Álarcok nélkül

Jössz-mész az utadon, érzed, hogy nagy a lendület, vállak ütődnek válladhoz, löknek, sodornak. Felveszed a ritmust, száguldasz a világgal. Nem esik jól, néha már lassítanál, de az áramlat visz magával. Körbenézel, feszít, kiszállnál. A sok álarcos értetlenül bámul rád, hiszen Te is álarcot viselsz, besimulsz a látszat valóságába. Tegyél egy próbát! Vedd le az álarcod, mutasd meg az igazi arcod. Vállald, hogy az álarc alatt is értékes, érző, egyedi csoda van, csak olykor nem illeszkedik a maszkabál keretei közé. Na és? Ugyanannyi jogod, lehetőséged és felelősséged van, hogy részese, rendezője, megélője legyél ennek a játéknak.

Tudom, hogy szinte az egyik legnehezebb lépés szembenézni önmagunkkal, én is nehezen teszem. 😉 Mégis megkerülhetetlen az önismeret első lépéseként, hogy felismerjük saját hazugságainkat. Elképesztően nagy a felelősségünk az ilyen pillanatokban, hiszen ott van a kezünkben a döntés, hogy ránézve hazugságainkra úgy döntünk, hogy ennek ellenére együtt élünk velük, vagy kimondjuk, hogy nem kerülgethetjük tovább és változtatunk.

Nyomorúságos érzés ráeszmélni, hogy hazudok magamnak. Lüktet, bosszant, arra kényszerít, hogy elforduljak saját magamtól. Jó és akkor hogyan tovább? Ha elfordulok magamtól, akkor valahová máshová kell figyelnem – törvényszerű. Őrült erővel nyomorgatjuk gyerekeinket a szeretetnek álcázott zászló alatt, kitartó vehemenciával fúrjuk kollégáinkat, eszement dühöt táplálunk aktuális politikai hatalmunk irányában, értelmezhetetlen irigységet növesztünk szomszédaink “miatt” és sorolhatnám, mert szinte végeláthatatlan.

Rendben, elfordulok, mert nem vagyok kész bevallani, felismerni, elfogadni a tényt, hogy magamért én magam vagyok a felelős. Próbáltam és tudom, hogy zsákutca, mert újra és újra visszatértek mélyrepüléseim, tanítgatva, terelgetve, hogy tegyek egy próbát – nem dől össze a világ, ha kimondom, hogy áltatom magam. Hazudtam én már magamnak cégautóért, hogy nem számít, ha halott a lelkem, de fantasztikus dolog karriert építeni. Hazudtam már magamnak párkapcsolatért, hogy nem számít, hogy nem figyel rám félig sem a menedzser úr, nagyszerű dolog felemelni a másikat. Hazudtam már magamnak egészséget, amikor annyira zsibbadt a kezem, hogy már fel sem tudtam emelni. Annyi és annyi történetünk van, amikor tudjuk, látjuk, hogy hazug módon becsapjuk a legfontosabbat, Magunkat. Ugye?

Felszabadító és világrengető, amikor egy-egy hazugságunkkal leszámolunk. Hiedelmeink megakadályoznak, hogy bátran tegyük, hiszen a megszokás, a kiszámíthatóság, a biztos akármi, mint az ismeretlen bármi, megnyugtatóbb, így megakadályoz abban, hogy jobbá tegyük saját életünket. Próbáltad már?

Tudom, döntéseket nem lehet kierőszakolni, azok megszületnek a megfelelő időben, de mélyen hiszem, hogy a lelkünk tudja, hogy Nekünk mi a jó. Kérdés persze, hogy szeretünk-e, szoktunk-e beszélgetni “vele”.

“Nem tudhatod, hogy az univerzum hol és mikor avatkozik az ügyeidbe – csak abban lehetsz biztos, hogy szerepet játszik az életedben. Szúrd hát le az útjelzőket, tedd meg az első lépéseket, élvezd az utazást, és készülj a lenyűgöző tapasztalásra!” Mike Dooley: Az univerzum befolyásolása

Azt tanultam Müller Pétertől, hogy minél inkább őszinte vagyok magammal, annál nagyobb a reménységem a boldogságra. Mélyen tisztelem Őt, mert olyan lény, aki vállalja, hogy Ember. Kimondja, hogy vannak nehéz pillanatai, amikor nem lenne kész valaki más életét élni, amikor képtelen válaszolni a saját kérdéseire, amikor hazudik magának. Nincs olyan, hogy ennek vagy annak könnyű… mert. NINCS. Olyan van, hogy vállalom, hogy nem csinálok semmit, elfogadom, hogy dágványos az életem, szépen lassan elhussan az életöröm belőlem és örök várakozásban töltöm el az életemet, hogy egyszer majd “véletlenül” valami történik. Nem történik. Persze látszólag történik, de annak nem alakítói vagyunk, hanem elszenvedői.

Van az úgy, hogy betelik a pohár és az Univerzum így vagy úgy, de megkocogtatja a vállunkat, hogy kapjunk már észbe. Határozzuk el, hogy nem várhatunk az életünk végére, hogy “megkönnyebbüljünk”, nem várhatunk környezetünk megújulására, nem várhatunk a világ megmentésére, inkább mentsük meg magunkat. Pontosan olyan lesz a teljes, mint a részei. Meggyőződésem, hogy a nagy EGÉSZ sok kicsi RÉSZBŐL áll össze. Ezért elképesztően nagy a felelősségünk, hogy milyen a hozzáállásunk, szemléletünk, tettrekészségünk. Ezért nem lehet megmenteni a világot, ha csak nem mentjük meg magunkat egyesével. Siker van, bárhol, bármikor, nagyban és egészen kicsiben is, de ezt nem lehet elvárni össztársadalmi szinten, ha maguk az egyének nem változnak. Ez egy folyamat, ami belülről indul, aki arra vár, hogy megváltozik majd, ha a világ is változik, nagyon sokat kell, hogy várakozzon. 🙂

Talán nem mondok újat, ha leveszed az első álarcodat, meglepő lesz szembesülni azzal, hogy marad még alatta más álarc is, több is. Viszont az első után mámorító lesz az érzés, hogy a saját döntéseid szerint élsz és a “hatalom” a kezedben van. Dönthetsz úgy is, hogy visszaveszed és besimulsz az ismerős világba, annak minden nyűgjével, bajával, de erre nem kényszeríthet senki. Próbáltam, tudom, de a hozzáállásod a TE szabad akaratod, amit nem befolyásolhat senki!

Mi történne akkor, ha a saját játékszabályaid szerint lennél benne a történetben? Van bátorságod megnézni, hogy mi van a falakon túl, álarcok nélkül? Ha Neked nincs, kinek lesz helyetted?! Nem holnap, már ma! 🙂

Hegedüs Erika

Comments

comments