- Képességeink ajándékok. Útjelzők – mutatják a mi egyedi és megismételhetetlen életutunk iránylehetőségeit. Tenni csak azzal tudunk, amink van. Hiányzó képesség nincs. Mindannyian mindent megkaptunk ahhoz, hogy maradéktalanul boldogok lehessünk. Biegelbauer Pál
Kamu kapcsolódások
Copyright: / 123RF Stock fotó
Mindannyian tudjuk, hogy olykor tud nehezített pálya lenni az a bizonyos párkapcsolatosdi. Bizony, talán a legfontosabb tanulási színpadunk a párkapcsolat, ott tudunk a legtöbbet tanulni magunkról a másik által, kettőnk történetéből. Nem is megy túl jól mostanság sokaknak.
Miről jutott most ez eszembe? Kicsit vissza kell menni az időben, tavaly nyárig. Öten vagyunk barátnők, még a régi főiskolás csapatból. Nem túl gyakran van időnk arra, hogy egy-egy önfeledt estét végigbeszéljünk, így mindig nagyon értékeljük az ilyen együtt töltött programokat. Emlékszem, ültünk egy varázslatos teraszon, a Duna mellett, szó szerint mindenről beszélgettünk… Mivel ketten a szinglik táborát erősítették akkor, vidáman meséltek egy okos-telefonra telepíthető alkalmazásról, ami nagyon egyszerű, már-már túl egyszerű. Egyáltalán nem kötött le, mert ahogy jobbra-balra húzgáltál a fotókat a lányok, azt éreztem, hogy egy felgyorsított húspiac, ahol szó szerint másodperceket kaphatnak a másik nem képviselői. Aztán szembejött még velem párszor a téma, egy idő után pedig bosszantani kezdett, hogy nem tudok róla véleményt alkotni, mert semmit sem tudok arról a titokzatos világról. Régi ígéretem magamnak az, hogy csak arról lesz véleményem, amibe belementem, átéltem, megismertem. Így alakult, hogy a múlt héten azt a bizonyos alkalmazást feltelepítettem a telefonomra, az okosra. Persze, ha annyira okos lenne, tudhatná, hogy milyen vagyok… ha ismerne, tudná, hogy teljesen felesleges időt tölteni ezzel… de kiderült, hogy nem ismer. Mármint a telefonom. Belenéztem, majd 10 perc nézelődés után (amelyben benne volt a fénykép beállítása és az 1 mondat megírása magamról) le is töröltem az alkalmazást. A következő néhány napban négyszer ismételtem meg a történetet – mondhatod, hogy nem vagyok százas, rendben, vállalom. 🙂
Mi volt a gond? Elmesélem.
Copyright: / 123RF Stock fotó
Van ez a program, ami elképesztően jó marketinggel van tálalva. A végtelenségig leegyszerűsített program, amivel szinte semmit sem kell csinálni, mert össze van kötve (bizonyos mértékig) a jelenleg legkedveltebb közösségi oldallal. Szóval 1 perc a telepítés, 1 újabb perc a fotók kiválasztása, célszerű többet is feltölteni, hogy megmutassuk ismeretlenné sminkelt arcunk mellett esetleg a valódit is, sőt a kötelező napszemüveges mellé egy olyan is, ahol még a szemünk is látszik. Aki akar, írhat pár sort a kép alá, aztán indul a nézelődés. Ha valaki szimpatikus, jelezhetem egy jobbra húzással, ha nem tetszik, azonnal jöhet a balra húzás. Hüvelykujjal, egyszerűen. A marketing duma az hozzá, hogy a valóságot szimulálja, hiszen amikor bemegyünk egy szórakozóhelyre, egy bárba, ahol körbenézünk, ha valaki szimpatikus, akkor mondjuk rámosolygunk. Ha a másik hasonlóan gondolja rólunk, visszamosolyog. Ez akár a jele is lehet annak, hogy kölcsönösen szimpatikusak vagyunk egymásnak. Persze, akár lehet is, de az élet legtöbbször nem így szokott működni… mosolygunk, aztán megyünk tovább. Az esetek kisebb számában lesz belőle kapcsolódás, beszélgetés, randevú, majd valódi párkapcsolat.
Visszatérve az alkalmazásra. Egészen addig nem tudunk kommunikálni egymással, amíg nem történik meg ez a virtuális mosolygás egymásra, ami azt jelenti, hogy mindketten jobbra húztuk egymás fotóját. Hűha… A program nem bonyolítja túl, kiválaszthatom a keresendő nemet, az évek számát tudjuk beállítani egy tól-ig skálán illetve a maximum 100 km-es kört lehet szűkíteni, ahol a GPS koordináták alapján pásztázni kezd a telefon, hogy megtalálja a számomra ideális társat.
Itt indult a történet. Rövid lesz, nem kell aggódni.
21 km-re állítottam, gondoltam, hogy az nem túl távoli, de lesz kellő “mennyiség” is a nézelődéshez. Beállítottam a számomra ideális évjáratot aztán vártam. Kicsi gondolkodás után jöttek sorban a fotók, mint egy virtuális albumban. Bevallom, első nap fogalmam sem volt, hogy ez nem egy tabló, amit akármikor újra tudok nézni, ha egyszer “kidobtam”, talán már soha többé nem látom viszont az új fotók között. Érdeklődve végiglapoztam, mindegyiket bőszen balra, mire elfogytak rájöttem, hogy nagy valószínűséggel mindet kikukáztam. Várni kellett valamennyi időt, hogy újabb ideálisak kerüljenek a hatósugár látómezejébe.
Jöttek is. Férfiak, pontosabban férfiaknak látszó gyerekek. Egyik úr hatalmas lufit fújt rágóból, ezzel takarta fél arcát. Nem jöttem rá, hogy szégyenlős vagy inkább jópofa akar lenni. Következő férfiember vízisíelés közben látszik a fotón, a teljes képet max. 10% lehet a pasi, amiből az sem derült ki, hogy férfi vagy nő van a fotón. Következő úriember fotóján egy nyáladzó kutya rajza, másik úr Spongya Bobnak álcázta magát. Több férfi nagyon szégyenlős lehet, mert leginkább bicajos vagy motoros bukósisak, illetve valami extrém sporthoz használatos fejfedő alá rejtőzött… persze az is lehet, hogy ezzel inkább érdeklődési köreiket szerették volna szemléltetni. Aztán jöttek jó páran, akik 40-nek mondták magukat és 50 fölötti arcukat mutatták. Volt persze pár jó karakter is a felsorakozottak között, legtöbben a fotó alá ki is írták céljaikat, nem ködösítettek. Íme néhány példa: semmi komoly, cél a függetlenség megőrzése, miközben mindenki jól érzi magát, férjkeresők kéretnek továbbvonulni, ne jelölje senki, aki komoly kapcsolatra vágyik, mert semmi szükség nincs rabigára stb. stb.
Végre megtört a jég, sikerült valakivel meccselnem, mármint virtuálisan egymásra mosolyogtunk. Szimpi volt a férfiember, azonnal megkérdezte, hogy mit szólók Huncut klubhoz. Eszembe is jutott egyből, hogy tényleg, már hallottam a program becenevét. Huncut-klub. Hmmm, találó. Ha már összekötött a program két embert, akkor ugyanúgy tud kommunikálni, mintha sms-t váltanának. Egyszerű. Férfiember 5. percben fejtette ki, hogy nem szeretne szabad állapotán változtatni, de azon belül mindenre nyitott. Nem én voltam az embere.
Copyright: / 123RF Stock fotó
Nézelődtem tovább, mikor ismerős arcot véltem felfedezni. Hoppá. Mostanában olyan sokat láttam ezt az arcot, nemrég volt az eljegyzésük, barátnője minden részletet megosztott közösségi oldalán. Áradt a boldogság a fotókról, ahogy jött a család, örült kutya-macska, szomszéd néni stb. Mostanában azt látom, hogy készülnek az esküvőre és minden vacsorájukat, utazásukat lefotózzák. Azonnal telefont ragadtam, hívtam a barátnőmet, aki fent van e társkeresőn, mondom neki, hogy most akkor ez lehetséges? Nyugodt hangon közölte, hogy ő is látta már. Ennyi? Közölte, hogy egyáltalán nem akadt fenn rajta, mert mostanában ilyen a világ. Pontosan milyen? Belefér a kicsi, könnyű, kötetlen még esküvő előtt? Nyílt lapokkal vállalva, hogy célja az elköteleződés, de nem abban az irányban, mint azt az ember lánya reméli, aki társkeresésbe fogott. Addig pedig lehet bármi.
Ma újra leszedtem a telefonomról az alkalmazást. Szociológiai tanulmányból elég ennyi. A kínálat értékelése helyett sokkal inkább lekötött a történet. Vajon hogyan kell ilyen esetekben eljárni? Talán legálisan portyázik vőlegényünk a Huncut-klubban, menyasszonya jóváhagyásával? Talán valószínűbb, hogy az araságra készülő hölgy figyelme mostanában erősen a nagy nap körül forog, így nem mindent észlel, érzékel maga körül? Az is lehet, hogy a nagy készülődésben szegény férfiember elhanyagoltnak érezheti magát, ezért teljesen érhető, ha figyelmet keres. A fene enné meg ezt a fura új életstílust! Komolyan mondom. Hiába mondja a barátnőm, hogy ne akadjak le ezen, nem tudok másképp tenni.
Copyright: / 123RF Stock fotó
Erkölcsi, morális kérdések sora tódul elém. Hallgatni kell? Rákérdezni? Elvenni az illúziót a másiktól? Lehet, hogy kellemetlen lenne, mert tud róla, csak úgy csinál, mintha nem tudna és akkor utána már nem tudna úgy csinálni? Mit is csináltak anno a rossz hír hozójával? Lehet, hogy ez nem is rossz? Lehet, hogy nagyon régimódi vagyok, mert a házasság jellegű elköteleződést ennél tisztább valaminek tartom? Vállalom. Ettől függetlenül fogalmam sincs, hogy mikor járnék el korrekt módon, kinek mivel okoznék nagyobb fájdalmat. Tehetetlenségemben balra löktem a fotót és a következő pár órában nagyon nem volt az egésztől jó kedvem. Nem kell mindenkinek elköteleződni, nem kell mindenkinek őszintén, tiszta lappal játszani egészen addig, amíg közös az útjuk, persze nem. De talán azzal is korrektül kell bánni, aki szeretne teljes arccal a másik felé fordulni, bizalmat szavazni és kapni, egészen addig, amíg dolguk van egymással, addig szabadságot jó értelemben adni és kapni, hazugság nélkül, egyenes gerinccel járni.
Ma már csak párszor jutott eszembe, de a géphez ülve, nem tudtam mást tenni, kiírtam magamból tépelődésemet.
Bár tudnám, hogy van-e jogom bárkit bántani, bárkinek az életébe beleavatkozni, esetleg félreérteni helyzeteket, amelyekből következtetéseket vonok le, leginkább tévesen. Vagy nem. Annak látom, ami, de igazából nem az én dolgom. Istené és kettőjüké. E utóbbira szavazok.
Az én dolgom annyi, hogy eldöntsem, hogy van-e bármilyen keresnivalóm ezen az oldalon. Tudom, hogy naivság azt gondolni, hogy ez nem tükrözi hűen társadalmunk elmozdulását, átalakulását. Tudom, hogy hiába fordítom el fejemet a jelenségtől, attól még a másik irányból nagyon hasonló történetek ugranak ki közeli bokrokból, távolabbi fák mögül. Igen, változás van. Változatlanul nem örülök neki. Kár, hogy senki sem kérdezett meg, szívesen kifejtettem volna, hogy miért lehet jó a változás és leginkább hogyan. 🙂
Vagy ez már megint egy olyan terület, amely nem az én dolgom? Lehet…
Hegedüs Erika
Comments
Kamu kapcsolódások bejegyzéshez 9 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Újratervezés Napló
Látogass el weboldalamra!
Regisztrálj a blogra
hogy azonnal értesülhess az új bejegyzésekről!
Tréning séta közben:
Köszönöm ha meghívsz egy kávéra!
Nézz be ide:
Video csatornáim:
Google+:
Twitter:
Inspiráció képekben:
Húznál egy Angyalkártyát?
Hahó megint, hát ez egy nagyon érdekes írás volt. 🙂
Nekem is van sztorim társkereső appokkal, szingliként volt hogy egy csomó pasi adatlapját végignéztem (nekem az az egészben a kedvencem, hogy MINDEN férfi, kivétel nélkül annyira gazdag, hogy nem egy, hanem vagy nyolc különböző országban nyaralt és telelt az elmúlt két évben. nekem meg maradtak a szelfiképek feltevése…), és igen érdekes megfigyeléseket tettem. Szinte ugyanaz motoszkált a fejemben, mint Neked, elemezgettem őket, ha volt bemutatkozás, az nagyon sokat elárult az illetőről (imádom, mikor bemutatkozásban kikötik, hogy ha hisztis vagy, kerüld el őket messzire…).
Volt egy-két kellemes beszélgetésem, volt egy-két kellemetlen, és volt olyan is, amiből találkozó lett. Azonban kénytelen voltam szembenézni a saját illúziómmal, miszerint ezek a fószerek VALÓDIAK, és TARTALMAS PÁRKAPCSOLATot keresnek. Az illúzió darabokra tört, miután folyamatosan arról kaptam infót, hogy szívesen ágyba bújnának velem, de ennyi. Így én is arra a következtetésre jutottam, hogy le kell törölnöm az appot. Ha párkapcsolatot szeretnék, akkor bizony a való világban kell “keresnem”. (Még azt se nagyon hiszem, hogy keresnem kellene. Ha készen állok rá, akkor már jelen van az életemben. Ha nem állok rá készen, fejre állhatok, akkor sem fog megjelenni.)
Régebben kaptam bizonyos leveleket, nem sokat, talán 2-3-at, amin teljesen ledöbbentem annak idején. A férfiú komoly havi apanázst ajánlott fel, bizonyos mértékű szeretetért. Érezhető volt, hogy kapcsolatban van, valamiért azonban az nem volt kielégítő számára. Egyetlen egyszer vettem a bátorságot, hogy visszaírjam, ha ennyire rossz a kapcsolat, miért nem vállalja fel, és szakít? Miért kell a másik háta mögött szervezkedni, és komoly összegeket (!!!) kifizetni azért, hogy egy ismeretlennel töltse az idejét? Persze választ nem kaptam.
Az eset, amit megosztottál, elég dilemmás. Sokszor kerülök én is hasonló helyzetbe, például egy masszázs alatt sok mindent le lehet olvasni az emberek fizikai testéről, az érzelmi állapotukat illetően. Egyszer egy lánynak annyira beletrafáltam a kemény dióba, hogy sírva fakadt a kezeim alatt. A bocsánatáért esedeztem, ő ugyan nem haragudott, mégis tudtam, hogy túl messzire mentem. Annyira beleléptem az ő személyes terébe, ami csakis ártó hatású lehet. No és arról nem is beszélek, hogy mindezt rendesen visszakaptam, és engem ott “támadtak be”, ahol a leggyengébb voltam.
Mint Coach, Neked egy kicsit talán más a helyzet, hiszen általában azért fordulnak Hozzád az emberek, hogy segíts nekik megoldani az életüket. Azonban, ha jól sejtem, az ominózus eset nem ilyen irányú volt, vagyis az illető nem fordult Hozzád segítségért. Akkor viszont azt gondolom, nem szabad beleavatkozni. Egyrészt nem tudhatod, milyen sebeket tépsz fel, másrészt, szerintem itt Te is belelépsz a másik személyes terébe, az ő engedélye nélkül (hiszen nem kért segítséget). Harmadrészt, Rajtad csattan, energetikailag mindenképp, max nem tőle kapod vissza. Én feltenném azt a kérdést magamnak, hogy “mi a valódi szándékom azzal, ha szólok neki”? Tényleg segíteni szeretnék? Akkot nem lehet, hogy az a legjobb, ha hagyom, hogy ő élje a saját életét, én pedig megnézem, bennem miért kelt ez zavart? Hogy megvárom, amíg ő jön hozzám segítséget kérni? Még Coachként sem vagy felelős a másik életéért, igazából szerintem akkor sem, ha segítséget kér Tőled, mert Te csak irányt tudsz neki mutatni, de megoldani helyette nem tudod. És ha ő nem is akarja megoldani, akkor jobb, ha csak Magadban keresed a Te válaszodat. Hogy Neked, személy szerint, mi bajod azzal, ha valaki a másik háta mögött, az esküvő előtt más lányokkal sunyiskodik. Csak nem az Egó sunyisága fáj…? Mert az nagyon tud fájni…..
És most én is bocsánatot kérek, amennyiben túlzottan beleléptem bárki, akár a Te személyes teredbe.
Dehogy léptél bele a személyes terembe Cinzina és talán másokéba sem. Ha valami fáj, akkor az jó jelzés, hogy ott dolgunk van a témával. Mindig szívesen olvasom a gondolataidat. 🙂 Teljesen igazad van, a kérdések mindig magunknak is fontos jelzőberendezések a saját történetünkkel kapcsolatban. Ezért is döntöttem úgy, hogy nincs dolgom vele, férfiember fotója a hátam mögött a feledésben, ahogy az alkalmazás is, sőt a story minden mozzanatából véleményalkotás nélkül távol maradok. Nem is róluk szól a történet… Inkább a felismerés, amiről Te is írsz, hogy annyira szövevényesek az emberi kapcsolatok és annyira nehéz bizonyos mozgatórugókat érteni és érezni, főleg ha azok addig nagyon elkerültek. A felismerések pedig arra jók, hogy belássuk, jééé a világ még annál is sokrétűbb, mint azt gondoltuk. Talán ott van felelősségünk, hogy milyen a mi kis mikroklímánk, amelyben mozgunk, amelyben időnként beugorva a mókuskerékbe, máskor ki, de létezünk és megtaláljuk boldog pillanatainkat.
Ha nem érző, átlagemberként, hanem coachént közelítek bármilyen történethez, beszélgetéseimben sosem adok konkrét tanácsot (kivéve a feladatokkal kapcsolatban), jobban hiszek a támogató kérdésekben és a saját felismerésekben. Igazad van, én is így gondolom: mindenki maga felelős a saját életéért.
Valóban szövevényesek a kapcsolataink, rétegről rétegre haladva is rengeteg újdonság derülhet ki, vajon mi is az alapja annak a konkrét kapcsolódásnak. Leginkább azt tapasztalom, hogy minden esetben a szeretetteljes elfogadás visz előre, és rántja le a leplet az újabb és újabb tévképzetekről, illúziókról. Ezért csodálatos az élet, mert sosem tudhatod, hogy x idő távlatából ugyanarra az eseményre milyen magyarázatot találsz. Talány és misztérium 🙂
A legvégsőkig kitartok a “buta” telefonom mellett . . .
És megdöbbent a történet a menyasszonyról és a vőlegényről…. szomorúan olvastam.
Buta telefon :)))) Egy idő után sajnos a technikai fejlődés nem engedi. Majd, akkor kell okosan használni az okostelefonokat.
A menyasszony-vőlegény történetének valóságát pedig nem tudjuk, csak egy árnyalt szeletébe láttunk bele, bármi lehet és akár az ellenkezője is. Én elengedtem… Tudod Ellip, erről már beszélgettünk, nincs vele dolgunk. 😉
Bár ha lelkem legmélyebb rétegeit nézem, én is nagyon szomorú vagyok, mert anélkül, hogy pálcát törnék felette, nem tetszik a történet, mert bárhogy szeretném fényezni, szépíteni… semmi jó sem jut eszembe, hogy mit is kereshet esküvő előtt egy ilyen oldalon. 🙁
Sziasztok!
Azt, hogy mi zajlik a másikban soha sem tudhatjuk. Amennyit látat az csak a valóságnak egy felszínes része, amit elmond az még mindig nem a teljes igazság. Mélyen belül rejlenek még “titkok”, válaszok, félelmek. Mindenkit más hatások érnek életük során. Kiből mit és mi és hogyan vált ki, soha sem tudhatjuk. Én így gondolom.
Igen, Andi. Szerintem is az egész egy nagy “titok”, amit sokszor még az adott ember sem tud megfejteni, nem hogy az, aki kívülről szemlélődik. 🙂
Az nem lehet, hogy egy ilyen app azoknak van kitalálva, akik tényleg csak felelősség nélküli “testedzést” keresnek és teljesen kár bosszankodni azon, hogy az app használói helyből kikötik, hogy “csak semmi komoly”? Aki hosszabb távú kapcsolatot keres, az inkább valami rendes, jó hírű társkeresőn próbálkozik, nem? Vagy esetleg élőben, ha minden kötél szakad.
Az persze igaz, hogy a társadalom egyre inkább az alkalmi, rövid távú kapcsolatok irányába tart, leginkább a férfiak igényihez igazodva. Nagyon gyorsan változik a világ, minden felgyorsult, úgy tűnik, hogy a párkapcsolatok átlagos időtartama is csökkenőben. Ezen lehet keseregni, mindazonáltal ez egy olyan tény, ami kikerülhetetlen. Egyre többen csak az elkötelezettség nélküli szexet keresik, mert a férfiaknak erre van igénye + mert elég sok olyan nő van, aki ebbe belemegy + a társadalom nem szankcionálja ezt a magatartást.
Mindez azonban csupán azt jelenti, hogy kevesebb olyan férfi van a piacon, aki a szerelmet keresi, aki hajlandó munkát fektetni a kapcsolatba azért, hogy legyen egy társa-barátja-szerelme, akihez örömmel és várakozzással megy haza minden nap. És akár még apaságra is képes, ha eljön az idő.
Csak fel kell készülni arra, hogy manapság a társadalom és a törvények nem védik a házasságot, a holtomiglan-holtodiglan csak a partnerek elhatározásán és közös munkáján múlik, nem a morális törvényeknek való megfelelés igényén.
Mindig nagyon jó egy Férfi véleményét is olvasni a sok női hozzászólás között. Köszönöm! 🙂 Igen, fel kell készülni… elméletileg nagyon egyszerű, sajnos a gyakorlati terep ennél sokkal bonyolultabb. Olyan kibillentség jellemzi korunk nemi jellegét, hogy nem jut eszembe semmi jó, ami tartósan és érdemben képes lenne visszabillenteni. Ha nem kell, akkor pedig kénytelen-kelletlen meg kell értenünk, hogy vannak dolgok, amelyek nem hozhatóak vissza, még akkor sem, ha nosztalgikus gondolatok csatlakoznak hozzá. Ettől viszont nem vagyok boldog, nagyon nem. 🙁
Lehet, hogy régimódi vagyok, de nemtelen gyerekjátszó helyett sokkal klasszabb, ha felnőtt Férfiak és Nők találkoznak és élnek meg sok-sok megélni valót.