Kinek van igaza?

forrás:

Leegyszerűsítve mindenkinek és senkinek. És ez tényleg pont így van, nem kell hozzá egyetemi diploma. Amikor a ház előtti kispadon ücsörögtek az asszonyok és beszédbe elegyedtek egy-egy arra járóval, ugyanúgy elmondták a véleményüket, ahogy megteszi ma a modern világ embere. Ahogy a mezőkön dolgozók, szüretelők, földművesek is megbeszélték a falu eseményeit, témát adó történéseit, ugyanúgy megtesszük ma is, mi is, csak éppen nagyobb hatósugárban, nagyobb felületen, nagyobb sebességgel… és jó esetben nagyobb felelősséggel.

Az írás hatalom, a gondolatok és így a szavak csodákra képesek. Ma már mindenki ír, mivel a közösségi média felületén zajló élet egyik meghatározó része betűk formájában kel életre. Ilyen megközelítésben, mindenki író. Az is, aki tud és az is, aki csak szeret. Az is, aki lázít, szétszed és az is, aki összerak. Mindenkinek van véleménye, minél inkább ragaszkodik hozzá, annál inkább látszik, hogy nem a sajátja. A saját véleménnyel rendelkező ember nyitott, érdeklődő, meggyőzhető, formálható és érveivel formálni tud. Igazából mégis az egész lényegtelen, mert van az a pont, amikor semmilyen érv, meglátás, felismerés nem tud falakat áttörni (tömegek szintjén), mert mint lavina elborítja a világot az információ-áradat, a vélemény-cunami, a gyűlölet-szeretet hadjárat akciói.

Igen, sokan mondják értelmiségi körökben, hogy informáltnak kell lenni, a pontos tájékozottság létkérdés, a reális vélemény kialakításához tájékozottnak kell lenni. Pontosan így van, minden szavával egyet tudok érteni. Mégis úgy gondolom, hogy ember legyen a talpán, aki ebben az információ és történés dömpingben érzelmektől nem átitatva, valós képet tud alkotni bármiről. Természetesen ahonnan nézzük, onnan egyértelmű, így van ez. Mégis ha lenne kedvünk arrébb sétálni, megdöbbenve látnánk, hogy az egész valamivel árnyaltabb már.

Azok, akik sokakat érnek el, sok ismerősük van, nagyobb oldalakat működtetnek, MÉG NAGYOBB FELELŐSSÉGGEL rendelkeznek, akár felismerik, akár nem. Óhatatlanul a hasonló rezgés alapján hasonló emberek rezonálnak a gondolataikra, ezért kellene pontosan tisztában lennünk, hogy mit is szeretnénk, mivel támogatjuk a saját céljainkon túl az Univerzum céljait is. Bár, meggyőződésem, hogy az Univerzum olyan tökéletes rend szerint van megalkotva és működik, hogy mi csak “elszenvedői” vagy “élvezői” lehetünk, de éppen ez, ami miatt nem mindegy, hogy milyen kavicsokat dobálunk abba a virtuális tóba. Ha már mindenképp dobálunk. Minden kavics begyűrűzik, mindegyiknek hatása lesz, előbb vagy utóbb, még akkor is, ha már mondjuk meg is feledkeztünk a kavicsdobálásunkról.

Tudom, hogy nem kellene, hiszen különböző tempóban haladunk, mégis megdöbbent, amikor ismert, sokak által kedvelt asztrológus arról beszél, hogy legyünk tudatosak, fogadjuk el a történéseket, hiszen semmi bajunk nem lehet… na de ha a gyerekeinket bántják, akkor igenis harcolnunk kell és legyünk résen. Egyetlen szavát sem tudom támadni, mégis a sorok mögé nézve félelem, uszítás, erős véleményformálás rejlik, tehát az a sok-sok ember, aki ad a véleményére, nagyon finoman átrezeg az információ által és minden egyes gondolat, mint csíra önálló életre kel mások elméjében.

Ugyanígy működik a “nagyon-nagyon szeretem az életet” oldalak spirituális működtetőinek a kommunikációja, akik százakat, ezreket tartanak lebegésben. Mondja például, hogy engedd el a múltat, nézz előre, szeress mindent és mindenkit… majd minden harmadik írásában visszaugrik korábbi (tehát múltbeli) fájdalmára és azt szétcsócsálva az együtt-érzők jóindulatára támaszkodva (öncélúan?) mászik a fura és megtévesztő népszerűségi verseny hegyén felfelé.

Az évek óta nyíltan az egyedüllét mellett kampányoló ismert ember sem jó, ha párkapcsolatokról ad tanácsot, mert kívülről nagyon tisztán látszik, hogy mit is kellene tenni, de az elméleti szint akkor jó, ha képesek vagyunk működtetni a gyakorlatban is. Kérdéseivel támogathat, segíthet kívülről ránézni a helyzetre, de a tanácsadás az valami nagyon más… Azzal sincs gond, ha valaki ebben a kibillent világban nyíltan vállalja, hogy nem akar tartósan elköteleződni, mert nem kész rá, vagy épp most nem igényli, de ezt felvállalva nem szabad a párkapcsolatban élőket üres frázisokkal hülyíteni, hogy egy megtévesztő illúziót kergetők hada legyen. Hiába írja, mondja, hogy minden jó lesz, még egy kicsit szorítsd össze a fogadat, még bírjad, ne add alább, menj tovább… ezek pillanatnyi öröm-morzsák, amelyek ahogy jönnek, ugyanolyan gyorsan mennek is, hiszen a mélyén az egyénben nem indít el valós változásokat. Mint drog, az adott pillanatot megszépíti, röpke percekre reményt ad, majd visszazökkentve a hétköznapokba folytatódhat a belső és külső harc.

Miért írtam ezt le? Mert jó példa arra, hogy mások dolgaival foglalkozom, a sajátom helyett. Kívülről látszólag (!) látszik, hogy ki-hol tart, mégis teljesen felesleges és oktalan időtöltés “bírálni” másokat…

Jó az, ha írunk, olvasunk, gondolkodunk… mindannyian azt tesszük, amióta több időt töltünk a virtuális világban, mint a “valódiban”. Még jobb lenne: többször egymásra nézni, figyelni, gondolkodni és igaziból beszélgetni, de ehhez még kicsit nagyobb tudatosság kellene.

A legjobb persze lépést tartva a világgal párhuzamosan haladni. Határok közé szorítva, céljaink szerint, tudatosan és felelősséget vállalva létezni a virtuális térben és nagyon odafigyelve, a jelen pillanatait teljesen megélve, együtt lenni azokkal, akik épp velünk vannak, akik attól lehetnek fontosak, hogy közösen éljük meg a szembejövő élethelyzeteket, tőlünk, általunk lesz a következő esemény olyan, amilyen.

A felelősségünk ott kezdődik, hogy képesek vagyunk csendben maradni, amikor érezzük, hogy csak azért beszélünk, hogy ne maradjunk csendben. Ha úgy érezzük, hogy különbek akarunk lenni, kitűnni, okosabb lenni, visszajelzéseket kapni, egót simogatni.

A felelősségünk ott kezdődik, hogy képesek vagyunk egyensúlyt tartani és látni, hogy a virtuális világ attól még virtuális világ, hogy nagyon igazinak tűnik.

A felelősségünk ott kezdődik, hogy nem egy vetített kép szerinti életet élünk, hogy a szemlélődő “mások” szórakoztatva legyenek, mert az elég fárasztó, ráadásul teljesen felesleges, hanem tükör elé állva elég tökösek vagyunk, hogy meglássuk a zsákutcáinkat, gödreinket, összegubancolódott szálainkat és mielőtt bárki mást megmentenénk, belekezdünk önmagunk megmentésébe.

Felelősségünk ott kezdődik, hogy meglátjuk mindig van “akció”, amely politikai, gazdasági, társadalmi kérdéseket, mint gumicsontot dob elénk. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy tegnap és tegnapelőtt milyen gumicsontunk volt, mert a mai mindig nagyon égetőnek és fontosnak tűnik. Így igaz. Mindig van valami nagyon nehéz ügy, ami elég témát ad, hogy az emberiség két részre szakadjon és kőkeményen kiálljon a véleménye mellett, ezzel külsőleg is megélve a belső szétszakítottság élményét. Mindig van valami, ami a jövőt bizonytalanná és akár félelmetessé is teszi. Szoktunk is félni, nagyon régi minta ez, jó mélyen belénk égett. A félelem pedig elképesztő dolgokra képes…

Kinek van igaza? Talán mindenkinek… bár az is lehet, hogy senkinek. Azon gondolkodtam, hogy talán ennél van fontosabb kérdés is. Talán az, hogy érted, értem, értünk ki vállal felelősséget, ki ment meg, ki válaszol a kérdéseinkre, ha mi magunknak nem? Tegnap egy csodálatos beszélgetésben voltam, ahol egy nagyon régi barátnőm elképesztően letisztultan fogalmazott: az ember érzi, hogy már minden sejtje tiltakozik a virtuális világ agymosó lavinája ellen és ha felülkerekedik az életösztön, akkor végre el kezd élni. Azt az életet, amit akar és nem azt, amit mások akarnak ráerőltetni.

Ennél pontosabban nehezen fogalmaztam volna meg. Az első lépés befelé vezet, sőt még a második is. Nagyon sok dolgunk van még a belső rend megteremtése területén. Mindenkinek. Ha megszületik a sok-sok belső rend, akkor az kollektív szinten elképesztően látványos lesz.

Mi látszik most, ha kitekintünk a világba? Ugye, nem kell részletezni?!

7 milliárd seprűre van épp szükség. Micsoda piac! 🙂  7 milliárd portán kell sepregetni, mindenkinek a saját tudatossági szintjén. Messze járok én is ettől, lehet, hogy két seprűt is kell használnom, hiszen még mindig nem értem (csak elméleti szinten), hogy nem haladunk egyforma tempóban. 🙂 Pont ezért írom le magamnak, meg talán Neked is: nem egymáshoz hasonlítgatva, nem egymásra mutogatva, elfogadva a különböző tempójú haladást és azt, hogy nem egyforma tanulási felületet választottunk magunknak anno. Önmagunkhoz mérten viszont kutya kötelességünk fejlődni, lépegetni, belső rendet akarni, különben mi a csudát keresünk ezen a világon?!?

Hegedüs Erika ©

Comments

comments