Tartós kapaszkodók

Emlékszem 15-20 éve, amikor egy-egy spirituális könyv a kezünkbe került, milyen lázasan beszélgettünk barátokkal napokon, heteken át. Nem tudtuk, hogy ez a spiritualitás, de vonzott a titokzatosság, válaszok lehetősége a fel nem tett kérdéseink mögött, a megmagyarázhatatlan nyugalom, elfogadás és a mosoly a szívünkben, hogy a másikat is legalább annyira megérintette, mint bennünket.

Aztán múltak az évek, elszaporodtak a könyvek, folyóiratok, előadások, szemináriumok, csoportok. Maga a spiritualitás is ezer irányból lett megközelítve és így nyert értelmezést. És nem baj! Mindig lesz új és új ember, aki gyermeki csodálkozással fedezi fel magának a spiritualitás bármely irányát. Mindenkit másképp érint, máshogyan fog meg. Lehet, hogy sokszor meg sem fogalmazzuk, hogy miről van szó, nem nevezzük spiritualitásnak, egyszerűen csak megyünk az ösztöneink után és keresni kezdünk valamit. Első körben kívül, aztán az ösztönösen beinduló intuíciónknak köszönhetően egyre többször belül is.

A világon egyre több helyen, egyre több ember érzi, hogy kell valami más, valami több, ami értéket adhat az életben, amiért azt mondhatjuk, hogy igen, tartalmas az életünk, érdemes végigjárni, tanulni, épülni, szépülni. Lassan megtanuljuk, hogy semmi sem jár alanyi jogon, őszinte hála nélkül tiszavirág életű örömök várnak ránk. Ha megértjük, hogy a Föld, és rajta az életünk milyen egyedi és különleges ajándék, akkor talán kevesebb rombolást engedünk be a lelkünkbe, testünkbe és a környezetünkbe. A fontos, de igazából lényegtelen dolgokon nem akadunk már fenn, felfogjuk, hogy az értelmetlen düh sosem visz közelebb céljainkhoz, akkor talán összefogunk, megérint az egység érzése. A spiritualitás egy olyan tartós kapaszkodóvá válhat, amelyen keresztül minden ember egyenlőnek érezheti magát, megnyugtatóan elfogadja egyediségét és különlegességét, ezen keresztül pedig a másik másságát is. Értékrendünk számtalan ponton eltérhet, más sebességgel éljük az életünket, eltérő módon igényeljük a stresszt, és nagyon más hatékonysággal hárítjuk a negatív reakciókat vagy alacsony tónusú, örökké problémázó emberi lényeket… mégis a spiritualitás olyan kapaszkodót adhat, amely átsegíthet az élet bármilyen komolyságú kihívásán.

A kiskutyám akármikor találkozunk elképesztő örömmel fogad, sosem neheztel, nincs benne elvárás, fenntartás. Egy belső béke van benne, ösztönös viselkedés… minden alkalommal rácsodálkozom arra a mérhetetlen hálára, amit sugároz. Leginkább a pillanatért hálás, hogy újra találkozunk, és ismét megölelem és kifejezem felé, hogy örömmel tölt el, hogy várt rám. Tanulok tőle, minden alkalommal.

Nem így szocializálódtunk, neveltetésünk, iskolarendszerünk nem ilyen alapokkal engedett utunkra. Most felnőtt fejjel kell megteremtenünk az alapokat, tartóssá tenni szívünkben a hálát, hogy végre megteremtsük azt a harmóniát, belső békét, amely megengedi, hogy tartalmas és szép életet éljünk.

Amikor rosszabb állapotba kerülök, sosem engedem, hogy egészen mélyre jussak, gyorsan monitorozni kezdem, hogy miért háborog a lelkem. Nem vagyok egyedül ezzel, évek óta „gyűjtöm” az élettörténeteket, amelyek bőségesen tükrözik egyik fő problémánkat. Gyakorta a távoli vagy épp közeli, de mindenképp a jövőbe tesszük azt az időpontot, amikor változtatunk azon, ami miatt épp nem érezzük jól magunkat. Ha lineárisan tekintünk az időre, akkor feltűnhet, hogy így folyamatosan előttünk lesz a változtatás, sosem a jelenünkben, épp zajló eseményként. Ha már kellően tudatosak vagyunk, sok-sok gyakorlással a hátunk mögött, akkor már ismerjük eléggé magunkat, hogy milyen típusú váltás illeszkedik az egyéniségünkhöz, mi hozhat eredményt. Vannak helyzetek, amikor csak egy drasztikus váltás, egy felmondás vagy épp egy költözés hozhatja meg az áttörést, de olyan is szép számmal akad, amikor nézőpontot kell csak váltani, apró, de következetes újítással kell folytatnunk az életünket. Ilyenkor mondjuk, egy stresszes napon tekerjük a sálat a nyakunk köré és menjünk ki az irodából és sétáljunk a napsütésben/hóesésben egy órát, hogy a gondolataink közül az összes rombolót valahol az utca porában hagyjuk. Ha erre nincs lehetőség, akkor a nap végén szálljunk le a villamosról 2 megállóval előbb, hogy amire hazasétálunk, már kifújja a szél minden fájdalmas és zakatoló gondolatunkat. Ahány ember, annyi élettörténet és annyi variációja az elakadásnak, nem lehet és nem is szabad általánosítani. A spiritualitás megtanít, hogy legyenek kérdéseink, nézzünk mindig minden összefüggés mögé, ami érdekel. Fogadjuk el önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, ám a megváltoztathatókon korrigáljunk, ha nekünk attól jobb és ettől leginkább élvezetes játszmaként éljük meg a hétköznapjainkat.

Bízom benne, hogy a spiritualitás összességében képes lesz, hogy összehozza az embereket, segít megérteni a világot és annak törvényszerűségeit. Ha egy kicsit is belelátunk és megérezzük, hogy Te én “vagy”, és én Te “vagyok”, akkor minden élőt és érzőt egynek tekintünk önmagunkkal, és megtanuljuk önmagunkat annyira szeretni, hogy a legjobbat adhassuk mindennek és mindenkinek, aki része a világnak.

Nem félek, türelmetlenségemet igyekszem kordában tartani, hiszen jócskán van még mit tennem a saját kertem táján is. Minden egyes gondolat, lépés és tett fontos és meghatározó, hogy mikorra sikerül megteremteni a vágyott békésebb, harmonikusabb világot. Engedjünk az ébredésnek, nem kell rohanni, a reggelben is az a csodás, amikor hagyjuk a pillanatot, hogy lassú nyújtózkodás végére természetes mosoly jelenjen meg az arcunkon. Egyetlen fontos feladatunk van, amiből nem engedhetünk! Most kezdjük, nem holnap! 🙂

Hegedüs Erika

Comments

comments