Egy gondolat mára
  • Nem szabad az elmédnek utasítást adni arra, hogy valamit NE tegyen. Tudatalattidnak arról kell tiszta képet kapnia, amit el akarsz érni. Andrew Matthews

Bicskanyitogató, ha instant boldogságra vágyunk?

forrás: pixabay

Instant boldogság csomagokkal tele a piac.

Az. Mondhatnám, hogy nem az, mert illedelmes vagyok, partvonalról kommunikálok, nem az én dolgom elvek mentén élek és társai, mégis egyre-másra utat tör magának jó pár ellenvélemény, hangosabbak a nemek, a nocsak-ok és az álljon meg a menetek… amely miatt mégis körbejárnám ezt az instant-boldogság vágyunkat.

Vágyunk rá? Bizony, vágyunk rá, de még mennyire! A boldogság és leginkább annak keresése egyidős talán az emberiséggel. Szeretnénk tudni a titkot, kinyitni a varázsdobozt, benézni a színfalak mögé, hogy aztán egyetlen csettintésre tartós és fokozódó boldogságban legyen részünk. Való igaz, hogy sokszor nem is boncolgatjuk, hogy ez mennyire eltérő lehet, csak érezzük az édeskés-fémes-fanyar-akármilyen ízt a szánkban vagy a zsigereinkben, ami csak akkor szokott történni, amikor a boldogság pillanatai beköszöntenek. Lehet ez siker, hatalom, eredmény, szerelem, pénz, gyógyulás, szenvedély, nyeremény… és még ezer minden téma és terület, ami megadja kinek-kinek az annyira vágyott boldogság dolgot.

Van bennük közös?

Fogalmam sincs. Bizonyára egy szociológus simán kutatásokkal igazolná, hogy milyen társadalmak miért boldogabbak, hol-kik-minek örülnek jobban. Nem is nagyon akarok most ebbe belemenni, az interneten ezer mindent találunk róla.

Szentesi Éva a WMN-en jól kifejtette a boldogság vámszedői írásában, hogy mit is gondol erről a növekvő iparágról. Nem sokkal korábban Puzsér Róbert is írt Farkas az ajtó előtt címmel ugyanerről. Bihari Viki is kifakadt még korábban a boldogságot árulók felelősségéről, de most nincs kedvem visszakeresni a facebookon, pedig klassz gondolatok. Aztán ide kapcsolódik Tibi atya hosszú írása is, ami élesen bírálja korunk működési mechanizmusait. Mi zavarhatja az összes publikálót, amely miatt felbőszült hangulatban klaviatúrát ragadnak és hangot adnak nemtetszésüknek? Bár több irányból közelítik meg a témát, mégis ugyanazt a trutyit kavargatják. Instant boldogságot keres és kíván a nép, amit a szemfülesek meg is adnak. Jó pénzért.

Nagyon eltérőek vagyunk.

Nagyon eltérőek vagyunk.

Van ezzel baj?

Egyfelől nincs, hiszen bár kőkemény kihívás elfogadni, hogy eltérő tempóban haladunk és nagyon különböző méretű feladatokat vállaltunk be erre az életünkre, éppen ezért van az, hogy nagyon eltérőek vagyunk és nagyon más minőségeket igénylünk. Motivációban is, és persze érzelmeinket illetve értelmünket tekintve is. Sokaknak még azt is nehéz elfogadni, hogy bármilyen tervvel érkeztünk erre a Földre, ahova rendszeresen visszajárunk, újabb dolgokat tanulni és tapasztalni. Az egyszer élünk elv vallói szemöldökhúzogatás közepette bizonyára a homlokukhoz csapnak, ettől függően nem gondolom másképp.

Másfelől van – mármint baj, hiszen egyre többen nyitogatják a szemüket és a szívüket, és rájönnek, hogy nagyon szépek az üres idézetek, nagyon jók a motivációs gondolatok, nagyon felemelőek a csodálatos képek… DE önmagukban ezek édes kevesek. Eszközök hiányában, tudatosság nélkül nem lesz mivel és hogyan beépíteni a változást oda, ahol talán még meg sem születik az igény a valódi változásra. Miért nem? Mert van a piac, aki igényli az enyhítést a mélyben gennyedző, megoldásért kiáltó, szemmel akár nem is látható, de elképesztően mardosó és olykor még a levegőt is elszívó problémáinkra. Ha már van a piac, akkor óramű pontossággal megjelenik az igény kielégítésére épülő iparág. Teherautónyi mennyiségben szállítják az instant megoldásokat, amelyekben az a megtévesztő, hogy nem butaság, nem hülyeség, nem ördög által eszkábált manipuláció… mégis csak a felszínt kapargatja. Az, aki függőségbe kerül ezen iparág szállítóitól, az újra és újra ott akar lenni, keresi a dózist, várja a löketet, mert tulajdonképpen érzi, hogy Guruja nem tudja átlökni a megoldást jelentő láthatatlan határon, csak egy kicsi simogatással szolgál háborgó lelke számára, de az nagyon jó tud lenni.

marionettMi fáj azoknak, akik hangot emelnek a “felszíni munkások” ellen?

Figyelmesen kell olvasni a sorok között, de azért fellelhető jó pár hasonlóság. Leginkább hiányolják a jó példát, a tetteket, a hitelességet. Az emberek nagy része számára ezek a kifakadások ismét megosztóak, hiszen van, aki drogosként a napi betevő szintjén függ leginkább a közösségi médián keresztül ránk zúduló instant lehetőségektől. Számára szentségtörés, ha kedvelt figuráit egy-egy szerző szájára veszi és írásában pellengérre teszi. Ha szán bárki időd ezen lendülettől, érzelemtől, odamondástól teli írások utáni hozzászólások átolvasására és értelmezésére, akkor nagyon szépen körvonalazódik a társadalom állapota. Nem túl rózsás.

Pont ennek fényében jöttek felszínre újabb kérdések bennem. Vajon szán bárki időt arra, hogy figyelje az újonnan alkotott közszereplő személyiségét, szeme mozgását, arca rándulását, kényszeres “szeressetek, itt vagyok, éltessetek, a figyelmetek nélkül meghalok” üzeneteit? Látja vajon a szemfüles olvasó, hogy akár fényévekre messzebb jár már a kedvenc közszereplőjétől, csak az utóbbi időben el sem gondolkodott ezen? Talán csak menetrendszerűen hagyja, hogy marionettbábú módjára rángassa az a világ, amely kitermelte magának azokat a bábművészeket, akik ugyanolyan bábok, mint bárki más? Ők is rángatva vannak, csak épp tudattalan mintáik, kidolgozatlan elakadásaik, egójuk parancsa vagy önző érdekeik miatt.

Vajon olvasunk az üzeneteik között?

Amikor arról ír a “guru”, hogy talán láttuk, hogy az elmúlt egy évben milyen letört, céltalan volt, de most, hogy megjelent az új könyve, már újra lelkes…. Elgondolkodunk azon, hogy miért szenvedett 1 évet enyhe depiben, ha közben tudja a tutit? Elgondolkodtunk azon, hogy ha hiteles, amiről ír, akkor miért nem működik a saját életében? Vagy ha nem tudja megoldani, akkor miért nem megy utána, hogy segítséget, kimozdítást, megoldást találjon? Vajon meghalljuk, hogy nincs jól, nincs békében igazán kedvelt gurunk, csak viszi a lendület, a professzionális marketing, a zseniálisan összeállított önmárka? Lehet, hogy meg kellene ölelni, igazán figyelni rá, engedni, hogy kieressze a palackból az évek óta lenyomott félelmeket, kétségeket? Vajon megengedné neki a világ, hogy összetörjön, hogy elvonuljon, hogy kimondja, hogy szenved, mert mondjuk a siker nem adja meg azt igazán, amire a lelke mélyén vágyik? Vajon a sodrás megadja neki a lehetőséget, hogy kiálljon ebből a mókuskerékből és színt valljon? Akár olyan áron is, hogy a töretlen “siker” kicsit megtörjön?

Másik gurunk arról ír, hogy engedjük el a múltat, mert csak az ad erőt, kedvet, boldogságot a jövő felé, majd hetente elmeséli élete fájdalmas múltbeli eseményeit, amellyel újabb csatlakozókból csikar ki együttérzést és persze figyelmet. Vajon látjuk, hogy mint éltető kenyér küzd a figyelemért, beszél valamiről, ami újra és újra ismétlődés, mert mindig talál piacot, aki pillanatnyi enyhítést talál a hasonlóság elvét követő fájdalma felett? Látjuk, hogy napi motivációs gondolatai közé beszuszakolt szépségesen, precízen, pontosan beállított szelfijei micsoda kiáltások a világ felé: lássátok, szép vagyok, éltessetek, rajongásotok nélkül senki vagyok, adjatok energiát, különben elsorvadok. Vajon látja a világ, hogy szeretni kellene ezt a gurut, de nagyon másképp, mint ahogy azt most ő akarja és a tömeg adja? Vajon észreveszi a világ, hogy egy mély és tisztázó beszélgetéssorozat, egy ügyesen tartott tükör, egy támogató hozzáállás segíthetne, hogy gurunk rálásson függőségére, önbizalma sérülékenységére, légvárra épített birodalmára? Lehet, hogy le kellene vennie az álarcát, lehet, hogy ki kellene vonulnia a rajongók tömegéből, de esélyt kapna, hogy felgöngyölje a múltat, minden fájdalmas sebét végre hagyja begyógyulni és felismerje, hogy a reflektorfény képtelen betömögetni azt a fájdalmas űrt, ami terápia hiányában csak vakolat lesz egy sminkeltnek tűnő arcon.

Példaképek érdekes példákkal.

Példaképek érdekes példákkal.

Következő gurunk a jól felépített, színes, szagos, amerikai mintát másoló programja másnapján már beköszön a világ másik végéről, hogy megmutassa, hogy milyen élet jár annak, aki hisz az álmaiban. Az álomgyáros végigutazza fél év alatt a fél világot, csodásabbnál-csodásabb helyekről jelentkezik be, ahonnan elmondja, hogy bármi megtörténhet és mindenki csodálatos. Vajon bárki elgondolkodik azon, hogy az összehordott pénz, amelyért átadta a kívánt illúziókat, biztosítja számára, hogy a kiváltságosok módjára a legkiválóbb helyeken töltődjön, pihenjen… majd amikor fogyatkozik a könnyű életet biztosító pénz, újra összehívja rajongótáborát, hogy újabb adag illúziót adjon át jó pénzért? Vajon gurunk látja önmagát a tükörben vagy nagyon ügyesen felmenti magát minden alkalommal, hogy nehogy szembe kelljen köpnie magát, hiszen ő is elhiszi, hogy működik mindaz, amiről beszél? A rajongótábor, a figyelem, a vásárlói tömeg, az áramló pénz mind azt tükrözi számára vissza, hogy jó úton halad? Miért változtatna, ha egy könnyű és kényelmes élet lehetőségét teremti meg ezzel? Van bármi gondolata azzal kapcsolatban, hogy karmát generál magának? Mások hülyítése miatt esetleg később keservesen sírni fog? Érdekli, hogy egy következő életének alapjait teszi most le ezzel a lufi-gyáros hozzáállással? Létezik bárki, akitől elfogadna egy átkeretezést, egy feltáró beszélgetést, egy tudatosabb mélyítést, egy fontossági sorrend változtatást? Vagy egyszerűen bárkit, aki mást tükröz vissza, kitiltana az életéből, ahogy tanítja követőinek?

Nem sorolom, hiszen a fenti írások jó része említést tesz sokakról. Mindenki kapásból tud mondani jó sokat, aki korunk ál-guruja és legalább ugyanennyit arról, aki viszont igazi guruja. Ráadásul, hogy szép legyen a történet, egy másik ember ugyanígy fel tudja sorolni a szereplőket, csak pont ellenkező előjellel. Nagyon mások vagyunk, nagyon máshol tartunk, nagyon más a világunk, amelyben értelmezni tudjuk a létet és benne önmagunkat. Akik bírálják a gurukat, hangot adnak nemtetszésüknek, akiket zavar, hogy érdemtelenül válnak a boldogság vámszedőivé, azok is sok féle motivációból írnak. Igen. Figyelem magam és másokat is, akiknek ez nem tetszik. Van bennünk irigység. Van. Ezzel mindenkinek célszerű szembenézni. Mindenki másért irigy, én pl. szoktam figyelni, ha valaki behelyezi magát az áramlásba, kibocsát dolgokat és arra a világ nagy lelkesedéssel reagál. Irigységet szoktam érezni a gyors és lelkes reakciókra, és sokszor nem is vizsgálom, hogy a felszínre reagál-e a felszínes tömeg. Egyszerűen csak megélem az irigységet, aztán miután kicsit távolabbról is látom, továbbengedem.

Aztán van bennünk növekvő tudatosság. A bökkenő csak az, hogy nagyon eltérő szinten állunk és olyan könnyű kisiskolásként az ovisokat bírálni, közben még kőkemény menet van előre a gimi vagy épp az egyetem felé. Célszerű egyszerre bent is lenni, és kint is a folyamatból, hogy legyen rálátásunk, hogy amire van igény, arra lesz kínálat is. Ráadásul eszembe jut nagymamám régi bölcsessége: Vakok között félszemű a király. Ezt szokta elfelejteni szinte mindenki, akinek a szemével mondjuk épp nincs gond. 😉 Ami persze nem jelenti azt, hogy mondjuk a fülével ne lenne… Aztán fontos azt is megemlíteni, hogy aki már megtapasztalt bizonyos szinteket, az kristálytisztán látja a néphülyítést, de attól még, hogy valakire rákiabálunk, hogy hülye, még nem lesz ettől okos. Egyszerűen az, aki buborékokba ülve illúzió-lufikat kerget, az nem éli meg néphülyítésnek, annak vérátömlesztés, drog, dopping, napi betevő, maga az élet.

Az is bajuk a kifakadóknak, hogy mindenki gyorstalpalón akar boldog lenni. Ismerős, engem is frusztrál. Sokat beszélgetek erről barátokkal, coach társakkal. Ahogy pl. a barátnőm mondta tegnapi beszélgetésünkkor: “Édes Erka, most őszintén! Mennyire gyakori, hogy az emberek tömegével és önként mondják, hogy akarnak magukkal foglalkozni, akár nyűglődni és még mindezt tennék hosszú ideid is akár? Brrrrr… Hallottál már ilyet?” Nem, valóban nem jellemző. 🙁 Inkább azt szoktam hallani, hogy OK eljön coachingra, de maga a folyamat mennyi ideig tart, mennyiszer kell jönni, mikor lesz már tutira és tartósan jól? Ki tudja? Szerintem leginkább az, aki belevág. Aki akarja a változást és tudja, hogy ez egy folyamat. Kellenek a tapasztalások, beépítések és leépítések. Akik akarnak gyakorolni, felülírni, módosítani, tanulni, formálni és formálódni. Akik készek radírozni és újraépíteni.

Amikor megírtam az Újratervezés Napló című kétszerzős könyvemet, akkor feszített a vágy, hogy minél többen higgyenek magukban, abban a képességükben, hogy bármire képesek, attól függően, hogy mennyi energiát tesznek a saját életükbe. Aztán az élet megtanított, hogy csak az igazán elkötelezettek vágnak bele egy ilyen kétszerzős könyv megírásába, mert az önismeret-mélyítése macerás, a változáshoz idő kell és alázat, meg valódi őszinteség. Ráadásul az idővel és a vele összefüggő türelmetlenséggel valamennyiünknek dolga van. Ki a franc akar 3-6 hónapot, vagy akár még ennél is többet arra fordítani, hogy megkeresse, és meg is lássa önmagát, amely hozzásegítheti, hogy meg is találja önmagát. Ki? Akárki nem. Valóban. Szűk ez a kör, de talán egyre tágul, még akkor is, ha körben oly sokan vinnyogva, szenvedve ellentartanak és az ál-boldogság megannyi kellékével vagdalózva hülyítik egymást, de legfőképpen önmagukat.

Áramlásban is megtalálni a békét.

Áramlásban is megtalálni a békét.

Nem folytatom, mert végeláthatatlan a sor, mint egy folyó, ami áttöri a gátat csak jön és hömpölyög, miközben minden létező partot elmosott, de már régen nem számít, mert nem lehet ezen változtatni. Nagyban semmiképp. Kicsiben igen, de kőkemény helytállás kell hozzá, mert kicsit olyan, mintha a hömpölygő víz közepén egy nagyobbacska kavicson ücsörögnénk. Hiába vagyunk szárazak és ülünk békében a kövön, bármerre nézünk hömpölyög és morajlik az ár. Ha arra figyelünk, akkor könnyedén bele is sodródhatunk, simán magával is ránthat. Vagy maradunk nyugton azon a békés szigeten, ami a bensőnket is szimbolizálja, és örülünk annak, hogy van még hely az áramlásban, ahol nyugalmat és békét élhetünk meg. Tőlünk függ. Aki sokat tekinget kifelé, nem marad ideje és energiája befelé figyelni. Azzal sincs gond, csak épp elveszik a lényeg közben. Önmaga.

Aki ezt érti, az megtanul a hömpölygés közepette is békésen ücsörögni a kövön. Nem tudom, hogy létezik-e még a szárazföld és azt sem, hogy ezek a kavicsok össze tudnak-e érni és nagyobb egészeket képesek-e alkotni. Most csak remélem. Ebben az áramlásban ez most nem látszik. Amíg letisztul a kép, talán legjobban tesszük, ha nyugodtan élvezzük azt a csöpp békét, amit képesek vagyunk megélni és a maradék energiáinkkal tekintetünket azokkal fonjuk össze, akik ugyanilyen békében ücsörögnek a közeli sziklákon.

Aztán? Az áramlás majd alábbhagy vagy fokozódik. Most arra van csak hatásunk, hogy miképpen éljük meg az egészet… ott a kövön ülve vagy alámerülve a sodrás lendületében. Ha pedig gurujaink abban a vízmosásban elszáguldanak épp mellettünk, nyomukban nagy-nagy tömegekkel, akikről nem tudjuk eldönteni, hogy élvezik az áramlást vagy épp levegőért evickélnek a felszínre – fogadjuk el. Természetesen bármi (de talán nem akárki!) odafér mellénk arra a sziklára, aki jobban értékeli azt, amit egy ilyen sziklán ücsörgés adhat, de Szentesi Éva gondolataira alapozva azt hiszem, hogy nekünk nem az a dolgunk, hogy derékig a vízbe merülve kiabáljunk a sziklán-ücsörgés előnyeiről. Nekünk az a a dolgunk, hogy bármit gondolunk, mondunk, teszünk, az tükrözze: a jó példát, a tetteket, a hitelességet.

Hiszek abban, hogy minden kicsi számít. Abból áll össze a nagy egész. Mindenkinek olyan a nagy egész, amilyen kicsiket összehord hozzá.

Szerinted?

Hegedüs Erika

kösziamegosztást

 

 

 

 

Comments

comments

Vélemény, hozzászólás?


Újratervezés Napló


Látogass el weboldalamra!


Regisztrálj a blogra

hogy azonnal értesülhess az új bejegyzésekről!



Tréning séta közben:


AJÁNDÉK coaching!


Köszönöm ha meghívsz egy kávéra!

Keresés a blogon

Nézz be ide:


Kövess a Facebookon

Video csatornáim:



Google+:



Twitter:



Inspiráció képekben:







Húznál egy Angyalkártyát?


A CoachOK Szakmai Szövetség alapító tagja vagyok:

Milyen nap is van ma?