Vélemények rabságában

Tudjuk a tutit. Megingathatatlanok vagyunk. Nem tűrjük az ellentmondást, álnévvel, arctalanul hangoskodunk a virtuális világban. Ordenáré módon levezetjük a feszültséget, úgyse tudja meg senki, hogy angyali tekintetünk mögött milyen sorok kelnek önálló életre ujjaink alatt. Máskor, ha már elszakad a cérna, a teljes képünkkel vállaljuk, hogy képtelenség, ami körülöttünk zajlik.Aztán tiltakozunk valami ellen, de úgy, hogy tényként közöljük, hogy az van, létezik, ráadásul még állandónak is tűnik – hiszen tudatunkkal folyamatosan teremtjük. Szűrőket használunk, tudattalanul, miközben meggyőződésünk, hogy sokan nem látják az igazságot. Mi látjuk. Tény. Hiányból táplált hiedelmeink bizonyosságot adnak, hogy bátran foglalkozzunk mások életével, hiszen egészen biztosan jobban tudjuk másoknál. Tanácsokat is adunk, mert távolról minden jobban látszik – meg aztán máséval könnyebb verni a csalánt. Máskor meg pocsékul vagyunk, de magunknak sem valljuk be, hogy azért van, mert magunkhoz viszonyítunk másokat. Ha nem tennénk, nem lennénk szarul. Eszünkbe se jut, ezért nem tesszük másképp. Semmi bajunk nem lenne, ha magunkra nem mások viszonylatában tekintenénk. Még nem jöttünk rá. Mókuskerék az életünk, de nem mutatjuk. A hiány erős mozgatórúgónk, nem tudjuk, ezért képeket, érzeteket hajszolunk.

Döntésekért küzdünk, másoktól is ezt csikarjuk rendíthetetlenül. Elfelejtjük, hogy a nem döntés is döntés. Ráadásul a döntést nem tudjuk meghozni, azok megszületnek. Mindegy. Nem tudjuk, görcsölünk tovább.

Tiszta pillanatainkban azért mások mellett magunkkal is foglalkozunk. Panaszkodás – kedvenc a repertoárunkból, már készségszinten megy, annyiszor ezt vesszük elő. Elítéljük magunkat is gyakran, ilyenkor válogatás nélkül szapulásba kezdünk, hogy türelmetlenek, halogatók vagy épp ügyetlenek, kishitűek vagyunk. Valahol hallottuk már, hogy konkrétan ezek nem is léteznek, csak a “fejünkben” kelnek önálló életre, e megkérdőjelezhetetlen sztorik. Mindegy, annyiszor mondtuk már magunknak, magunkról, hogy ezt is elhisszük. Persze ezt csak a lélekbúvár kanapéján ülve, vagy a kávézó sarkában a barátnő fülébe súgva tesszük. Nyilvánosan soha. Kiszakadna a nyelvünk, ha vállalnánk, hogy néha baromi szar. Tutira. Nem is kockáztatunk, még kiesünk a szerepünkből. Amúgy sem kifizetődő az őszinteség. Évtizedek óta kondicionáljuk a történeteinket, amelyek vizsgálat hiányában megkérdőjelezhetetlenek, tehát tények. Azért vagyunk benne biztosak. Értitek!

Láttuk már a facén sokszor ezt a képet, meg önismereti tanfolyamon is. Értelmeztük is, hiszen bólogattunk, gyorsan, gondolkodás nélkül “tetszikeltük”. Hogy az nem másokról szól? Rólunk? Nem gondolkodunk el ezen a verzión, mert még fájna. Bizonyára egyszer már előfordult az életben, hogy másoknak is igazuk volt, nem csak nekünk. Talán kétszer. Többször biztosan nem. Látjuk az igazunkat, érvelünk, okosak vagyunk, intelligensek vagy tanultak. Lehet, hogy egyik sem, de a józan paraszti eszünk is elég szinte mindenhez.

Tematikus blogot indítunk, hogy végre hallassuk a szavunkat. Ügyesek vagyunk, szépen emelkedik a statisztikánk, hasonszőrűek csapódnak hozzánk. Ön-igazoljuk őket, amivel ön-igazoljuk önmagunkat. Látjuk a hatosunkat, olvasóink is látják, hiszen azt láttatjuk velük. Néha jönnek mások és mesélnek a kilencesükről. Képtelenség – gondoljuk, hiszen még sosem csoszogtunk arrébb, hogy nézőpontot váltsunk. Minek? A hatost abból a bebetonozott lelátóról lehet a legjobban látni… nem kockáztatunk! Még a végén nem látnánk jól, esetleg nem hinnének nekünk mások, hogy jól látjuk. Hangoztatják, hogy van kilences is? Nem engedjük, még megingatnának bárkit körünkben, inkább gyorsan kitiltjuk. Nem vitázunk, mert kockázatos. Még a végén meglátnánk valami mást is… hogy másnak is lehet igaza. Hogy létezhet olyan, hogy többféle igazság? Hallottunk már róla, de valaki olyantól, aki szintén valakitől hallotta. Maradunk az eredeti verziónál, az igazság nálunk van. Legfőképpen nem odaát.

Megfulladunk a hiányainktól, de nem ismerjük fel őket, inkább elindulunk a külvilágba manipulálni. Célravezető a kompenzálós viselkedésforma, pont az ellenkezőjét mutatjuk, tesszük, gyakoroljuk, mint, amit érzünk vagy gondolunk. Nem így van? Nem ismerjük fel? Ha felismernénk, akkor sem fogadnánk el! Érzelmi sebeink az évek múlásával egyre csak szaporodnak, aknáink belepik az életünket, életünkben felbukkanó szereplők is azért jönnek, hogy hiedelmeinket igazolják. Lehet, hogy nem is tudnák igazolni, mert nincs is bennük? Teljesen lényegtelen, ha akarjuk belelátjuk másokba, amit “kell”.

Nem tudjuk a dolgokat kezelni? Félünk attól, hogy kicsúszik a kezünkből az egész? Olvastuk, hogy ezek mind nekünk üzennek, de nem hisszük el. Spirituális maszlag. Ja. A realitást kell tekinteni. Meg a valóságot. Még, hogy azok értünk vannak, akikkel problémánk van? Ki veszi ezt be? Minek váltsunk nézőpontot, akkor esetleg már nem látszana problémának, sokkal inkább lehetőségnek. Vicces lenne. Tudnánk mi azt kezelni?

Hogy beindulnak a változások általunk? Nem hiszünk benne. Mutogatunk inkább kifelé, hogy miért nem. Futnak a programok bennünk, valahol hallottuk, hogy létezik kollektív tudatalatti. Nem sok mindent kezdtünk vele. Nem is értjük. A bennünk lévő programok determinálják az életünkben? Hiszen ettől biztonságos e bizonytalan világ. Kellenek azok. Fókuszunk a Fókuszon, addig sem agyalunk. Ha nem agyalnánk, de helyette nem is bambulnánk, akkor figyelni is tudnánk befelé, még a végén megvizsgálnánk, hogy mit érzünk. Meg is fogalmaznánk magunknak. Rájönnénk, hogy minden problémánkra megtalálható az ok a közvetlen valóságunkban.

Még, hogy az életünk pont olyan, amilyenek mi vagyunk! Ki mondta ezt? Ki gondolja ezt? Sokan? Mások is?

Lehet, hogy kénytelenek leszünk foglalkozni önmagunkkal? Megkockáztatva, hogy ettől elkezd változni az életünk? Azt mondják, hogy kényelmetlen lesz, meg, hogy fogjuk fel ajándéknak. Persze! Azt olyan könnyű, amikor épp bazi szar.

Lehet, hogy azért feszít, hogy kilépjünk belőle? Mint egy cipőből? Rá fogunk egyszer jönni, hogy megkerülni nem lehet? Eddig inkább kint éltük meg, ami ráadásul nem tetszett, de okosan azért, mert nem akartuk megélni “bent”? Most mondják, hogy nem lehet. Mert annak nem sok értelme.

Akkor feladjuk, hogy a külvilágon keresztül határozzuk meg önmagunkat? Lassan belátjuk, hogy értelmetlen. Már nem akarunk megfelelni. Elvárásainkat is lepakoljuk. Lassan megy. Néha türelmetlenek vagyunk, de legalább már nem megyünk önmagunk ellen.

Minden bizonytalan. Látjuk még a hatosunkat, de már felfedezzük mások kilenceseit. Ennyire sok irányból lehet nézni a világot? Hogy nem elég nézni, látni is kell? Ma még elbizonytalanodunk, hogy kell-e nekünk kilépni a megszokottból. A biztonságosból. Talán.

Talán holnap kilépünk, fájni fog. Lehet, hogy nem. Megtapasztaljuk, hogy pontosan az van, ami van. Másképp nem lehet. Ha van, akkor azt csak az elménk pakolta oda. Véleményeink odakötnek a semmihez. Rabok vagyunk a saját véleményeink által. Fel sem tűnik, mert mindenki így csinálja? Ki az a mindenki? Akiket látunk vagy akiket látni akarunk?

Felismerjük, hogy nem tudunk olyat gondolni, ami nincs bennünk.

Micsoda felelősség! Akkor az van, ami van? Lehet bármi. Ma még nem hisszük el. Talán holnap.

Hogy ma van holnap?!?

Ryka történetek

Comments

comments