Egy gondolat mára
  • Csak az a lényeges életünkben, ami boldoggá tesz. A többi lehet nagyon, nagyon fontos, de teljesen lényegtelen. Biegelbauer Pál

Gyász-menet

Elsőre tűnhet csak meredeknek, hogy párhuzamot húzok a fizikai halál és a szakítás között, ráadásul egyetlen írásba tömörítem össze. Még sem az! Gyakorlatilag ugyanazon folyamaton megy keresztül a haldokló, mint a szakításon áteső, vagy épp a szerette elvesztését fájlaló személy.

Életvezetési trénerként rendszeresen elmondom a hozzám fordulóknak, hogy nem lehet megspórolni a lépéseket, amelyek a gyász folyamatában hosszabb-rövidebb ideig velünk vannak. Elisabeth Kübler-Ross az egyik legnevesebb szaktekintélye a témának, aki sokat írt erről (magyarul is olvashatunk tőle).

Nevéhez kötődik az 5 stádium, amelyen végigmegyünk:

Elutasítás, tagadás, izoláció

Düh, harag

Alkudozás

Depresszió

Belenyugvás, elfogadás

Ezen szakaszokat nem lehet éles határvonallal elválasztani egymástól, hiszen sokszor észrevétlenül folynak össze és alakulnak át a gyászolóban. Van olyan eset is, hogy úgy tűnik, szakasz kimarad, mert olyan gyorsan zajlik le, hogy nem is jut kiemelt figyelem rá.

Nézzük kicsit mélyebbről ezt az öt fázist, mindhárom aspektusból:

Elutasítás, tagadás, izoláció

1. Egy beteg ember, amikor szembesül azzal, hogy gyógyíthatatlannak diagnosztizáltál, legtöbbször nem hiszi el.  Próbálja elfordítani a fejét a tényről, könnyedebbnek mutatja magát és úgy gondolja, hogy az egész csak tévedés. Gyakori mondat ilyenkor: “ez nem is lehet igaz!”.

2. Egy szerettét elvesztő ember ebben a stádiumban annyira üresnek érzi magát, hogy szinte élni sincs kedve. Az én édesapám nagyon fiatalon ment el, csak 46 éves volt. Ebben a szakaszban gyakori a tagadás megélése. Nem feltétlenül jár összeomlással, de lehet egy befelé fordulás, üresség is. Emlékszem, már jóval a temetés után utaztam a hatos villamoson, amikor az egyik megállóban, a tömegben megláttam. Gyorsan leszálltam, hogy megkeressem, de elsodort a tömeg. Természetesen nem volt ott, csak bennem élt, mégis elfogadhatatlannak tűnt és inkább életben tartottam a gondolataimmal.

3. Amikor egy mély és stabil párkapcsolat inogni kezd és az egyik fél hirtelen kilép, akkor az otthagyott személy sokkolva érezheti magát, mert nem feltétlenül számított erre a fordulatra. Talán pontosan vissza tudjuk idézni azt az állapotot, amikor csak kucorgunk a kanapén, hatalmas gombóc fullasztja torkunkat, már elfogynak könnyeink és közben képtelenek vagyunk elhinni, hogy holnaptól egyedül indulnak a napjaink és szerető társunk nélkül érnek véget.

Düh, harag

1. Emlékszem, amikor SM-et diagnosztizáltak nálam, az első és utána sokszor elhangzott mondatom az volt, hogy “miért pont én?”. Sokan ilyenkor olyan elképesztő harag-lavinát indítanak, hogy abban már mindenki hibás: az összes szerette, aki miatt szorongott vagy nem kapott elég figyelmet, az összes orvos, aki nem ismerte fel betegségét időben, az Égiek, akik cserbenhagyták… Keserűségében sokakat megbánt, cinizmusa, támadása pont az ellenkezőjéről szól: fél egyedül maradni ezzel a teherrel.

2. Olyan fura ez a szakasz, talán Te is vissza tudod idézni, amikor egy szerettedet gyászoltad. Ilyenkor sajnáljuk magunkat, akik itt maradtak és olykor még a halottra is mérgesek vagyunk, hogy itt hagyott bennünket és a “könnyebb utat” választotta. Nehéz pontosan behatárolni a gyászoló viselkedését ebben a szakaszban, mert nagyon széles a paletta, amit produkálhat. Ebben a szakaszban a gyászoló közvetlen környezetének extrém nagy toleranciával kell fordulnia felé, hogy segítsék a folyamaton átjutnia. Nálam olyan formában jelentkezett, hogy nem tudtam enni és aludni, de ezer már tünet is jelentkezhet. Óvó szeretet, nagy türelem és odafigyelés a környezet részéről igazi kézen-fogás lehet.

3. Ebben a fázisban az elhagyott fél már látja a másik hibáit, nem dédelget álmokat. Felsorakoztatja a sok-sok indokot, amely miatt a legjobb dolog történt, szakítottak. Előfordulhat az is, hogy olyan jól gyűjtögeti sérelmeit, hogy a végén már szinte úgy látja, hogy ő generálta a szakítást viselkedésével, ráutaló magatartásával vagy csak egyszerűen gondolataival. (És tényleg, még akár lehet is?!) Van, akit ilyenkor a bosszúvágy kezd el irányítani, megmutatja, hogy mit vesztett a másik, összekapja magát és legjobb formájában kezd kifelé élni, abban a hitben, hogy az elhagyó visszanéz. (Az esetek legnagyobb részében ez az show csak az ismerősöknek szól, mert az, aki lelépett, előre néz és új életszakaszába merül épp bele.) Emlékszem anno, amikor a nagy szerelmem váratlanul összekötötte az életét új nőjével, soha annyit nem sportoltam és nem jártam fodrászhoz. Élt bennem az elképzelés, hogy amikor véletlenül összefutunk, majd rájön, hogy mekkorát hibázott. Visszanézve vicces, de amikor benne vagyunk, nagyon-nagyon komolyan gondoljuk.

Alkudozás

1. Egy súlyosan beteg ember ebben a szakaszban már egészen megszelídül, együttműködővé válik. Bármit megtenne, ha lehetősége lenne a gyógyulásra. Leteszi a cigarettát, nem iszik, mozogni kezd, másképp táplálkozik, alternatív gyógymódokat keres, pénz nem számít alapot kiforgatja a világot, megeszi a világ összes csoda-kütyüjét, miközben egyre többször vizsgálja saját felelősségét. Ebben a szakaszban találkozik a legtöbb beteg Istennel, megtanul imádkozni, kérni, remélni.  A lélek nyelve a betegség, már a beteg is tudja és nyomozni kezd az okok és okozatok háza táján, sok-sok beszélgetéssel igyekszik kidolgozni magából minden félelmét, bizonytalanságát, felismerését.

2. Egy gyászoló itt tépelődik legtöbbször, ebben a szakaszban. Emlékszem az édesanyámra, amikor a nagymamám elment. Kedvenc témája az volt, hogy nem vittük jó kórházba, a körzeti orvos későn ismerte fel a bajt, ha nem hagyta volna, hogy a mami igazi parasztasszony módjára a “majd elmúlik” elvre hivatkozva ne menjen kivizsgálásokra… Ilyenkor leköti magát a gyászoló és saját felelősségével van elfoglalva, addig sem szembesül a ténnyel, hogy szerette már nincs vele.

3. Aki volt már szerelmes, talán ezt a szakaszt ismeri a legjobban, mert olyan sokszor eljátsszuk. Arra gondolunk, hogy ez a vonat még nem ment el teljesen, lehetne még tenni, megmenthető a kapcsolat. Hiszünk benne, hogy érdemes lépéseket tenni és akár új alapokra építeni a kihűlt kapcsolatot. Sajnos az esetek többségében az igazolódik be, hogy ez csak illúzió (tisztelet a kivételnek persze, mert azért van olyan is). Ebben a szakaszban csak a jó dolgok jönnek felszínre, az összes emlék szép és szívet melengető.

Depresszió

1. Aki végigkísért útján már haldoklót, tudja, hogy ezt a szakaszt nagyon nagy erővel lehet csak kezelni. Ilyenkor a beteg már felismeri, hogy nem lehet a folyamatokon változtatni. Sokan depresszióssá válnak, szótlanok, reményvesztettek lesznek. Már semmi sem képes örömet adni, nincs amiért lelkesedjenek. Megélik, hogy egyedül vannak és senkinek sem tudják átadni terheik egy részét.

2. Ebben a szakaszban a gyászoló minden korábbi közös emléküket felidézi, szépen lassan elfogadja a tényt. Kitölti napjait az emlékezés, a nosztalgia. Elmondások szerint, sokan ebben a szakaszban még beszélgetnek is halottjukkal.

3. Amikor kiderül, hogy a szakítás végleges, semmi esély nincs már a rendbehozatalra, akkor jön az igazi mélyrepülés. Papírzsepik százasával, koplalás vagy zabálás, besötétített szoba, kikapcsolt telefon, éber éjszakát, magányos barangolás abban a bizonyos sötét alagútban, ahol sehol sem látszik az annyira vágyott, távoli fény.

Belenyugvás, elfogadás

1. Furcsa, varázslattal és misztikummal teli állapot. Emlékszem édesapámra, nagymamámra… milyen sokat aludtak ebben az időszakban. Semmi másra nem vágytak, csak pihenésre. Jólesően bóbiskoltak, kizárták a világot, befelé figyeltek. Az intenzív figyelem és a segíteni vágyás a környezet részéről normális, de pont ez lehet megerőltető és terhes a haldokló számára. Ilyenkor a csend, a néma ücsörgés, kézfej simogatás talán a legtöbb, amit tehetünk. Elképesztő megnyugvást jelent a távozónak az az érzés, hogy szerettei elkísérik, egészen addig, amíg lehet. Nincs egyedül.

2. A gyászoló, amikor képes a szívében megfelelő helyre tenni szerettét, aki már nincs az élők között, az újra nyitni tud a világ felé. Észreveszi az élet csodáit, a rendszeres szomorkodását felváltja az öröm képessége. Újra tud és akar céljaira fókuszálni. Hisz a jövőben, tesz magáért és élő szeretteiért, miközben nagyon mély, őszinte szeretettel, de a megfelelő helyre téve, ápolja gondolatban azt a kapcsolatot, akivel már nem lehet együtt.

3. A szakítás után ebbe az állapotba vágyik mindenki, a lehető leggyorsabban. Sajnos nem lehet megspórolni a korábbi szakaszokat, mégpedig azért nem, mert ezek eredményezhetik a fájdalom kifuttatását és a valódi lezárást. Ebben a szakaszban már újra süt a nap, valóságosan és a lelkünkben is. Tele vagyunk tervekkel, újra hiszünk magunkban, ápoljuk testünket, lelkünket, jól alszunk, érzékeljük, hogy kisugárzásunkra reagál a világ. Végre készek vagyunk szép emlékekkel a szívünkben elengedni a régit, oda tudunk fordulni a világ felé és már vágyunk egy új kapcsolatra.

 

Lépések, egymás után. Az emberi életet behálózzák… akármilyen szereplői is vagyunk épp az elengedés, lezárás folyamatának. Erőt talán csak az adhat, hogy tudjuk: minden elmúlhat – az öröm is, de ugyanúgy a bánat sem marad.

Hegedüs Erika

 

KAPCSOLÓDÓ BEJEGYZÉSEK:

Rákészülés

Meghalhat-e, ha meg sem született?

kösziamegosztást

 

Comments

comments

Gyász-menet bejegyzéshez 7 hozzászólás

  • Cinzina szerint:

    Olyan érdekes ez a téma. Meg az, ahogyan emberek látják a dolgokat 🙂
    Képzeld el, nekem valami egészen érdekesen alakul a lezárásom. Röviden az előzmények: 5 évig együtt egy sráccal, abból 4 és fél háború volt. Tavaly januárban elszakítottak bennünket egymástól az Égiek, én folytattam a jógát, a belső munkát, idén júliusban a semmiből feltűnt, visszatért. Először úgy tűnt, hogy még kapcsolat is lehet belőle, mert az első hetekben nagyon jól éreztem magam vele. Azonban mostanában már nem ez van! Inkább arra láttam rá, mennyire üres, tartalmatlan, felszínes szál tart minket össze, amit úgy is nevezhetünk, birtoklási vágy. A karma kíméletlen volt, nem engedte, hogy amíg ezt fel nem oldom, mással boldog lehessek (magamhoz képest rengeteg próbálkozásom volt, abból kettő alkalommal tűnt épkézlábnak a szitu, és milyen érdekes, hogy a két delikvens két egymást követő év február-márciusban bukkant fel). Azonban a belső munkának köszönhetően pont ott tartunk, hogy megint nem beszéltünk majdnem egy hete, de csupán csak azért, mert nincs miről, és mert nincs igényem rá írni, vagy csörögni, hogy mizu van. És a szívemben az a szándék, hogy ha tényleg csak ennyi, akkor lezárhassam, engedjem végre el, és jöjjön a boldogság mással, aki minden szinten méltóbb társam lehet! (Volt is egy jósálmom, hogy hamarosan érkezik az illető, bár ez még augusztus környékén volt, de az ilyen álmokat mindig komolyan veszem…)

    Mindazonáltal rengeteg olyan emberrel (férfival és nővel egyaránt) találkoztam már, akik nem tudták feldolgozni az első igaz szerelmet, és emiatt képtelenek voltak normális, őszinte, tiszta párkapcsolatra. Vagy csapongtak, vagy egyedül maradtak, kijelentve, hogy egyedül sokkal jobb. Szerintem ezek az emberek sem mentek végig a gyászidőszakon, vagyis ők inkább befojtották az egészet, míg más (mint pl én is abban a másfél évben, amíg külön voltunk a sráccal) nagyon kifelé fordul, folyton erről beszélnek stb. Ők is megrekedtek egy szinten, csak észre sem veszik, vagy már nem éreznek erőt magukban ahhoz, hogy végig menjenek a folyamatokon. Hát, így kapjuk korunk sérült embereit, futószalagon… Én kívánom mindenkinek, hogy sikerüljön tovább lépni, és ténylegesen nyitni, nyílni a világra!!

    • Era szerint:

      Milyen jó Cinzina, hogy leírtad ezt a történetet! 🙂 Igen, tele vagyunk “megmagyarázhatatlan” történetekkel, amelyek sokkal messzebbre mutatnak. Te már nagyon sokat dolgoztál magadon és bizonyára nagyon gyorsan mögé tudsz nézni, hogy épp milyen helyzetekben találod magad. Egyetértek Veled: lehet a felszínen mutatni, hogy minden rendben van, de az életünk eseményei mutatják, hogy megtörtént-e az a gyászmunka, vagy sem.
      Köszönöm a jókívánságokat, szerintem mindenki nevében. Szükség is van rá! <3

      • Cinzina szerint:

        … erre 8 nap után felhív, egy óriási és egy kisebb oldás után, és kapni szeretett volna, de úgy, hogy én mozduljak érte. Nem tettem. Sőt, megmondtam neki hogy ennél tartalmasabb dologra vágyom, azonban azt is tudtam, hogy magamba kell tartalmat töltenem, és nem kívülről, hanem épp ellenkezőleg, most értem el abba a fázisba, amikor már igényem van a saját belső munkámra. Beletörődve köszönt el. Olyan volt, mint egy szakítás, azóta nem kicsit van gyászhangulatom… És még mindig tart az energetikai kötél! Már nem olyan heves, mint régen, de álmomban egyértelműen mutatta, hogy a függést, ragaszkodást, birtoklást csakis belül lehet átminősíteni elengedéssé, megengedéssé és szeretetté.

  • MarionetteAnnie szerint:

    Én is ezt éreztem.. Sőt. Szakítás után erőteljesebb volt. Mert tudtam, hogy még ott van, létezik csak már nem akar. Amikor egy szerettünk meghal, tudjuk hogy szeret, ott van nekünk, csak már nem tud velünk lenni. Ettől könnyebb elfogadni az egészet. Nincs az az érzetünk, hogy valamit elhibáztunk, hogy velünk volt a baj. Legalábbis én így éltem meg:)

Vélemény, hozzászólás?


Újratervezés Napló


Látogass el weboldalamra!


Regisztrálj a blogra

hogy azonnal értesülhess az új bejegyzésekről!



Tréning séta közben:


AJÁNDÉK coaching!


Köszönöm ha meghívsz egy kávéra!

Keresés a blogon

Nézz be ide:


Kövess a Facebookon

Video csatornáim:



Google+:



Twitter:



Inspiráció képekben:







Húznál egy Angyalkártyát?


A CoachOK Szakmai Szövetség alapító tagja vagyok:

Milyen nap is van ma?