Készítsünk Újévi akciótervet? (!)

Érdekes, amit írsz. Főleg azzal kapcsolatban, hogy szeretnéd, hogy meghívjanak egy kávéra vagy cappuccinóra, utána meg írod, hogy “csak” beszélgetni nincs időd… Szerintem ezt a paradoxont megéljük még egy páran. Egyre inkább kirajzolódik, hogy az életben a pénz sem fog áramolni (mivel sajnos ellenkezik a természetes mivoltunkkal…), ha az ember valamit nem élvezettel, szívből csinál. Lassan jobb lesz, ha végig gondoljuk, hogy mire van időnk, mire nincs, és amire nincs, abból van-e valami, amit mégis szívből csinálnánk… Mert ha igen, és nem tesszük le azt, amire van időnk de nincs szívünk, akkor szerintem szívni fogunk. Nagyot.

Az én kéthetes munka nélküli szünetem tele van belső munkával. És persze, hogy az egyik legnehezebb téma jön ilyenkor elő: a teljes semmittevés, mert tényleg, tulajdonképpen nem csinálok mást, csak fekszek egész nap. Ez számomra a legmegterhelőbb, mert ilyenkor teljesen nyilvánvalóan kirajzolódik, hogy MINDEN, amit teszek, csupán pótcselekvés, nincs mögötte a szív, inkább vastag ellenállás, amiből aztán jönnek a befeszülések. A legnagyobb problémám az, hogy nehezen fogadom el azt, ami van, noha nem véletlenül mutatja meg magát. Tulajdonképpen nem eszem sokat (nem zabálok olyan szinten, mint pár évvel ezelőtt), mégis olyan szinten táplálom magam túl, hogy előjön az öngyűlölet, puffadok fel, hízok egy csomót, mert ilyenkor nincs célja az étkezésnek, nem azért eszem, mert éhes vagyok, hanem hogy valamivel lefoglaljam magam, és ha már rosszul vagyok ettől, akkor még eszem egy kicsit, mert akkor már úgyis mindegy… És tisztában vagyok vele, hogy mindaddig, amíg nem békélek meg ezzel, amíg nem fogadom el, amíg nem bocsátom meg, addig elő fog jönni.

Talán a saját blogomba kéne leírnom (de lehet oda is le fogom), de most itt is jó helyen van ez a kis “vallomás”, hogy a pótcselekvések tömkelege az élet örömének és élvezetének hiányából fakad. Abszolút a szakrális csakrához tartozó terület, ami érinti a gyökércsakrát is, hiszen a pénz utáni kegyetlen hajsza, a túlélésre játszás már a legalsó életterület. Amíg fejben élünk, szívcsakránál alább nem igazán tud szállni az energia, így érthető, hogy a kettes csakra területe sokunknál problémás. Nekem most kezd nyílni a szívem, most tud egy csomó minden távozni, most tudok olyan szemmel nézni a saját helyzetemre, hogy már nem düh és harag van bennem, hane mélységes fájdalom, és megbánás, hogy erre a szintre jutottam. Nincsenek barátaim, akikkel napi szinten lehetnék kapcsolatban (én mit nem adnék érte, ha csak egy beszélgetésre elhívna valaki!), az életemet kitöltik az elérhetetlen emberek iránti mélységes imádat, írok, ahelyett, hogy megélném, és a legrosszabb, amikor az írást magát is megítélem, és szánalmasnak tartom magam. Ugyanakkor visszatekintve a már elmúlt 2014-es évre, olyan kapu nyílt meg előttem és bennem, ami ezeddig zárva volt, ami nem biztosított más sorsot, mint amit gépiesen megéltem. Egyre kevesebb a “fejben eldől” hozzáállás értelme, mert már nem működik. Ahonnan hiányzik a tiszta szív hangja, onnan hiányzik az életöröm, és újabb és újabb kudarcba fullad az akcióterv megvalósítása. Honnan tudjuk, mi a szívünk vágya, ha eddig sosem hallgattunk rá? Ha eddig elnyomtuk, mert nem fér bele abba a szabálykönyvbe, amit az elménk írt, évezredek (!!!) alatt tette teljessé… Honnan tudjuk, hogy működik-e az, amit “kitaláltunk magunknak”? Mi a biztosíték arra, hogy ha készítek egy akciótervet erre az évre, akkor idén TÉNYLEG másképp lesz, mint tavaly, meg előtte volt? Honnan tudjuk, hogy tényleg változtunk-e annyit, hogy meghalljuk szívünk szavát, és merjük is azt követni, amit ő sugall?

Az én akciótervem tulajdonképpen egyetlen pontot tartalmaz. Jógázom, kitartóan, minden nap. Ha csak itthon, akkor itthon, ha el tudok menni csoportos órára, akkor elmegyek. Ennyi. Minden más jön magától. Ezt kezdtem el tapasztalni az elmúlt évben, és ezen nem fogok változtatni. Felesleges terveket meg lépéseket szövögetni, ha közben még mindig fejben élünk, és a testünk amúgy egy élettelen csontváz, mert az energia nem jut el a megfelelő helyekre. A lényeg azon van, hogy fektetünk-e energiát önmagunkba. És az nem a fejünkben zajlik. Ha merjük átadni magunkat az Isteni akaratnak, akkor tulajdonképpen tényleg semmit sem kell csinálnunk, csak lefekszünk, és lélegzünk. Semmi más nem szükségeltetik hozzá. A terv nem a fejünkben van, hanem Isten kezeiben. Csak az a kérdés, hogy merjük-e átadni magunkat az ő kezének. Vagy még mindig azt hisszük, hogy a mi tervünk jobb, mint az övé?