Egy gondolat mára
  • Döbbenetes, hogy annyi kudarc után még mindig kint keressük azt, amit csak belül találhatunk meg. Azt hisszük, hogy nem találtuk meg még azt az utat, amelyik a mienk, és keresünk tovább – kívül. Az út bennünk van. Biegelbauer Pál

Tudatosan önmagunk ellen?

Létezik, hogy tudatosan megyünk olykor önmagunk ellen? Kiráz tőle a hideg, pedig gyanítom, hogy nagyon így van.

Elmondom gyorsan, hogy miről is jutott most ez eszembe. Döntöttem. Na jó, ez egy kicsit nagyképűen hangzik, hiszen jól tudom, hogy a döntések megszületnek, ezt sürgetni nem lehet. Szóval megszületett a döntés és beiratkoztam az Átalakulás Iskolájába. Nagyon vártam az időpontot, amikor elindul a változás. És ez a változás nem azért kell, mert minden csapból az folyik, hogy mennyire nem jó, ami van és micsoda változások előszelei fújnak felénk. Nem. Egyszerűen csak azért, mert vágyom megismerni ismeretlen területeimet, szeretném a felesleges dolgokat kipakolni, hogy ne ragaszkodjak tovább a hülyeségeimhez. Ennyire szimpla története van az indíttatásomnak. 🙂

Már sokszor ajánlottam Nektek a csillagmag.hu oldalt, Kiss Balázs Kunó semmiképp sem átlagos nézőpontját az Univerzumról és annak törvényszerűségeiről. Gyakran olvasom az írásait, aztán többre vágytak, szerettem volna tőle tanulni élőben. Na végre megtörtént, elhittem, hogy lesz 2 hetente 1 estém erre. Korábban is eszembe jutott már, de aztán gyorsan meggyőztem magam, hogy állandóan rohanok, ez már igazán nem férne bele.

Nem kanyargok tovább, mondom a lényeget. Már a hétvégén készítettem a lelkem, vágytam, akartam puzzle darabokat gyűjtögetni tudatosságom irányába. Aztán végre ma eljött a nap. 5-kor kellett volna indulnom. Persze eltérítettek. Vagy én magamat? Bevállaltam még valamit, elintéztem még valamit, megbeszéltem még valamit… és persze rohanva indultam. Kértem az égieket, hogy legyen tiszta az út, suhanni akartam. Hiába volt 3 ujj technika, szimbólum vagy vizualizálás a dugó szembe jött velem, fojtogatott, nem engedett. Akkor már éreztem, hogy gáz lesz, persze az autót képtelen voltam eldobni magamtól. Végül a belvárosban sikerült (miért is ne a legdrágább és legtovább tartó parkolási zónában?!). Rohantam, metróztam, átszálltam, földalattiztam. Akkor már malacra izzadtam magam. Ismered ezt a kifejezést? Arra az állapotra kreáltam, amikor a félelem, aggódás, düh sajátságos bűzt teremt a testem körül. 🙂 Mitől féltem, aggódtam? Miért voltam dühös? Semmi különös oka nincs, csak Balázs annyit kért a jelentkezőktől, hogy érkezzenek időben és csak akkor jelentkezzenek az Átalakulás Iskolájába, ha készek vagyunk a VÁLTOZÁSRA. Mit nekem! Azt hittem, hogy kész vagyok. Aztán, ahogy rohantam a metró felé, zakatolt a fejemben “valaki”, hogy tök gáz késni 10 percet, főleg onnan, ahol végre a saját átalakulásomon dolgozhatok. Nagyon nem úgy festett, hogy képes vagyok rohanás nélkül élni, talán még az ideje sincs itt az átalakulásomnak – gondoltam. Lelassultak a lépteim, belefújtam a pólómba és benéztem a kirakat üvegébe. Nem megyek el, gondoltam. Ahogy a mozgólépcsőn robogtam lefelé, előjöttek a gondolataim, hogy ha nem megyek el, akkor mennyi mindent tudok elintézni. Aztán el kezdtem magam kívülről figyelni. Az egom mindent kitalált, hogy ne menjek el. Már szinte le is beszéltem magam. Kiérve a földalattiból kettesével vettem a lépcsőket, sietve szedtem virgácsaimat, de a házszámok csak növekedtek. Eltelt vagy 5 perc, amire realizáltam, hogy rossz irányba loholok. Ekkor már mosolyogtam, nagyon tisztán láttam kívülről az eseményeket. Nagyon jól láttam, hogy tesztelem magam, hogy mennyire vagyok képes tenni a céljaimért, mennyire könnyen hagyom a sodródást, hogy már megint olyan kanyar jöjjön, ami ellene megy az én terveimnek. Egyszerűen eldöntöttem, hogy nem akarok helyettesítő sztorit generálni, inkább ránézek, hogy miért történt és átélem.

Amire a terembe értem, már teljesen lenyugodtam. Pulzusom is meredek zuhanásba kezdett, malac-szagom is csillapodott. Amíg a lelkem, szellemem nem érkezett meg az előrerohanó testem után, kényelmesen nézelődtem a teremben. Több, mint száz ember. Csodaszép emberek. Tiszták, mármint tiszta tekintettel, csillogó szemmel, egyedi és érdekes arcokkal. Konstatáltam, hogy megérkeztem, a lehető legjobb helyen vagyok.

Jó lesz. Biztos vagyok benne. Majd még beszámolok a felismeréseimről később. A mai történetemmel csak azt szerettem volna elmesélni, hogy bármire képesek vagyunk. Bármilyen valóságot teremthetünk magunknak, kivetíthetünk történeteket, látszólagos nehezítőket, akadályokat, hogy tovább igazoljuk önmagunk zsákutcáit vagy egyszerűen átlépjük és megengedjük magunknak, hogy megfigyeljük önmagunkat, benne legyünk a történetben de azt figyeljük, hogy mire hogyan reagálunk.

Tudom, hogy röpke a pillanat, mégis csodás nyugalom töltött el az előadás végére. Eleget rohantam délután, így a 30 fokos nyári estében sétáltam egy jókorát, meglehetősen ráérősen. Imádtam a meleg este simogató fényeit, illatait. Rácsodálkoztam a kirakatokra, vadiúj üzletekre, rendbe hozott homlokzatokra. Látva a szembejövő csinos nőket, konstatáltam, hogy azért szerencsére jó sokan jóban vannak saját nőiességükkel, kifejezetten öröm volt látni Budapest ezen arcát. Hmmm… lehet, hogy mindig van ilyen arca ennek a városnak, csak ma ebben a nyugodt tudatállapotban ezt meg is engedtem magamnak?

Rácsodálkozásaimat le is fényképeztem. Arra voltam kíváncsi, hogy átjön-e a fényképen az a ráérős nyugalom, amit akkor és ott átéltem. Szerintem átjött. Szerinted?

Comments

comments

Vélemény, hozzászólás?


Újratervezés Napló


Látogass el weboldalamra!


Regisztrálj a blogra

hogy azonnal értesülhess az új bejegyzésekről!



Tréning séta közben:


AJÁNDÉK coaching!


Köszönöm ha meghívsz egy kávéra!

Keresés a blogon

Nézz be ide:


Kövess a Facebookon

Video csatornáim:



Google+:



Twitter:



Inspiráció képekben:







Húznál egy Angyalkártyát?


A CoachOK Szakmai Szövetség alapító tagja vagyok:

Milyen nap is van ma?