúrát ragadott és megírta a saját vonzásának történetét, amely szerintem sokunkat inspirálhatja, hogy soha ne adjuk fel az álmainkat, kellő alázattal és leginkább tudatosan tartsunk ki a belső vágyaink mellett, amelyek újra és újra felbukkannak bennünk, hogy ne veszítsük őket szem elől. Hozzátartozik a történethez, hogy mindig ezerrel melengeti a lelkemet, ha a barátaim olvassák az írásaimat, véleményezik és kiegészítik… mert ugye tudjuk, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában… így az sem annyira jellemző, hogy az “agymenéseimről” váltanánk szót a barátaimmal túl gyakran.

Szeretettel osztom meg most Jézi írását saját életéről és számtalan kanyarral tarkított vonzásának történetéről, hogy mindannyiunknak tükröt tartson, hiszen ugyanezt csináljuk a saját életünkben és nagyon jól példázza, hogy bármire képesek lehetünk, ha megértjük, hogy az Univerzum tökéletes összhangban van életünk eseményeivel, ha képesek vagyunk saját életösvényeinkre lépni. 🙂

…

“Era drága, mivel köztudott, hogy otthonom nagy rajongója vagy illetve láttam a vonzásról szóló interjúdat, gondoltam, elmesélem, hogy “vonzottam” be én az enyémet. Remélem, nem hangzik nagyképűen (pedig de), de a hozzászólásom nyugodtan tekintsd megtiszteltetésnek, mert még soha életemben nem írtam senkinek sehova. Te vagy az első. Azért is írom le a történetet, mert olyan jó ezt az emléket dédelgetni azóta is.
Picit korábbról kezdeném, talán az is tanulságos része lesz a történetnek.
Még a csodálatos ’80-as évek végén örököltem egy 90 nm-es lakást a nagyszüleimtől belbudán. Anyukám állhatatosságának köszönhettem – meg picit az én élethez való hozzáállásomnak is áttételesen -, hogy a lakás végül az én örömömet szolgálta és nem az egyházét, akiknek nagypapám szánta volna eredetileg halála után. Az én hozzáállásomnak csupán annyiban köszönhető, hogy nagyon dolgos legény voltam már kisgyerek korom óta, amit nagypapám rettentően respektált ( mert hogy Ő is az volt a javából ), valószínűleg ez nagyban segített a mérlegét átbillenteni az én javamra és az egyház kárára. Persze azért ők is kárpótolva lettek azzal az arany tömbbel, ami előtt gyakorlatilag éveken át elsétáltunk, csak a falban lévő helyét nem láthattuk az előtte terpeszkedő antik előszoba szekrénytől. Az örökségért én azóta is hálás vagyok, na nem az anyagi java miatt, hanem amire tanított.
A lakást gyorsan kifestettem, kimázoltam és avval a lendülettel már landolt is a kiadó lakás piacon. Gyorsan bérlőre talált, egy jól prosperáló cég vette ki és évekig olyan bérleti díjat tudtam kisajtolni belőlük, amivel – bár egy ideig még dolgoztam – utána is olyan színvonalon éltem, amit munkával elérve is sokan irigyeltek volna. Elképesztően gondtalan életem volt. A semmittevést gyakorlatilag tökélyre fejlesztettem és még arra is képes voltam, hogy ennek a csimborasszónak mindegy egyes percét élvezni is tudjam.

Egy dolog nem változott az életemben már hosszú évek óta, mégpedig, hogy legendás kis fekete sport autómmal rendíthetetlenül róttam a budai hegyvidék utcáit és ittam magamba a “a budai fílínget”. Olykor elkísért egy-két barátom, meg persze hölgyek is könnyen kaphatóak voltak dögivel, megtapasztalni a hegyi levegő kedvező élettani hatásait.

Szóval mióta az eszemet tudom és van hozzá jogsim, én mindig a hegyen tudtam a legjobban kikapcsolni. Vagy így, vagy úgy…

Valahogy sosem tűnt elérhetetlennek és mégis, hogy én egyszer ilyen vidéken éljek. Nem tűnt elérhetetlennek, mert volt egy akkora lakásom, hogy annak az árából bármikor felköltözhettem volna, és mégis, hiszen esténként, ha épp nem egy lánynál aludtam (ami ritkán esett meg), akkor szüleim béke téri lakótelepi lakásában hajtottam nyugovóra forró fejemet.

Aztán idővel úgy alakult, hogy meghirdettem a lakást, gondolván, veszek az árából államkötvényeket – évi 35% kamat ’96 tájékán! -, de végül egy cégben kötöttem ki kvázi pénzügyi befektetőként, ahova sikeresen becsábított az egykori bérlő cég amúgy rendkívül tehetséges – mármint munkában – titkárnője, aki másodállásban vitte ezt az akkor még kis céget. Belelendültem, a lakásom árának egy jó nagy részéből megszereztük egy amerikai cég kizárólagos forgalmazási jogát és beindult a biznisz. Bár látványosan fejlődtünk, pénzt gyakorlatilag nem tudtunk kivenni, hiszen ez még jó ideig az az időszak volt, amikor tömni kellett inkább. Persze az enyémből. Merthogy csak nekem volt. Aztán a munka viszony iszonnyá vedlett, és ahogy a bankszámlám apadt, egyszer csak már egy másik közösen alapított cégben találtam magam, amit ugyan megint villámgyorsan tettem, tettünk sikeressé az új betársulókkal, de a pénzem legnagyobb részét már feléltem, már ami még nem áruban állt és egyáltalán tudtam bizonyítani, hogy tőlem került oda. Végül már csak annyi pénzem maradt, hogy – hála ismét Anyukám állhatatos kilincselésének – nagy nehezen tudtam még venni egy lepukkant önkormányzati lakást a Szondi utca gettósabb felén. Csak azt nem mondhattam el, hogy nem oda Buda. Merthogy ennél messzebbre nem is kerülhettem volna vágyaim netovábbjától.

Ez volt a csupasz valóság. Húgyszagú lépcsőház omladozó falai mentén kellett nap, mint nap besétálnom, nyugodtan mondhatni, lehangoló volt. A szomszédom drogdíler volt, gondolom, nem kell részleteznem a péntek szombat estéket. De azért kipofoztam a pecót egész pofásra, persze kb. 2 év alatt, mert mindig csak apránként volt rá pénzem, arra viszont már nem, hogy más csinálja helyettem. Mire végérvényesen beköltöztem, minden pénzem elfogyott – persze belátom, sokaknak ez is egy álom beteljesülése lenne, úgy értem, a saját (illetve önkormányzati) lakás, de – önmagamhoz képest egyre messzebbre sodródtam az álmaimtól. Ennek a frusztrált hangulatnak a betetőzése volt, hogy az évezred küszöbére, gyakorlatilag január 1-re újból kisemmiztek az akkori cégemből és szó szerint egy fillér nélkül kezdtem neki az új évezrednek. Az, hogy legalább fedél volt a fejem felett, mondanom sem kell, kizárólag az Anyukámnak köszönhettem. Meg Apukám kiegyensúlyozott hozzámállásához.

Lényeg, hogy a totális kétségbeesésből – amit szó szerint kell érteni, mert annyi likvid tőkém sem maradt, amiből tudhattam volna előre, hogy ki tudom fizetni a soron következő telefonszámlám – kizárólag egy címlistának köszönhetően, ami akkor az egyedüli vagyonom maradt -, két hónap alatt úgy talpra álltam, hogy teljesen felszereltem az irodámat és ismét beindult a biznisz. Köszönhetően persze egy új társnak, aki ugyan pénzt nem hozott a cégbe, de két hónap alatt én viszont annyi pénzt adtam neki osztalékként, amennyit életében nem látott még együtt. Vérszemet is kapott. Mire észbe kaptam és felocsúdtam, ő már kedélyesen hívogatta az első hetekben az ő gépéről használt címlistámat és a közösen kiajánlott munkák áraira nemes egyszerűséggel beajánlott egy alacsonyabb árat.

Persze mindez csak egy mellékzönge a budai fíling reménytelen hajszolásának történetében, de nyilván jól érzékelteti, hogy a rossz rezgések milyen messzire tudják sodorni az embert a vágyaitól.

Innen már csak lassan álltam talpra és végérvényesen megértettem, hogy csak azt érdemlem meg, amiért én magam megdolgozom. Szóval megfizettem a tanulópénzt, de furcsa módon nem volt bennem harag. Valahogy azt éreztem, hogy ez egyszer majd hasznomra válik.
No de most visszakanyarodnék az álmaimhoz, mert azok azért csak nem hagytak nyugodni. Ha ritkábban is, de ugyanúgy kocsikáztam esténként a hegyvidéken, csak inkább volt meghatározó élmény hazatérni, mint felemelő az, hogy épp melyik hegyről tértem haza. És kezdett egyre több szál Pesterzsébethez kötni, ami egyenesen rémülettel töltött el (ezúton is elnézést az erzsébetiektől). Ott volt a könyvelőm, az autószerelőm, az előző cégtársam, az új cégtársam, annyit jártam Erzsébetre, hogy már majdnem meggyőztem magam, nekem nem jár a nyugodt budai élet. Tényleg kezdtem elhinni. Pedig még mindig nagyon vágytam rá.

Aztán eltelt négy év, gondoltam egy nagyot, márpedig én lépek. Dézsából öntötték a hiteleket, az írek még a mosókonyhákat is felvásárolták, gondoltam, eljött az én időm. Meghirdettem a pecót, megnézték vagy százan a következő tíz hónap alatt. Senkinek se kellett. Pedig minden sármomat bevetettem, de a lakás beosztásán valahogy ez nem segített. Ahogy egy ismerősöm mondta, az erősen egybenyíló szobák nem lendítenek a vásárlókedven.
Aztán 2005. január elsején belém hasított, hogy még nagyon sok évet fogok itt újrakezdeni. Felhívtam az összes ingatlanost – legalább harmincat – és visszamondtam a megbízásokat. Elengedtem ezt az egészet. Nem lemondtam róla, hanem elengedtem. És valószínűleg ekkor történhetett valami.
Két hét múlva megcsörrent a telefonom. Egy olyan hirdetésre jelentkezett valaki, amit még előző év májusában helyezett el egy barátom egy oldalon. Ez volt onnan az első megkeresés 8 hónap alatt. Mondtam, hogy ugyan már nem árulom a lakást, de persze, meg lehet nézni nyugodtam. Kijött a lány, másnap megnézte a barátja és mondtak egy árat. Én 15,7 M-ért hirdettem, annak idején szerettem volna kapni érte 15,5 M-t. Az összes ingatlanos kiröhögött, mondták, hogy felejtsem el. 14 M körül volt talán az egyetlen értékelhető ajánlat. Szóval a lánnyal és a fiúval beültünk egy kávézóba és egyből közölték, nekik erre nincs többjük 15,5 M-nál. Hát nem tudom, mennyire sikerült lepleznem a megdöbbenésem, próbáltam valahogy átlagosnak kezelni a helyzetet, de ugyebár az elmúlt 10 hónap tapasztalata nehezen tüntethető el az ember arckifejezéséről. A lényeg, hogy végül 15,7 M-ért adtam el, mert rádumáltam őket az előszoba szekrényre.

Szóval ez a része végül kipipálódott. Elkezdtem lakásokat keresgélni, persze mondanom sem kell, az az összeg, ami együtt rendelkezésemre állt, még közel sem volt elég, hogy álmaim otthonába költözzek. Csak sóvárogva nézegettem a lakásokat, köztük sok olyat is, amiről eleve tudtam, hogy képtelenség megvennem. De motivációnak tökéletes volt. Valahogy nem foglalkoztam a fizikai korlátokkal. Azt néztem, ami tetszett, és nem azt, amit meg tudok venni. Aztán egyszer csak találtam az expresszben egy négysoros szöveges fénykép nélküli hirdetést. Budai dombok között tetőtéri, nagy teraszos zsákutcában lévő panorámás lakás, garázzsal eladó. Mégpedig annyiért, amennyit, ha kicsit megfeszülök, össze tudok kaparni. Mondanom sem kell, kamu hirdetésnek tűnt. Nem is akartam egykönnyen elhinni, amikor kiderült, hogy nem az. A lakást hónapokig árulták jóval többért, de nem ment el. Rám várt, ez nem kérdés. Ebben a mai napig biztos vagyok és a háziak is, akik mikor beköltöztem – merthogy alattam laknak a ház többi részében – feldíszített lakással és pezsgővel vártak. Azóta szinte családtag vagyok náluk. Abban is biztos vagyok, hogy az a sok év hegyvidéki bolyongás mélyen belém itatta a vágyat és ez nagyban hozzásegített ahhoz, hogy a szerencsés “véletlenek” végül egy pontban kumulálódjanak.

Szóval ezt az egészet csak a vonzás kapcsán írtam, nem is biztos, hogy ehhez a bejegyzéshez illett. Csak megerősíteni tudom, hogy ha a vágy erős érzelmi kötődéssel párosul, valamint konkrét “vágyképpel”, az biztos olyan kötődést alakít ki közted és az álmaid között, ami láthatatlanul visz közelebb hozzá, még ha olykor úgy is tűnik, mintha épp távolodnál. Valószínűleg a távolodásnak is meg lehet az oka, az én esetemben ez az elengedés megtapasztalása lehetett.  Nos, minden jót Nektek!”

Neked is Jézi! Köszönöm a gondolataidat… Jól estek! 🙂

Hegedüs Erika

Comments

comments