Az “igazira” várva

forrás:

Mai írásomat sokan nem fogják érteni, mert nagyon más életszakaszukat élik, nagyon más élethelyzetben vannak, és ez így van pont jól. Nem is nekik szól, sokkal inkább azoknak akik talán még többen vannak – azok, akik nem élnek tartós párkapcsolatban, akik nem épp most válnak, tele fájdalommal, ezer szenvedéssel és mélyrepüléssel, akik nem épp komoly betegséggel küzdenek a túlélésért és minden figyelmük a saját vagy szerettük gyógyulásán van… egyszerűen azoknak íródott, akikkel amúgy minden rendben van, élnek, jönnek-mennek, tesznek-vesznek és közben mellékesen várják az “igazit”. A legtöbben ezt egyedül teszik, de van szép számmal olyan is, aki a kiüresedett házasságában, rutinoktól elszürkült világában ugyanúgy várja az “igazit”, mint azok, akik ezt (korrektebbül) egyedül élik meg. Ismerünk olyanokat, akik ismernek olyanokat, akik pont így élnek? Ha statisztikákat vizsgálunk, elképesztő adatokkal kell szembesülnünk. Nagyjából itthon kb. 40% a hajadon, elvált vagy özvegy nők száma. Férfiak esetében ez az adat kb. 30%. Nem kevés, ugye? Főleg akkor, ha követjük azt a gondolati vonalat, hogy az ember társas lény. Kerestem nemzetközi kitekintést, legalább európai adatokat szerettem volna látni, persze, ahány forrás, annyi féle információ jött velem szembe. Egy BBC News magazincikk szerint az EU számok arra utalnak, hogy Angliában kb. 13%-a a lakosságnak egyedül él. Dániában a legmagasabb arányban vannak szinglik, ők 24%-a a teljes lakosságnak. Németországban, Finnországban és Svédországban ez a szám csak 20% alatti. A statisztikai számok azt mutatják, hogy a dél-európai emberek kevésbé élnek egyedül. Görögország, Spanyolország, Portugália, Bulgária, Románia azok az országok, ahol kevesebben, mint 10% vallotta egyedülállónak magát, Máltán pedig legalacsonyabb az arány, kb. 7%. Persze ha összevetnénk a valódi népességfelmérés adataival, nagyon más adatot kapnánk, de így sem kevés. Sok-sok millió ember él tartósan vagy átmenetileg, de egyedül. Adatok tömkelege helyett térjünk rá erre a bizonyos várakozásra!

Hogyan kell “jól” várakozni?

Ha spirituálisan közelítem meg, akkor a várakozás egy jó értelemben vett felkészülés, amely során maga az úton-lét a lényeg, nem is annyira a megérkezés. Az épülés, készülés, várakozás napjai, hónapjai, évei (?) , maga a sok-sok örömteli pillanattal teli teljes élet lesz közben a lényeg. Egyetlen buktatója van – ha menet közben elfelejtjük, hogy eredetileg arra felé haladtunk, hogy a legnagyobb tanulási és fejlődési színpadon, a párkapcsolatban alakítsuk legjobb szerepünket és helyette szépen lassan, tudatosan vagy még gyakrabban tudattalanul, de megkedveljük az egyedüllétet. Ha világszinten gondolkodunk, akkor 1-2 milliárd tartósan vagy átmenetileg egyedül élő emberre kell gondolnunk, de nagyon eltérőek a számok attól függően, hogy melyik földrészt vizsgáljuk, milyen társadalmi berendezkedést, szocializációs mintákat. Mivel mi itt élünk Európában, szeretnék itt maradni a témát illetőleg, a ránk jellemző helyzet elemzésével. Így is nagyon nehéz a feladat, hogy tárgyilagosan járjam körbe a témát és lehetőleg a legkevesebbet általánosítsak… 🙂

forrás:

Visszatérve erre a haladási irányra, azért tartom veszélyesnek, mert magán az “utazáson” nagyon sok olyan dologgal zavarhatjuk össze magunkat, amelyek jó időre, vagy akár tartósan eltéríthetnek a célunkat illetőleg. Ha visszagondolunk kislány-korunk meséire, legtöbbször a mese hősnőjének “csak” szépnek, okosnak és türelmesnek kellett lennie, mígnem a főhős betoppant az életébe (ilyen-olyan próbatételek után) és jött az a bizonyos pont, amely után mindketten boldogan éltek tovább EGYÜTT. A mesék sosem részletezték, hogy az a tovább hogyan és meddig is tart. Mindig felmerült bennem a kérdés, hogy ez az első kanyarig tartott, ahol már nem láttuk tovább a szereplőket, vagy ténylegesen életük végéig, ugyanolyan hőfokon, sok-sok megújulással, rácsodálkozással és folyamatos egymásba-szeretéssel…

A “jól várakozás” talán attól jó, hogy nem tűnik annak és még inkább nem is az! Amíg mondjuk a hiány fogságában élünk és folyamatosan arra fókuszálunk, hogy mi nincs, addig a figyelmünk a hiányon ragad, ezzel sok-sok energiát adva annak. Az ideális, társas állapotot mindig magunk elé helyezve, a még egy kicsit kell várni szöveggel ténylegesen a jövőbe tesszük, hiszen így mindig előttünk lesz. Becsapva magunkat a cél felé haladunk, de igazából mindig csak haladunk, valahogyan sosem vagy csak ritkán (akkor is csak félig) érünk oda.

Mik lehetnek a hátráltató tényezők?

Nézzünk mélyen magunkba, szerencsére maximum otthon a tükrünk előtt ácsorogva, a saját szemünkbe belenézve kell megválaszolnunk ezeket önmagunknak, senki más nem hallja vagy véleményezi. Felszabadító, ugye?!? Na akkor pont ezért lenne célszerű megtenni!

Mennyire vagyunk ideális társak, ideális társaságok? Ténylegesen befogadóak, elfogadóak vagyunk? Jöhet bárki, aki akár olyan, mint mi? Készek vagyunk találkozni “önmagukkal”, hogy a tükörben a másik által újra olyan sokat tanuljunk magunkról és a világról? Biegelbauer Pál mondta anno a szeretet definíciójára azt, hogy “Szeretni annyi, mint elfogadni úgy, ahogy vagy, és annak, aki vagy…“. Na ez milyen? Nézz magadba, neked megy? Hiába arcoskodom, hogy micsoda fejlődési fok, meg milyen csodálatos folyamat, be kell vallanom, hogy hiába megy olykor, képtelen vagyok mindig, tehát még jó sok dolgom van azzal a bizonyos szeretet megértésével és tényleges megélésével. Ez van.

Képesek vagyunk olyanná válni, amilyen társat gondolunk “ideálisnak” magunk mellé? Nos ez sokkal nagyobb falat, mint elsőre látszik. A tudatos énünk beszél össze-vissza, sok esetben még igazán megtévesztő is tud lenni egy külső hallgató számára, de a tudattalan gondolatainkat, érzéseinket kísérő tetteink sosem hazudnak.  Megkérdeztem jó pár hölgy ismerősömet, hogy milyen az ideális férfi, függetlenül attól, hogy olyan szerencsések, hogy részük van benne, mert életük része, vagy azok, akik még épp várnak rájuk. Elég szépen körvonalazódott a csapásirány. Fő jellemzők voltak a biztonságot adó társ képe (ami az anyagi háttér megteremtésén túl a korrekt és kiszámítható jelzőket is megkapta), a figyelmes, érdeklődő, humoros, társasági, ápolt, jó megjelenésű, sportos jelzők követték, majd még jó sok más egyéb. Szeretek és tudok és beszélgetni, úgy gondolom… 😀 tehát nem kellett sokat csűrni-csavarni, mindenki önként kezdte sorolni, hogy számára ki az ideális. Nem volt egyetlen olyan válasz sem, hogy “pont olyan, amilyen illik mellém”. Miért mondom ezt? Pontosan azért, mert az ellentétek vonzzák egymást hangzatos duma már régen lecsengett, a legtöbben, akik próbálkoztak ilyen kapcsolattal, kénytelen-kelletlen, de bevallották, hogy csak jobb a hasonlóságok mentén építkezni, főleg, ha hosszabb távra tervezünk.

Olyan, aki pont illik mellém… – ebben benne van az is, hogy mint minden, mi is folyamatosan változunk, alakulunk, fejlődünk, tehát a másikkal együtt képesek vagyunk változni és mindenképp egy irányba fejlődni. Rendben. Akkor már csak azt kell megvizsgálnunk, hogy a várakozás ideje alatt épp milyenek vagyunk, hogy a megérkező társ is pont olyan lehessen. Miért tartom fontosan ezt a “részletet”? Pontosan azért, mert azok a hölgyek, akik hozzám fordulnak, hogy életük egy elakadt (párkapcsolatos) szeletét bogozzuk ki és kerüljön végre egyenesbe, szinte kivétel nélkül panaszkodnak (kicsit vagy nagyon), hogy az ideális társuk mégsem annyira ideális. Nem megyek bele ebbe a részbe, mert sokkal árnyaltabb és szövevényesebb, mint gondoljuk, maradnék a női oldalon, ahol a várakozást éljük így-úgy. Tehát, kérlek nézz rá az életedre és vállald fel, hogy külső szemmel mennyire vagy Te ideális!

forrás:

Miután hazasétálsz, állj meg az ajtóban és nézz körül. Úgy élsz, olyan körülmények között, olyan rendben, hogy ha az a bizonyos várt “igazi” ma bekopogna, pont azt érezné, hogy no lám, ez a hölgy pont olyan, amilyen én vagyok? Nem kell felsóhajtani, hogy más hajszínről vagy magasságról álmodozunk, tudjuk jól, hogy nem is erről van mos szó. Panaszáradatban sokat hallom, hogy nem mossa ki maga után a kádat, nem viszi le a szemetet, szétszórt, rendetlen. Léteznek ilyen férfiak? Hmmm… talán ismerünk ilyeneket is. OK, nem tudod, hogy mikor bukkan fel, mikor toppan be, mikor érzi úgy az Univerzum, hogy kész vagy rá, hogy megkapd az annyira vizualizált társat. Honnan tudná (bár szerintem pontosan tudja), hiszen a tudatos éned folyamatosan arról beszél, hogy milyen pöpec pasi jár neked. Igen már, de közben Te milyen vagy? Nyugi, nem akarlak takarításmániás, kényszeres vagy feszengő nővé tenni, de közelítsünk az alapok felé, amit a legtöbb nő “elvár” az ideális férfitől… ha csak nem futtatja a mártír, szerencsétlen, szegény-én, vagy a majd leszek az anyád programjait. Rendszeresen kimosod a kádat, leviszed a szemetet, a fürdőszoba tükör sincs összefröcskölve, a fogkrémet is úgy nyomod, ahogy a másiktól látnád szívesen? A hálószobád pont olyan, ha varázsütésre megjelenne álmaid férfija, jólesően invitálnád be, hogy szorongás nélkül dobd el az agyadat vele? Hallottál már arról a mondásról, hogy “kusza ágy = kusza élet”? Reggelente szellőztetés után beágyazva hagyod magad mögött az ágyad, vagy este úgy kucorodsz bele, ahogy reggel így-úgy hagytad? A nappaliba toppanva van hely a kanapén vagy a vasalatlan ruhák még egy hétig megpihennek, az újságok is szerteszét és nem biztos, hogy a mosogatóból nem lógnak ki a tegnapelőtti tányérok? OK, talán ez nem téma a számodra, de vajon hogyan viselkedsz, ha váratlan telefon érkezik, amikor szunyókálnál vagy épp a kedvenc tv-műsoroddal kerültél függőségi viszonyba?

Mi is lehet még téma az ideális társ tekintetében?

Beszéltünk már rendről, tisztaságról, tévézési szokásokról. Nézzük azt a fránya testet, amit olyan fontosnak tartunk, hiszen a listán mindig rajta van a legyen sportos kitétel is. Jó tág fogalom, hiszen sportos lehet egy hosszútávfutó és egy testépítő is, sőt egy szumóbirkózó is. Ugye?! Te sportos vagy? Nem kell a 90-60-90 bűvös számsor mentél leragadni, hiszen szerencsére nem vagyunk egyformák, így az ideális sem lehet ugyanaz a számunkra és mi sem az ideálisok számára… Így van ez, DE! A testünkben élő lélek elképzeli magát, sőt azt is érzi, hogy milyen testben szeretne lenni, hogy az “ideális” férfi testben lévő másik lélek tartósan boldog legyen mellette. Ha hétvégeken kirándulni szeretnél majd vele, vajon mikor mentél el utoljára kirándulni barátnőkkel, kollégákkal, családdal egy jó kiadós túrára? Ha a fejedben létező ideális bicajozik, vajon képes lennél hétvégente 50 kilométert vele tekerni? Ha szeretnéd, hogy növekvő pocakja ne mutassa nagyon rövid idő alatt az életébe betoppanó harmóniát és nyugalmat, akkor Te is képes vagy úgy táplálkozni, annyit mozogni, hogy egészséges testben élj? Folyamatosan addig, amíg megérkezik életedbe és leginkább még akkor is, amikor már hétköznapjaid nagy részét elfoglalta? Ha imádsz a kedvenc fotelodban romantikus regényeket olvasni, hagynád, hogy a másik veled élve, önfeledten olvasgassa kedvenc kalandregényét vagy sportújságját?

Szabadidő…. hmmm mennyire fontos terület! Elvileg úgyis minden átalakul, a szerelem varázslatos burok-állapota miatt a sok-sok rácsodálkozás úgyis leépít sok korábbi szereplőt és történést, hiszen a megismerés időszakában legszívesebben mindig a másik felé fordulnánk, de ha hosszú távon gondolkodunk, tudjuk, hogy itt is célszerű egyensúlyra törekedni, és nem 100%-ban kisajátítani a másikat, inkább élni és élni hagyni, saját térrel,  örömökkel, korábbi személyisége fontos részeinek megtartásával, ahogy az nekünk is jár, még akkor is, ha ezt a nők (nagyon rosszul) előszeretettel és önként szokták feladni. Ha vágysz időnként a barátnőiddel zajló vidám beszélgetésekre, közös vásárlásokra, olykor tanfolyamokra vagy hétvégi előadásokra járásokra, vajon kész vagy-e ugyanilyen természetességgel meghagyni a másiknak a külön hobbijait, barátait, apró örömeit? Ha elvileg imádsz beszélgetni és már annyira vágysz kinyílni, megmutatni magadat, vállalni a sebezhetőségedet, felfedni lelked szépséges bugyrait, vajon ugyanolyan kíváncsiság van benned a másik iránt és hagyod, hogy ugyanannyit beszéljen, sőt ami jóval fontosabb, nem szerepjátékból, hanem őszinte kíváncsiságból képes vagy rá még figyelni is?

Elvárások. Na azok sem piskóták! Mondjuk már 10 éve egyedül élünk és még mindig nincs mosógépünk, de nem azért, mert a kézzel-mosás hívei vagyunk, sokkal inkább azért, mert gazdaságosabb és kényelmesebb, ha továbbra is a mama mos és vasal, akkor hogyan várjuk el, hogy az a bizonyos ideális férfi önálló legyen? Ha mondjuk erős függésben vagyunk szüleinktől, akik továbbra is irányítják, árnyaltan, de beleszólnak az életünkbe, akkor hogyan várjuk el a nagy Ő-től, hogy ő érzelmileg független legyen? Ha a régi kedvesünkkel baráti viszont ápolunk, szívesen beszélgetünk vele olykor-olykor, adunk egymásnak tanácsot stb., akkor hogyan várjuk a másiktól, hogy a múltját olyannyira kiradírozza, mintha az nem is létezett volna?

Nem folytatom a listát, mert még sokkal több és mélyebben árnyalt szempontot felsorolhatnék. Inkább bátorítalak, hogy kattints erre a gombra, ami jelenidőben mutatja a Világban zajló változásokat. Ebben a pillanatban születettek számát, azokét, akik épp itt hagyják a Földet, sőt még azt is, hogy ebben a pillanatban mennyi mobiltelefont adnak el. Tudod miért gondolom, hogy célszerű megnézni? Ahogy rohannak a számsorok és hagyod, hogy az érzés átjárjon, talán könnyebben megérted, hogy milyen gyorsan változik minden. Semmi sincs kőbe vésve, minden olyan esetleges és éppen ezért mennyire fontos, hogy minden jelenben megélt pillanat igazi érték. Teljesen felesleges a jövőbe tenni a saját változásunkat, hogy majd egyszer eldöntsük, hogy ideálissá válunk, hogy ideális partner mellett folytathassuk földi utunkat. Nincs majd, mert a jelen minden apró lépése, döntése és nem döntése visz az a bizonyos jövő felé.

Sok tudatos teremtés és vonzás módszer leírja, hogy legyen listánk, milyen is a mi ideális társunk. Nincs ellenemre, csináljuk, ha ahhoz van kedvünk, de szerintem akkor vagyunk korrektek, ha közben azt is mellé írjuk, hogy miképpen vagyunk mi ideálisak a másik számára. Sőt, nem csak leírjuk, hanem azzá is válunk. Lépésről-lépésre, stabilan és tartósan. Hiába várjuk el külső, belső jellemzőit, viselkedése apró megnyilvánulásait így vagy úgy, ha mi sehol sem vagyunk ehhez a listához képest. Lehetne, hogy a konkrét listagyártás helyett olyanná tegyük saját belső és külső világunkat, amelybe a lehető legnagyobb természetességgel tud besimulni a másik úgy, hogy az a számunkra is természetes legyen és maradjon?

Arra gondoltam, hogy nincs baj ezzel az igazira várással, ha nem egy tétmeccsnek éljük meg. Azzal sincs gond, ha aránylag tudjuk, hogy mit érünk és hova tartunk, ha az valóságos és reális. Fontos felismerni, hogy a színfalak mögötti énünk pont olyan értékrendek mentén funkcionál-e, mint a rivaldafényben mutatott kép-énünk. Nem árt, ha ez szinkronba kerül egymással, ráadásul az főleg nem árt, ha ezután szinkronba kerül az ideálisról alkotott képünk ezzel az egész csomaggal. Ha mindent letisztáztuk magunkban, olyannyira vagyunk ideálisak, amilyen a fejünkben élő ideális másik, akkor előbb-utóbb az Univerzum egyszerű törvényszerűségei miatt a történet képes úgy rendeződni, hogy párkapcsolatban folytassuk tanulási utunkat itt a Földön. Amíg túl nagy az eltérés a megélt életünk és a vágyott élet között, addig csak próbálkozások jönnek így-úgy felénk, mert a Világ összes látható és láthatatlan energetikai rendszere kevés hozzá, ha mi folyamatosan ellene dolgozunk.

Rend a lelke mindennek – mondják. Talán ezért is jó, ha megtaláljuk a saját “rendünket”, hogy aztán a fejünkben élő kép egymásra simulhasson azzal a valósággal, amelyben mi végre otthon érezzük magunkat. Otthon lenni pedig egyáltalán nem egy le/be/meg-ragadás, sokkal inkább az, ahol jól érezzük magunkat… ez pedig lehet továbbra is egy úton-lét, bárhol és bárhogyan, de már egy másikkal, aki pont annyira lehet önmaga, mint amennyire önmagam. Már ha érted. Érted! 😀

Hegedüs Erika ©

életvezetési tréner, coach

www.tobbvagy.hu – Több van benned, mint gondolnád!

Comments

comments