Rákészülés

Copyright: hraska / 123RF Stock fotó

Mindenszentek, Halottak napja fokozottan fókuszba hozza azokat, akik már fizikailag nincsenek itt velünk. A turbó üzemmód, a marketing és a sales itt is működik menetrendszerűen. Nagyon rendben kell lenni belül, hogy ne ragadjon el a gépszíj, ne vesszünk el a felszínes közhelyekben vagy ne zuhanjunk meg.

Mindenkinek van sebe a témával kapcsolatban, van, aki kidolgozta, kezeli, esetleg cipeli, más elfedi, takargatja vagy épp tagadja.

Sajnos nem ismerhettem meg a nagypapáimat, a két nagymamám is korán elment, kevés időnk volt egymásra. Apu nagyon fiatalon ment el, csak 46 éves volt… megtanultam elengedni és a helyére tenni az érzést.

Mi segített? Figyeltem a természetet, azt a körforgást, ami megmutatja, hogy semmi sem tart örökké és minden képes újraszületni. Az ego persze dübörög, hogy micsoda igazságtalanság azokkal szemben, akik itt maradtak… de ettől függetlenül Ők elmentek és az élet egyetlen röpke pillanatra állt csak meg, majd robogott tovább. Ha azt várjuk mondjuk a virágoktól a síron, hogy örökké szépek maradjanak és ne kezdjenek fonnyadásba, teszem azt rothadásba, akkor esetleg művirágban kell gondolkodnunk. Gyönyörű leképezése annak a hárításnak, ami arról szól világunkban, hogy mindig minden maradjon úgy, ahogy van. Nézem a kézfejemet és látom rajta az idő múlását. Nem lehet hazudni, értelmetlen szélmalomharc lenne bármiféle konzerválásért zajló küzdelem. Az ember nem függetlenítheti magát az Univerzum törvényei alól, a természet rendje szerint mi is csak egy kicsi alkotóelemei vagyunk. Jövünk, vagyunk, majd elmegyünk.

Copyright: umbertoleporini / 123RF Stock fotó

Nem szeretem a tömeget, így a kollektív temető-járás sem esik jól. Ősztől-tavaszig szinte minden este gyertyát gyújtok otthon, néhány kedves fotó előtt, amire mindig mosolyogva nézek. Sosem a hiányt erősítem, inkább a megélt jó emlékekre támaszkodom, abból merítek erőt. Talán nem nézel hülyének, ha megosztom Veled, hogy olykor még szólok is hozzájuk, hangosan. Elmondom, hogy mi bánt, minek örülök, miért vagyok épp hálás… mindig mosolyognak, talán azt akarják üzenni, hogy pont úgy gondolják, ahogy én. Talán. Amúgy is, hallgatás – beleegyezés. 🙂

Életvezetési trénerként rendszeresen elmondom a hozzám fordulóknak, hogy nem lehet megspórolni a lépéseket, ami a gyász folyamatában hosszabb-rövidebb ideig ott vannak. Elisabeth Kübler-Ross az egyik legnevesebb szaktekintélye a témának, aki sokat írt erről (magyarul is olvashatunk tőle).  Nevéhez kötődik az 5 stádium, amelyen végigmegyünk:

Elutasítás, tagadás

Düh, harag

Alkudozás

Depresszió

Belenyugvás, elfogadás

Egy külön blogbejegyzést szánok ezen lépcsőfokok kifejtésére, mert ez sokkal nagyobb alázatot és elmélyedést követel, mintsem, hogy két sorban összecsapjam. Ugyanezek a lépések egy szerettünk olyan elvesztésekor, amikor eltávozik az élők sorából, vagy akkor is, ha csak a mi életünkből lép ki és végig kell mennünk a szakítás fájdalmas folyamatán.

Már csak azért is írom így, hogy kell, mert mi itt Európában így szocializálódtunk. Mindig elgondolkodtat, hogy sokszor olyan kicsi a világ, mégis ha pár ezer kilométert utazunk, mennyire más gondolatokkal fordulnak az emberek ehhez a témához is. Volt olyan szerencsém, hogy többször voltam Keleten, így Bali szigetét is bejárhattam kétszer. Egy alkalommal egy ünnepség kellős közepébe csöppentünk, ami nevezetesen egy temetés volt. Elsőre sokkolt, ahogy hozták a testet. Közben meséltek, hogy mit, miért csinálnak. Aztán hoztak enni-inni. Leültek, beszélgettek. Körbeállták a testet, valaki meggyújtotta a szerkezetet, miközben számomra úgy tűnt, hogy nézegetik, beszélgetnek felette. Órákig égett, elképesztően hosszú folyamat, néha igazgatott valamit a felelős, de jó kedv volt, felszabadultak voltak, szép fehér ruhában örültek egymásnak, az életnek  és méltó módon elköszöntek szerettüktől. Én meg csak ott ültem, néztem magam elé, figyeltem a lassan elszenesedő talpat, a fura édeskés illattól megzavarodva nem tudtam ráhangolódni az örömükre. Persze, hiszen annyira mást tanultam, más hiedelmek, kódok mentén nevelkedtem és nagyon nagy hátszéllel nyitogatom az ismeretlen területeket a halállal és a lélekvándorlással kapcsolatban. Összességében hálás voltam az élményért, hiszen újabb szeletét mutatta meg annak a sokféleségnek, ami az emberiséget jellemzi.

Kicsi kitérő után újra vissza, ide…

Rákészülni? Mire? Az elengedésre? Dehogy. Sokkal inkább egy olyan verziót szeretnék előtted fellibbenteni, amely arra bátorít, hogy készülj fel a változásra. Legyen a szívedben megengedés, hogy bárhogy lehessen – még akkor is, ha az egyéni léptékkel mérve nem mindig esik akkor és ott jól. Az, hogy valami nincs ott látszólag a tervünkben, nem jelenti azt, hogy egy másik ember tervében nem pont úgy van megtervezve, amiben mi csak a vállalt történet további szereplői vagyunk – egy másik nézőpontból vizsgálva. Ráadásul a mi nézőpontunknak is van jelentősége, nem is kicsi, pont azokat a felismeréseket vágytuk, amiket az elvesztés, elengedés is tanít, amelyek miatt ilyen eszement vagy kanyargós tervvel vágtunk neki jelen életünknek. Első ránézésre tűnhet túl spirituális kanyargásnak a dumám, kicsit elmélyedve benne, szerintem tiszta helyzet. Egy nagyobb egészet nézve, távolabbi perspektívából összeáll a kép. Sokszor csak jóval később, amikor visszanézünk, akkor rakjuk össze, hogy mindegyik fájdalommal teli érzés, amit ráadásul hagytunk is megélni… hozzásegít egy újabb árnyalatunk felismeréséhez. Ráadásul nem is vagyunk egyek a gondolatainkkal, még akkor sem, ha sokszor nagyon úgy tűnik.

Paradoxon, de az elvesztéseink megélése által is gazdagodunk.

Hegedüs Erika  ^©

KAPCSOLÓDÓ BEJEGYZÉSEK:

Gyász-menet

Meghalhat-e, ha meg sem született?

Comments

comments