Elméletben éljük az életünket

Copyright: / 123RF Stock Photo

Feltehettem volna írásom címét kérdő módban is, hogy kicsit árnyaltabb legyen, de teljesen feleslegesnek tartom. Ha az álszentségünket félretesszük, akkor talán képesek vagyunk kimondani, hogy hol vannak a mi “vékony mezsgyéink”, amelyeket nem, vagy csak nagyon nehezen tudunk átlépni.

Hullámokban törnek felszínre és kapnak nyilvánosságot (így népszerűséget) megmondó emberek, azok, akik elméletben megtanulták vagy épp lemásolják társaikról, hogy miképpen is kell/kellene élnünk.

Mámorító érzés egy nagyszínpadon állni, ezrek csodálkozó arcát figyelni, a saját hangunktól megrészegülni, a média címlapjairól lefolyni, magunkat ismételgetve arra a csúcsra jutni, ahol az egó már nagyon-nagyon jól érzi magát.

Fontosnak tartom, hogy különbséget tegyünk! Számtalan nagyszerű szakember van, akik évtizedek óta munkásságukkal, kutatásaikkal, írásaikkal, előadásaikkal, szakértelmükre alapozott megnyilvánulásaikkal adnak, építenek, tanítanak. Közös bennük, hogy elképesztő mennyiségű tudás, tapasztalás, megfigyelés, analizálás, önmunka áll mögöttük. Bizonyára mindegyikünknek eszébe jutnak ilyen szakemberek, nekem most hirtelen Pál Feri atya, Bagdy Emőke, Feldmár András vagy épp Szondy Máté jutott eszembe és még jó pár másik szakember, de mindenkinek meg van a saját listája. Közös bennük, hogy nem a rivaldafényért csinálják, szívügyük a saját kutatási területük, hitelesen, alázattal, következetesen, valódi tartalmat adva igyekeznek fényt gyújtani, irányt mutatni az “alagútban eltévedteknek”, azoknak, akik szívesen néznek a színfalak mögé, érdeklődnek az összefüggések iránt és szeretettel próbálják (sőt meg is teszik) átültetni az elméletben hallottakat a saját gyakorlatukba.

Copyright: / 123RF Stock Photo

Mi van azokkal, akik nem annyira próbálják átültetni az elméletből a gyakorlatba? Nos szerintem azok újabb és újabb előadásokra váltanak jegyek, hiányukkal kielégítetlenül újabb könyvekkel térnek haza (tudatosan írtam így, hiszen sokan csak megveszik, de nem is olvassák ki azokat – elég a tudat, hogy ha majd szükség lesz rá, akkor a téma megválaszolása és talán így megoldása is karnyújtásnyira lesz). Ezen emberek nagy része előszeretettel süppednek foteljaikba, kedvenc társukkal, a televízióikkal időzve.

Még mindig elképesztőek azok a statisztikák, amelyek azt mutatják, hogy ma Magyarországon egy átlag tévénéző 5 óra körüli időt tölt a televízió bámulásával. Tisztelet a kivételnek, hiszen a statisztika azt is mutatja, hogy 5%-unk néz ismeretterjesztő csatornákat és 2%-unk pedig életmóddal foglalkozó csatornákat. Ebben benne vannak az egészen kicsik is és a nem látó/halló kilencvenesek is, sőt benne vannak azok a tudatosabbra váltók is, akik nagyon irányítottan, szűrten vagy egyáltalán nem tévéznek.

A másik részük előszeretettel tölt (számolatlanul sok) időt a közösségi média üzeneteit görgetve. Napi betevőként megoszt három rózsás képet valami szívhez szóló idézettel, bőszen lájkol olyan bejegyzéseket, amelyeket napjaink “elméleti szakemberei” ontanak magukból, imádják az életkedvre biztatókat, sikerre nevelőket, pozitív életfelfogást hirdetőket.  Mivel a média munkásai is ugyanolyan emberek, mint mi, a többi olvasó, így ők ugyanígy rajongva követik az elméleti szakembereket, sőt médiafelületükön hatalmas nyilvánosságot adnak nekik, azzal, hogy megjelenést biztosítanak számukra, ezzel hozzájárulva a megerősítéshez, a “beégetés” sikeréhez.

Gomba módra szaporodnak a sikernapok, örömünnepek, életfesztiválok, amelyre tódulnak a kiéhezett népek. Hiányban élünk, mert így szocializálódtunk, megrögzötten keresünk abban a reményben, hogy eljön majd egy bizonyos pont, ahonnan már visszafordíthatatlanul boldogok leszünk, ahonnan már mindig az élet napos oldalán fogunk járni. Sok sikertréner el is hiteti velünk, hogy van ilyen fordulópont, amelyet elérve végérvényesen megváltozik az életünk. Kommunikációjukban napi szinten visszaköszön a “bírd még egy kicsit ki”, a “ne fogadd el, mert neked jobb jár” vagy épp a “kötelező élned és boldognak lennek, mert csak ez az egy életed van” szövegek. Nem, hidd el nem a savanyú a szőlő program fut bennem! 2010-2012 között én is számtalan tréninget tartottam, kifejezetten a női létünk megerősítését célozva. A program a belső szépségünk megtalálását és kiaknázását célozta, megmutatva, hogyan tudjuk magunkat lépésről-lépésre felépíteni, lehetőleg úgy, hogy az stabil legyen, aránylag megingatatlan vagy legalább képes arra, hogy újrarendezze sorait, ha arra van épp szükség. Fontosnak tartottam átadni, hogy célszerű megélni mindazt, amiben épp vagyunk, úgy örömeinket, mint aktuális szomorúságainkat. Vesszőparipám volt (és még mindig az) a hitrendszereink vizsgálata, saját gondolataink megkérdőjelezése és annak elfogadása, hogy a boldogság nem egy lavinatenger valamilyen ponttól, hanem sokkal inkább szép pillanatok sokasága, amelynek mennyisége tudatosságunkról, életszemléletünktől és leginkább hozzáállásunktól függ. Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy népszerű volt, szerették a lányok, akikkel azóta is sokukkal tartom a kapcsolatot. Mégis felfüggesztettem a tréningeket, mert valami eltört bennem.

Copyright: / 123RF Stock Photo

Egyszerűen nem tartottam hitelesnek magamat, ha nem tudtam azt az aprócska “részletet” átadni másoknak, amelytől végre az elméleti síkról sikerül átlépni a gyakorlatba. Úgy döntöttem, hogy amíg nem jövök rá, hogy miképpen is lehet ezt megtenni, addig csendesen figyelek, tanulok, tapasztalok, teszem a dolgom az élet más területein. Természetesen közben figyelem azokat, akik sikert sikerre halmoznak a mai hagyományos értelemben vizsgálva, akik a csapból is kifolynak, akik ezreket, százezreket “irányítanak” gondolataikkal elméleti szinten. Figyelem és nem annyira értem, hogy mi lehet mögötte, vagy pontosan értem, mivel sokkal inkább marketing kommunikációs aspektusból szemlélem.

Népszerű, mert kimondja helyettem is a titkos álmaimat, megfogalmazza a bennem régóta csak takaréklángon pislákoló céljaimat, vágyaimat. Feltüzel és elhiteti, hogy karnyújtásnyira van mindez. Esetleg életének legapróbb tragédiáiba is betekintést enged, ezzel “roadshowzva” végig az országot, hogy azonosuljanak vele, tömegek megszánják és ezen keresztül megszeressék. Huszonegykét évesen a nőiesség kiteljesedéséről tart előadásokat negyveneseknek, anélkül, hogy bármiféle élettapasztalata, saját élménye lenne. Nyugati sikertrénerek programjait szó szerint lefordítva színpadra állítja, hogy elhozza kicsiny országunkba az amerikai receptet, amely vagy működik vagy nem, de az már nem feltétlenül vizsgálat tárgya.

Mind jó és szép, mivel igény is van rá, így valószínűleg létjogosultsága is van. Nincs ezzel gond, nem is kívánok pálcát törni senki felett. Egyetlen pontnál tartom fontosnak, hogy önkritikát gyakoroljunk! Ahogy az edzőteremben is együtt dolgozik a tréner és az ügyfele, aki egészségesebb illetve szebb testre vágyik, ott is az elméleti rész van csak a trénernél, a gyakorlat nálunk van, akik dolgozunk magunkon.

Mindezek tudatában fontosnak tartom, hogy végre ne elméletben éljük (csak) az életünket! Hiába a sok könyv (érdemes megnézni a kétezres évek elejét jellemző ezoterikus vagy épp önsegítő irodalom térhódítását), számtalan előadás, sikernap vagy tanfolyam, ha minden csak elméleti síkon marad. Ha a könyv becsukása után, ha a feltüzelő bejegyzés lájkolása után, ha az előadásról kilépve nem adaptáljuk a saját életünkre, ha nem kísérletezünk, ha nem teszünk próbát és tapasztalatainkat finomítva nem gyakorolunk tovább, ha nem akarunk önmagunkhoz mérve egy jobb kiadásban tovább létezni, akkor semmit, SEMMIT nem ér az egész. Akkor egészen egyszerűen csak napjaink sikerembereinek a bábjai leszünk, akik sikeréhez kell a tömeg. Akkor nem a minőséghez fogunk tartozni, hanem a mennyiséghez.

Kollektív szinten teljesen feleslegesnek tartom, hogy minőségről beszéljünk, áttörést reméljünk. Olyan szakemberek oldalait olvasgatva, akik hosszú éveket tettek arra, hogy megfigyeljék és értelmezzék a Világot, azt az Univerzumot, amelyben egészen kicsik vagyunk, rá kellett jönnöm, hogy tök normális az, ha hetekig, hónapokig “nem történik” semmi bennünk. Nem feltétlenül kell minden hétvégén tűzijáték és hab a tortára. Előfordul az is, hogy az a normális, ha csendben vagyunk, figyelünk, tapasztalunk, egyfajta passzivitásban éljük a napjainkat, még akkor is, ha azok hónapokká érnek össze. Igen, elképesztően nehéz olykor csinálni a semmit, leginkább csak befelé figyelni, meghallani a saját igényeinket, felismerni a saját felismeréseinknek milyen súlya van, megélni, hogy igenis tudjuk a megoldást, elfogadni, hogy nincs mindig ezer szín azon a szivárvány úton, amelyet választottunk magunknak… Nehéz, igen. Talán nem is annyira? Nézőpont kérdése. A felelősség egyéni szinten továbbra is nálunk marad, hogy átverekedve az elméleten végre átültetjük-e a gyakorlatba, kipróbáljuk-e végre, hajlandóak vagyunk végre leválni az évezredek óta tartó minták másolásáról, önálló, saját útra lépni, szembe menni a trendekkel, átlátni a néphülyítésen és leginkább tapasztalni, tapasztalni, ebből tanulni, tanulni, beépíteni, korrigálni, adaptálni és továbbfejlődni. Hajlandóak vagyunk?

Nem árulok el nagy titkot szerintem, előttem már sokkal okosabbak és nagyobb kitekintéssel bíró kutatók kimondták, hogy a társadalmat kollektív szinten nem lehet megmenteni. Az egyént igen. Ehhez viszont az egyén kell, hogy kézbe vegye saját sorsát és köszönje, de ne kérjen az újabb elméletekből. Legyen már tele a hócipőnk végre és halljuk meg a saját hangunkat, hogy pont eleget tudunk az elméletről, már bőven itt van az idő, hogy a gyakorlati terepen hazardírozzunk! Nem holnap, ma. Nem a közösségbe simulva, egymásra várva, mástól függve, hanem egyedül, önállóan, aztán megerősödve, szépen lassan kapcsolódva másokkal, akik hozzánk hasonlóan haladnak és gondolkodnak (a saját felelősség kérdéséről).

Szerinted?

Hegedüs Erika ©
www.tobbvagy.hu – Több van benned, mint gondolnád!

Comments

comments