Még a liftben is “dobozolok”

Állok a liftben.  Nem jutok a nyolcadikról sokáig, egymás utáni szinteken – rövidke időre – utazótársammá szegődik két nő is.

Az egyiken nem időzök sokáig, derűs arca marad meg bennem, szája szegletében aprócska mosoly. Tetszik, hogy vidáman jó reggelt-et kíván. Elszokom lassan tőle.

De a másik! Magas, talán egy fejjel magasabb nálam. Szépen lesimított barna haja keretezi szabályos arcát. Erősen van sminkelve, de tetszik. Tökéletes ívű szemöldöke alatt a világoskék (vagy zöld?) szemfesték szinte üt. Nagyon ízlésesen van megcsinálva, arcéle talán túl merev. Illata meglehetősen izgalmas, ruhája minden részletében kitalált. Cipőjén egyetlen sárfolt sincs, táskájához illik – és gondolom karcsú derekát simító övhöz is, de azt nem látom a kabát alatt. Kerek egész – gondolom. Nekem nem köszön – nem ismer, úgy meg minek – a másikat minden bizonnyal, mert odadob egy sziát.

A zilált mosolyog: – Elképesztően jól nézel ki. Tárgyalás lesz?

Nem, – válaszolja gyorsan a rendezett – mindig ilyen vagyok.

A másik elismerően mosolyog. Erre a rendezett remélhetőleg szeretettel visszakérdez, de mégis szánakozásnak tűnik a hanglejtése: – Te jól vagy? Elég fáradtnak látszol.

– Igen, jól vagyok. Sietős a reggelem. Kicsit vidámra sikerült az éjjel a férjemmel. – Vigyorogva, zavartan a haját rendezgeti.

– Értem. – mondja a másik és már nyílik a liftajtó a földszinten.  Már kilépünk szinte, amikor meghallom – Én lassan egy éve egyedül vagyok.

Kezdeti irigykedésem pillanatok tört része alatt átcsap megrökönyödésbe, súrolva a sajnálatot. Nem gondolnám ezt, ha nem éreztem volna azt  a mély, semmihez sem hasonlító lemondást a hangjában. Mert, ugyebár bárki, bárhogyan lehet kerek egész. Ha ott bent rendben van, hiány nélkül él, akkor csak az a lényeg, hogy neki jó-e. Tök mindegy, hogy a társadalom mit sugall, EGYEDÜL AZ SZÁMÍT, ami Neki, Neked vagy épp nekem jó – és az éppen az, ami. 🙂 Aztán megrázom magam, már megint mások életével foglalkozom…

Már messze járnak, nem hallom, hogy miről beszélnek a forgóajtó felé haladva. Két idegen, akik egészen apró részleteit mutatták meg egymásnak (és így nekem is) az életükből. Nekem mégis szöget ütött a fejemben. Nem minden az, aminek látszik.

Érdemes vigyázni azzal a dobozolással. Ha most valaki gyorsan döntési kényszerbe helyezne, hogy kinek az életét élném kettőjük közül, talán döntenék, de erősen le kell ráznom közben magamról azt a mázat, amit a média, a világ, szocializációnk és még jó ég tudja, hogy mi, újra és újra ránk erőltet.

Keresem a kiskapukat. Nem lehetne egy középút? Bármi lehet. Tőlem függ. A határok tologathatóak. Egy nem lehet. Elhinni, hogy az van, amit látok, amit aztán jól továbbgondolok. Mert leginkább nem az van. 🙂

Inkább élem a sajátomat. Ami olyan, amilyen. Szeretem.

– Ryka történetei –

Comments

comments