Én, aki vagyok – avagy virtuális 1×1 a közösségi sztrádán

Copyright: peerayot / 123RF Stock Photo

Rá kell jönnöm, hogy nagyon sokan használják, de egyáltalán nem értik, hogy mi is az a közösségi média, hogyan “kell” a közösségi oldalakon, úgymond virtuálisan létezni. (Azért írtam így, hogy “kell”, mert nem kell, bárhogy lehet. Egyszerűen csak megmutatja, hogy mennyire vagyunk a helyünkön, mennyi a zűrzavar bennünk és mennyire biztosan használjuk azt a kommunikációs csatornát, amit nem biztos, hogy átlátunk.) Nem árt pontosítani persze, hogy mi is az a közösségi média, mire szolgálnak a közösségi oldalak. Nagyon leegyszerűsítve a belső világunk virtuális kivetülése. Vagyis mi magunk és mindaz, amely bennünk zajlik, amely kivetül a külvilágba és így egy nagy masszát alkotva teremti meg a jelen történeteit. Ami persze azt is jelenti, hogy mindaz, amely a világban zajlik, az igazából a mi belső történéseink tükröződése, csak ezt piszok nehéz megérteni és pláne elfogadni. Ugye?!?

Úgy működik ez a virtuális kivetülés, hogy bárki részt vehet a kommunikációban, hozzászólhat, elvehet, jogkörei függvényében letörölhet, letilthat, átjavíthat. Nyitottsága, hozzáértése függvényében ország-világ elé tárhatja életét, de akár erősen szűrve, szelektálva kommunikálhat úgy és ahogy, leginkább pedig azzal, akivel akarja. Kapcsolódás másokhoz, azon a módon, ahogy tudunk, azon a szinten, ahol épp állunk.

Ha ezt elfogadjuk, akkor a közösségi oldalak használatát is értenünk kell. Szeretném egy kicsit körbejárni, mert nagyon érdekel. 🙂

Vannak ismert és kevésbé ismert közösségi oldalak, trendek, amelyek mentén működünk. Értelemszerűen a népszerűekhez csoportosulnak a tömegek, hiszen a fő cél, kapcsolódás másokkal, a világgal – ezt pedig ott lehet megtenni, ahol mások is megtalálhatóak. Az elmúlt néhány év is kitermelte az aktuális kedvencét, amely világszinten teret hódított magának. A legtöbb előadás, szakirodalom, cikk ezzel foglalkozik, így nem kellett nagyon sokat agyalnom. Elsőre beültem az OMA online marketing képzésére, ahol többször hallottam előadást facebook-on jól/rosszul használt személyiségünkről. Aztán Ricsi asztrológiai/önismereti tanfolyamán is többször volt előadásanyag a megmutatkozásunk és mögöttes tartalma/üzenete. Érdekes cikk taglalja, hogy a londoni Brunel University milyen tanulmányban vizsgálta a facebook posztokból árulkodó személyiségünket… mert nagyon egyszerűnek látszik dobozolni bennünket. Több írást is találtam arról, ha elfordulva vagyok a képen, akkor rejtőzködő típus vagyok, ha nem vagyok a képen, akkor pláne stb. stb. Így most ebbe az irányba nem is mozdulnék el, hiszen jóval részletesebben, sokan kifejtették már előttem, így érdemes azokra rákeresni, ha érdekes a téma…

Nézzük kicsi más megközelítésből. Az elmúlt évtized során óriásléptekkel mutálódtunk. Talán emlékszel Bruce Willis jó kis filmjére, a Hasonmásban már 2009-ben feszegette azt a témát, hogy milyen az, amikor feladjuk a saját személyiségünket és egy virtuális térben létezünk. Futurisztikusnak tűnhetett, de emlékszem, már akkor voltak jelek, hogy akár valósággá is válhat a közeli jövőben. Mondhatod, hogy még nem tartunk ott, de meggyőződésem, hogy maga az út is ugyanolyan fontos, mint a megérkezés, hiszen pont a közbenső lépések, döntések, tettek visznek éppen oda, ahova tartunk. Tévednék?

Copyright: fkdkondmi / 123RF Stock Photo

Visszatérve a közösségi média terére. Valahogyan észrevétlenül szivárgott be az életünkbe, és aki eddig nem igényelte a mindennapjaiban, lassan mégis ott találja magát, hiszen cégek, intézmények, iskolák kizárólag ott kívánják folytatni napi kommunikációjukat, így sokszor nem marad más választás. Ha pedig már ott vagyunk, akkor előbb-utóbb megjelenik a “világ” ezer szelete és időt, teret, figyelmet követel magának.

Szóval itt vagyunk ebben a térben, amely szimbolikusan mutatja az életünket. Jó, persze,  nem mindenkiét, de a nagy számok törvényére hivatkozva azt mondom, hogy sokakét. Tavaly ősszel kicsiny országunkban átléptük az 5 milliós határt, akik aktívan használják e közösségi oldalt. Aktívnak azt veszik, aki az elmúlt 30 napban legalább 1x bejelentkezett. Ugyanez világszinten hasonlóan sokkoló, több mint 1,4 milliárd embert jelent. És a szám ha nem is exponenciálisan, de folyamatosan növekszik.

Ha jól akarjuk használni, akkor egészen az alapoktól kell kezdeni. Bizony, önismereti téma a javából. Tudom-e, hogy ki vagyok, tudom-e, hogy miért és kinek mutatom magamat? Tisztában vagyok-e, hogy ki és milyen mélységbe lát bele az életembe? Én irányítom a tevékenységeimet vagy virtuális függőségemhez igazodik az életem? Számtalan kérdést vet fel, amelyekre lehet bőszen bólogatni, mérgesen fejet rázni, hátat fordítani… bármit, de a legjobb, ha kellő távolságból azért csak rálesünk saját viselkedésünkre, az automatizmusokra, amelyek úgy működtetnek olykor (rendszerint), hogy észre sem vesszük.

A meghallgatott előadások és olvasott cikkek alapján szeretném összegezni a témát, amely nem biztos, hogy mindenki számára ugyanígy látszik, ugyanígy gondolja. Nem baj, legalább beszélgethetünk róla… én meggyőzhető vagyok. És Te?

Copyright: samotrebizan / 123RF Stock Photo

Hogyan néz ki az átlagos életünk? Alszunk és éberek vagyunk. Az éber létben dolgozunk, tanulunk, utazunk, pihenünk, kulturálódunk, szórakozunk, sportolunk, karitatív tevékenységet folytatunk, hobbizunk, emberi kapcsolatainkat ápoljuk. Valóságosan is és a virtuális térben is. Tettük ezt korábban is, de egy szűk tíz éve ezt sokkal nagyobb fórum előtt tesszük, ha épp ahhoz van kedvünk. Ha pedig nem feltétlenül akarjuk ilyen mélységig megmutatni, attól még kíváncsian figyeljük mások életét és mindig van véleményünk róla, amelynek (vérmérsékletünktől, tudatossági szintünktől függően) nagyon sokszor hangot is adunk.

Hogyan volt ez korábban? Ha valaki rakott palacsintát csinált és jól is sikerült, akkor tudott róla a lépcsőház, hiszen a küszöb nem állította meg a mennyei illatokat. Tudtak róla azok, akik hivatalosak voltak az asztal köré és még talán az, akinek meséltünk róla, pl. másnap a munkahelyen. Ha valakinek a kisgyermeke felült, felállt, nagy gyereke levizsgázott, felvették, megnyerte, felnőtt gyereke boldog szerelmes lett vagy házasságra lépett, beteg lett, meghalt… akkor azt tudta az, akinek dolga volt vele, köze volt hozzá. Ha valakinek kivették az epeköveit látta az orvos, a nővér, a kedves beteg és max. néhány családtag, aki meglátogatta. Ha valaki elvesztett valamit, eladott  vagy vett volna, hirdetéseket generált vagy olvasott sok időt, pénzt és energiát beletéve. Ha valaki aktuális hírekre volt kíváncsi a nagyvilág dolgairól a hírekből/híradókból tájékozódott, lokálisabb dolgokról napilapokból, weboldalakról.

Hogy van ez ma? Boldog-boldogtalan belelát a lábosunkba, nyaralási szokásainkba, ruhatárunkba, otthonunkba, családi életünkbe, munkánkba, sőt még a gondolatainkba is – megfelelő adatvédelmi beállítások hiányában. Aztán ha vannak átgondolt beállítások, de az ismerőseink egyetlen csoportban vannak, mint “ismerőseink”, akkor bármilyen megosztásunk, bejegyzésünk mindenki számára látható, akit valaha örömmel vagy illendőségből, de bejelöltünk/visszaigazoltunk… Jól használva persze varázslatos dolgokra képes, hiszen megtalálhatjuk a tenger mélyére süllyedt jegygyűrűnket, régen látott, elveszettnek hitt barátokat, osztálytársakat. Eladhatjuk a varrógépet és a nyaralót is az ismerősök ismerőseinek, sőt azonnal információt szerezhetünk, hogy miért van dugó az M-hetesen. A kisgyermek napi növekedését is dokumentálhatjuk, a jól megszűrt baráti kör számára és tudományos kutatási eredményeinket is publikálhatjuk szakmai körben, kizárva mondjuk a családot, akiket nem akarunk untatni hülyeségeinkkel.

Körök, amelyek nagyon egyszerűen kialakíthatóak és minden egyes bejegyzésünk vagy megosztásunk alkalmával pillanatok alatt hozzárendelhető, hogy amit mondanánk, azt a megfelelő irányba tegyük. Eleve kizárhatjuk az ismeretlen, csak kíváncsi világot, ha semmit sem publikálunk nyilvánosan (a földgömb jellel) vagy ha azt tesszük, akkor pont azért tesszük, hogy válogatás nélkül bárkihez eljuthasson és mások megosztásai által akárki olvashassa, láthassa, megoszthassa. (Pl. amikor ellopják a robogónkat vagy bloggerként cikket írunk.) Ahogy idiótaságnak tartanánk a Körúton kinyitni az első emeleti ablakunkat és kikiabálni a járókelőknek, hogy holnap indulunk Krétára, úgy talán a virtuális világban is látható, hogy hol kezdődik a tudatosság és mettől ostobaság. Bizony, lehet jól is használni, ma már igazi csodákat lehet általa megélni, időt és energiát spórol, határokat, földrészeket köt össze, jól használva ténylegesen összekapcsol, egyben tart, segít gondolkodtatni, képes oktatni, fejleszteni, új távlatokat nyitni. Miközben ezzel párhuzamosan képes bevinni az erdőbe, mások szélsőséges nézetei által simán belecsúszhatunk a félelem, rettegés, harag gerjesztette gödörbe, hogy ne csak az ücsörögjön benne, jó érzékkel magával ránt bennünket is. Szívjunk mi is a szar élet “igazságával”, ami csak attól szar, hogy egyre többen így gondolják. Ahogy minden más érzéssel és gondolattal kapcsolatban is, pontosan így. Elfelejtjük, hogy a világ az, aminek látjuk. Kvantumfizikusok szerint a világ 78%-át nem érzékeljük. Kicsi vagyok, felfogni is nehéz, hogy hiába hiszem, hogy Te pont azt látod és érzékeled a bennünket körülvevő világból, amit én, szinte biztosra vehető, hogy a töredékét sem, de helyette ezer más mindent igen, amit én nem.

Ennek fényében talán átlátható, hogy heti 10. selfi képünk (gondosan megfilterezve) hiába kap ezer lájkot, nagyon sokan a lájk mellé hozzágondolják, hogy szegény idióta, miközben gyorsan a kép alá írják, hogy gyönyörű vagy, esetleg, hogy jól tartod magad, még semmit sem változtál. Ismerős? Nem hiszed? Menj fel egy ismert ember oldalára vagy olvasd végig egy magazin cikkei után magunkról árulkodó hozzászólásokat. A tudatossági szintünkről őszinte képet mutat, szinte gondolkodás nélkül leírt soraink örökre beégnek az internet láthatatlan üzenőtáblájára. Válogatás nélkül megosztott képeinket jó esetben csak rutinosan továbbgörgetik, de további megosztások, kedvelések hatására olyanokhoz is eljuthat, akik viccet csinálnak egy-egy tinilány vagy egy túlsúlyos ember fotójából, mémeket generálnak, humoros szövegekkel egészítik ki, hogy szórakoztassák a nagyérdeműt, vagy épp a pucér kisbaba fotója fölött folyatja nyálát olyan valaki, akit inkább nem szívesen neveznénk embernek.

Copyright: osons / 123RF Stock Photo

Összefoglalnám azokat az információkat, amelyeket érdemes átgondolnunk, mert ennek fényében nem árt ránézni saját oldalunkra. Nézzük meg kellő távolságból, hogy miről árulkodik virtuális személyiségünk… van-e bármi, ami üzen nekünk, amin érdemes lenne elgondolkodni és esetleg változtatni. Nem látszatra, hanem belülről fakadóan, meggyőződéssel támogatva. Nem azért, hogy (megtévesztendően) mást tükrözzünk a világ felé, sokkal inkább, mert felismertük önmagunkat és elakadásainkat és saját döntésünk miatt már másképp látjuk.

1. A virtuális kivetülésünk az a lap, amelyet kialakítottak a fejlesztők. Egy lap, egy ember, egy személy, a maga személyiségével. Fent balra van egy kicsi fotó, ami jó esetben az arcunkat mutatja, esetleg egy aránylag közeli képet, ahol felismerhetőek vagyunk. Egy ilyen lap egyetlen ember virtuális kivetülése, éppen ezért a képen nincs más, nem bújik mellénk kisgyerek, társ, kutya, nem rejtőzködünk pöttyös labda mögé, nem mutatjuk a hátunkat, nem teszünk fel rajzfilmfigurákat, sem sztárok lelopott fotóit. Pontosabban tesszük, de két lépéssel hátrébb lépve nézzünk már rá, ez már milyen?!? Ha pedig üresen hagyjuk a kis fotót, az is ordít arról, hogy mennyire értjük az egész közösségi média etikus kommunikációját. Miért baj, hogy kutyával, macskával, babával, papával vagyunk a fotón? Azért, mert arról beszél, hogy önmagunkat valami vagy valaki máson keresztül azonosítjuk, valakivel együtt gondoljuk magunkat csak teljesnek… ha pedig nem tudjuk/akarjuk vállalni magunkat, annak, aki és ami, akkor az egész virtuális kivetülésünk is hamis képet sugároz, félig sem igaz alapokra építkezik. Ráadásul jó üzenet, hogy átgondoljuk nincs-e baj az önszeretetünkkel, ha már csak mondjuk a hátunkkal vagyunk képesek vállalni önmagunkat. Pont azzal, hogy azt igyekszünk sugározni, hogy minden rendben, igazából sokkal inkább mutatja azt, hogy valahol útközben elveszett valami. Az Én.

2. Ahogy írtam, egy ilyen lap egyetlen ember virtuális kivetülése, éppen ezért XY vagy XYZ a képhez rendelt név. Nem nevezzük át magunkat Cuppogós Muckónak vagy Édi Bogyónak, pontosabban ha megtesszük, akkor sok mindent mutat felnőtté válásunk megrekedt folyamatáról a többiek felé. Amivel semmi gond nincs, de ha csalódottságot éreznénk, hogy nem vesznek komolyan, esetleg csak az infantilis világba illeszkedünk bele, akkor tudjuk, hogy mi lehet az oka… Persze van az a verzió is, hogy tudatosan bújunk egy fikció mögé, de az is jó témát adhat arra, hogy átgondoljuk, mi vesz rá erre és van-e bármilyen vakfolt az életünkben, amivel még lehetne foglalkozni.

3. Ha már virtuális személyiség és ráadásul a valódi létünk “meghosszabbítása”, akkor talán könnyen érthető, hogy nem hozunk létre B és Bné közös oldala förmedvényt. Miért? Mert a személyiségünk a mienk. Attól, hogy összebútorozunk bárkivel és örökké szeretni fogjuk egymást, még nem gondoljuk ugyanazt, nem érdekel ugyanaz és nem nézünk mindig egy irányba. Nem. Még akkor sem, ha nehéz elhinni. Sőt! Ebben semmi rossz nincs.

Copyright: denis83 / 123RF Stock Photo

Ha a fenti pontokat átgondoljuk, talán érthető, hogy mikor könnyű a másikat beazonosítani, amikor ismerősnek jelöl, amikor bármit megoszt, amikor hozzászól. Milyen már, amikor B és Bné közös oldala arról posztol, hogy milyen jó az új hüvelygomba elleni krém és aki megosztja, az nyerhet egy dobozzal. Milyen képet sugároz B-ről? Aki jó esetben sosem járt e virtuális térben, fogalmi sincs, hogy ilyen formában létezik a személyisége. Rossz esetben tudja, de nem is gondolkodik el azon, hogy milyen képet generál róla Bné, anélkül, hogy bármi hatása lenne az egész folyamatra. Cukorborsó is aranyos 16 alatt talán, de felnőttként már inkább szánalmassá válhat.

Az egész ügy lényege az lenne, hogy a tükörben találkozó szempár reálisan lássa magát, mindazt, amit lát és gondol illetve amit mutatni tud és akar a világ felé.

A fekvő, nagy borító kép szolgál arra, hogy egyéniségünket megmutassuk, első benyomást nyújtson az oldalunkra látogatóknak. Váltogathatjuk naponta, bebetonozhatjuk évekre, teljesen mindegy, azért van, hogy az első 3 másodperces benyomáskeltéshez megtámogassa azt, akik vagyunk. Árulkodik időtlenségünkről, alapfilozófiánkról, aktuális családi örömünkről, munkahelyi sikerünkről, szeszélyeink, hangulataink, évszakaink változásáról. Ezért van. Beszél arról, hogy az állandóságot kedveljük vagy inkább együtt létezünk a külvilággal, ezer élmény hatására naponta változunk, gazdagodunk. Az is jó, ha hat éve nem cserélted le, de azzal sincs gond, ha naponta új üzenettel bombázod ismerőseidet. Mind mi vagyunk, úgy, ahogy épp üzenni akarunk vagy tudunk. A döntés úgyis a többieknél marad, hogy ezzel együtt tudnak élni vagy inkább egy elegáns mozdulattal letiltanak.

Az üzenőfal pedig már mindazé, amit fontosnak tartunk áramoltatni, kisugározni a világ felé magunkból, másoktól, megosztva, továbbadva, “saját kútfőből” megteremtve. Ez az a hely, ahol jöhetnek örömök, bánatok, félelmek, motiváció, manipuláció, szélsőség és egyezés, kérdés és válasz. Ide jöhetnek kutyák, macskák, babák és papák. Itt van helye a kedvenc zenének, mesének, családi ebédnek. Mindannak, amivel hozzájárulunk a virtuális világ egészéhez, amelyet vállalunk és rábízunk e világhoz csatlakozókra, hogy mire kíváncsiak, mit engednek be és minek fordítanak hátat. Ahogy tesszük mi is fordítva.

1×1, látszólag szabályok, amelyektől el lehet térni. Mégis úgy gondolom, hogy a virtuális lét a mi új világunk, amely árulkodik személyiségünkről, gondolatainkról, aktuális lelkiállapotunktól. Félelmetes, mert egy összefüggő mozivá válik, mára színes-vásznú lett egymás előtt az életünk. Ráadásul a magunkból kilökött gondolataink, továbbosztott örömök és még nagyobb számban terjesztett félelmek és rettegésre okot adó igaz/hamis események szövik tovább az életet, válik valósággá, szivárog be gondolataink közé, lepik el a tudatalattit, jellemzően kollektív szinten, amelytől egyre szembetűnőbbé válik a kibillentség. Ezen már nem lehet változtatni, mert 1,5 milliárd ember bizonnyal nevezhető kritikus tömegnek, így kezelhetetlen. A döntés nálunk kicsiben marad meg, hogy az a csepp, amit mi hozzáteszünk e virtuális lét életben tartásához, az milyen. Hiszem, hogy ha az egyén gyógyítgatja magát, kellő távolságból meglátja sérült részeit és változtat rajta, akkor a sok kicsi virtuális személyiség szépen gyógyul és egy normálisabb “mű-világot” képes alkotni. Gázul hangzik, de jobb nem jut eszembe. Gyanítom, hogy ellene menni butaság, kívül maradni sokszor nehéz, még többször felesleges… marad az, hogy felelősséget vállalok azért a kicsi részért, amit én hozzáteszek.

Hirtelen ezen információkat összegeztem az előadások, cikkek tükrében. Ráadásul még vállalni is tudom, mert én is így gondolom. Akár én is írhattam volna. Ja, hát én írtam… 🙂 Te mit írsz? Hasonlóan gondolod vagy van más véleményed?

Hegedüs Erika ©

életvezetési tréner, coach
www.tobbvagy.hu – Több van benned, mint gondolnád!

Comments

comments