Tartós átmenet

Azért merek belekezdeni ebbe a témába, mert sokatokkal már gondolatot cseréltem, ismerem a véleményeteket, hozzászólásaitokból érzem a lelketek mélységeit. (Amúgy hihetetlenül hálás vagyok, hogy ebbe a “közösségbe” ennyi értékes ember került… és őszintén megmondom, még mind a mai napig rácsodálkozom és öröm van a szívemben minden egyes hozzászólásért, megosztásért.)

Szóval, nézzük meg a címben lévő két egyszerű szót! Átmenet, valami olyan, ami már nem a régi, de még az új sem. Akár akarjuk, akár nem… el kell engedni a régit, egyetlen utolsó köröm sem tudja visszatartani. Végérvényesen magunk mögött marad. Az újról fogalmunk sincs, csak remélni tudjuk, hogy olyan lesz, amit be tudunk fogadni, ami majd úgy tanít, hogy nem veszi gerincünket, se józan eszünket.
Van ez az átmenet dolog, ami képlékeny, ingatag, ezer kérdéssel teli, feszültté és bizonytalanná tesz… és legtöbb esetben sötét oldalunk ezer mélységét hozza felszínre. Ha pedig még tartós is ez az egész, na akkor már most a hajunk égnek áll és jön a kérdés: “és még meddig kell várni, hogy jobb legyen?!?”
Azért megmosolyogtató a kérdés, mert ez az emberiség történelmében szinte bármikor elhangozhatott.

Van a látókörömben 2 asztrozófus, 3-4 asztrológus, akik nagy tudásúak, elképesztő rálátással, nagyon pontos képet tudnak elénk tartani. Nem jóslás szinten a jövőről, sokkal inkább energiákról, a bolygók mozgásáról, amelyek tulajdonságaival épp visszatükrözik a bennünk zajló folyamatokat. Na már most, ha ezer és egy éve mindig pontosan azt tükrözte, ami épp bennünk volt kollektíven, akkor ez ma sem lehet másképp. Jó ideje mondják, írják, tanítják, hogy VEGYÜK ÉSZRE, hogy mit generálunk. Első körben magunknak, aztán mélyrepülésünk által másoknak. Elképesztő felelősséggel bír minden egyes lélek, még akkor is, ha nulla tudatossága van erre.
A mélyről jövő gyűlölet sosem marad viszonzatlan. Ahogy az agresszió és a gyarlóság sem. Nem kell azt hinni, hogy mindig szemtől-szembe jön vissza, nagyon gyakran a legváratlanabb pillanatban egy teljesen más személyen keresztül, de a megdöbbentő, hogy akár még mi magunktól is. Nem kell ide szkeptikusok klubja vagy elszállt agyú ezoterikus szövetség… józan paraszti ésszel is szerintem tudjuk vagy legalább jó pillanatainkban érezzük, hogy a hasonló rezgésre hasonló rezgés a válasz.

Veszélyes terepre tévedt a média. Mindig is tudtuk, hogy a félelemkeltés nagyszerű módja, hogy tartósan rettegésben éljünk, hiszen a túlélésben lévő tömeg nagyon jól kezelhető, irányítható. Kell is, hiszen bizonyára az anarchia a világ végét jelentené. Mára a közösségi média átvette e tevékenység nagy részét. Elég bedobni a közösbe morzsákat és az jó nagyra dagadva önálló életre kel, hergel, irányít, félelembe taszít, irritál, elnyom. Ellenőrizetlen tények nélkül gyakran… Az ellenpólus pedig tetszeleg leginkább maga előtt, hogy milyen nagyszerű és mennyi mindent megtesz vagy épp mennyire le van sújtva, mennyi szörnyűség hergeli a lelkét és hogy vágyja, hogy mások is osztozzanak vele ebben a szörnyülködésben. Nekem is nagy tanítás ez és fontos üzenet, még mindig nehezen fogadom el vagy értem meg, hogy nemek is rombolnak. Nem érdemes azt mondani, hogy ne tegye, ne dobjon újabb kavicsokat abba a virtuális tóba, ne feszítse tovább a húrt, ne fújjon többet a közös “lufiba”… hiszen ha értené, hogy mit tesz, akkor nem tenné. Mivel teszi, így nem érti.

Beszéljünk inkább a címről, mert fontos! Ha valami tartós átmenetben van, akkor nagyon sok inger és hatás jön kívülről, ami biztosítja, hogy a nép megkapja a “cirkuszt”, ahogy ezt már a rómaiak is nagyon jól tudták. Nem lesz itt új dolog feltalálva, a történelem ismétli magát. Aki hergelni akar, az folytatja, aki tunkolni akar, az híradóról híradóra vált a csatornák között naphosszat, aki igazolni akarja magát, az megtalálja a módját, aki fejeket akar valamilyen irányba fordítani, az megteszi, aki igényli a napi rettegés-adagot, az talál borzalmat, aki tud és akar segíteni kutyáknak, embereknek, menekülteknek, hajléktalanoknak, mély szegénységben élőknek, az megteszi… anélkül, hogy kiírná az üzenőfalára, hogy “valaki csináljon már valamit”. A nagy lavina szinte pontos gépezetként együtt lüktet. Már szórakoztató magazinok is inkább borzalmakról, emberi fájdalmakról, gyarlóságról írnak, mert tudják, hogy az hoz nagy látogatottságot, kár Brad Pittel bíbelődni vagy tuti fogyás recepteket irkálni.

Itt a gond. Ha nagy a zaj, nehéz észrevenni, hogy nem halljuk a saját hangunkat. Megmentjük az egész világot, együtt fájunk mindenkivel, együtt hergelünk, majd igazunkat védve ellenhergelünk, együtt félünk és együtt próbáljuk remélni, hogy holnapra olyan lesz, mint régen. Az a rossz hír, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen. Nem biztos, hogy élhetetlen lesz az új világ, de nagyon más lesz. Ha merevek maradunk, rugalmatlanul követeljük a régi életünket, akkor sok sírás, elkeseredett düh kísérheti utunkat. Viszont “az” még most nincs, tehát nem szabad előre szaladni. A felszínen forrong a világ, a hullámok összecsapnak, még nagyobb hullámokat gerjesztenek…. Értem. De mi van a mélyben? A tömeg egyénekből áll. A világ népessége emberekből tevődik össze. Te, én, mi. Mindannyian. Veled ki foglalkozik? A Te lelkedre ki vigyáz? A te tudatosságod mitől fog emelkedni? Te hogyan leszel bölcsebb, hogy a legjobb irányba haladj holnap? Hogyan erősíted meg belső tartásodat, elvehetetlen hitedet?

Ma három, egymástól független ismerősöm írt arról, hogy telítődött. Elfáradt a propagandától és az ellenpropagandától. Érzi karjai nehezedését, mélyről jövő szomorúságát, megvezetettségét. Ösztönösen el kezdtek maguk felé fordulni… ahogy olvastam őket, azt éreztem, hogy ez nem önzés. Ez egy egészséges életösztön. Mindenki magát kell, hogy megmentse – lelki értelemben. Fontos dolog foglalkozni azzal, hogy mi van kint, de szinte ugyanolyan fontos (vagy még fontosabb) azzal is foglalkozni, hogy mi van bent. Ha elfordulunk magunktól, nem folytatjuk a lelki-építkezést, önmunkát, belső takarítást, akkor egy idő után az ürességünk elveszi az erőt attól is, hogy a világgal foglalkozzunk, megmentésre pedig végképp nem marad szufla. Az életünk egy kőkemény “vándorlás”, olyan út, ahol sok mindent vihetünk a bőröndünkben, amely segít abban, hogy EMBEREK maradjunk, hogy érezzünk, létezzünk. Ha nem lesz a bőröndünkben semmi, akkor muníció nélkül kell végigmenni. Az pedig csak a túlélésre lesz elég, az ÉLETBEN léthez kevés.

Ha nem lesz rend bent, sosem lesz rend kint.
Lehet hiszti, de ez bizti. 🙂

Hegedüs Erika ©

Comments

comments