Egy gondolat mára
  • Minél kevesebb szabályt állítasz fel arra, hogy milyennek kellene lennie az életnek, és hogy másoknak hogyan kellene viselkedni, annál könnyebb boldognak lenned. Andrew Matthews

Ott vagyunk már?

shrekTalán mindenki arcán megjelenik egy mosoly a fenti mondat kapcsán, és nem is kell sokat magyarázni. Igen a Shrek-ből idéztem, de ennél jobban nem is tudnám jellemezni korunk emberének állapotát. Tartunk valahová, évezredek óta menetelünk, előre, bár sokszor halvány gőzünk sem volt arról, hogy merre van az előre. Ettől függetlenül gyakorta vettük előre a listán, ha az élet értelmét kellett körbeírnunk. Haladunk! Jó esetben ez elég a megnyugtatáshoz, rossz esetben eszünkbe sem jut semmi az ilyen jellegű “mozgás” kapcsán. Még szerencse, hogy ennyire különbözőek vagyunk.

Ja, persze ez sem állja meg a helyét, mert sok-sok kutatás bizonyítja, hogy az élet értelmének keresése, az ilyen intenzív önismereti munka és önmagunk megtalálásának vágya nem igazán volt tipikus korábbi századokban. Rendben, akkor csak a mostani elménkkel visszatekintve, akár korábbi életeinket vizsgálva, gondolhatjuk úgy, hogy menetelünk, vagy szebben mondva haladunk. Ez is hangulat kérdése nálam, hogy melyiket használom szívem szerint.

Jöjjön akkor még így az elején egy kis vidámság, mert utána kevésbé mosolygós vizekre eveznék:

……………………..

Annak érdekében, hogy értsd miről szeretnék ma beszélgetni Veled, javaslom, hogy szánj egy napot szemlélődésre, olyan igazi megfigyelő üzemmódra kapcsolt létezésre. Megéri, mert nem fogsz utána általánosítani, saját tapasztalataid szerint tudsz majd megerősíteni vagy épp cáfolni. Nézz körül a világodban, figyeld meg az emberek arcát, tekintetét, legyen füled a beszélgetéseitekre, halld meg sóhajaik mögötti kétségeiket, ismerd fel a valódi mosoly és a művicsor közötti különbséget!

Amikor emberekkel beszélgetek, mindig megtisztelem Őket, hogy ügyük, problémájuk, terhük nem kerül ki, nem mesélem történeteiket részletesen, hogy idegenek cincálják. Sosem viszem haza az “életüket”, ha utólag gondolatot vagy kérdést idézek, az mindig azért lehetséges, mert nem egyedi a felvetés, nagyon sokunk gondolja úgy, így nagyon sokaknak lehet ugyanaz a válasz. Ilyenkor mindig név nélkül, kicsit torzítva vagy “csúsztatva” hozom a gondolatot, de biztos vagyok benne, hogy akárki magára ismerhetne általa, mert elképesztően hasonló gondolatok mentén kattog az agyunk.

A napokban nem voltam feldobott a bedobott témáktól. Asztrológia tanáromtól napi szinten kérdezik meg, hogy mikor lesz könnyebb bolygóállás, hogy ne legyen ekkora a lelki-prés, ami jelenünket jellemzi. A legtöbben kérdezik ezt foteljükben ülve, ölükben a laptoppal, TV-bámulás közepette. Belső munka – mondja sokszor a tanár, amelyre leginkább az a válasz, hogy oké rendben, majd akkor, ha tényleg vacakabb lesz a helyzet. Még lehet bírni…

Emlékszel az erdélyi-kutyás-lábtörlős történetre?

Erdélyi parasztbácsi ül a tornácon egy fiatal legénnyel. Mellettük a küszöbön fekszik egy kutya. Néha felvonyít, amikor fészkelődés közben a küszöbből kiálló szög fenéken szúrja.

– Hé bátyám, miért nem megy arrébb az a kutya? – kérdi a legény.

– Mert még nem fáj neki eléggé. – válaszolja az öreg.

Na igen, így működünk mi emberek. Te is és én is. Jó, a kellően tudatos és leginkább mindig következetesen tudatosak nem. Na, nincsenek sokan. Sajnos.

Asztrológusok, látók, tanítók gyakorta megkapják a szokásos kérdést, hogy mikor lesz már végre jobb. Ez volt az én asztro tanárom, Ricsi válasza: “Szerintem azt kellene megvizsgálni, hogy mitől van a prés. Bolygóktól? Nem hiszem. Azok hatások, de mindig valamibe, valakibe aktiválódnak be.” Érthető ez? Olyan, mintha várnánk a buszmegállóban a buszt és nincs ez az újszerű tünci-münci előrejelző az érkezéséről, sőt még menetrend sincs nagyon (maximum a sorok között olvasók számára). Már kezdünk fázni vagy fáradni, esetleg nehéz a csomag és jó lenne leülni, esetleg pisilni vagy csak szimplán hazaérni. Nem tudjuk, hogy mikor jön, csak várunk és közben azt érezzük, hogy most azért már nagyon nem jó. Éppen elég volt ennyi – gondoljuk, miközben nem csinálunk semmi mást, csak továbbra is várunk.

Na ugyanígy vagyunk az érzésekkel is, hatásokkal, történésekkel, amelyek csak úgy jönnek és maguk alá temetnek. Energiák. Jönnek, lenyomnak a mélybe, olykor engednek levegőhöz jutni, de sebtiben újra alá szállunk, nem önszántunkból persze, de igazából eléggé fásult, passzív állapotban lézengünk jó ideje, így nagy ellenállást nem tanúsítunk.

Ma egy komolyabb idegrendszeri betegség lelki okain dolgoztunk. Jó fej volt a fiatal hölgy nagyon, élmény volt vele beszélgetni, de talán ő is megmosolyogta magát a végére. Kérdeztem tőle, hogy mit tenne meg a gyógyulása érdekében. Konkrétan nem igazán volt semmi a listán és be is vallotta, hogy az “emberek” szeretnének úgy változni, hogy azért ne kelljen tenni igazán sokat. Igen, az “emberek”. Azok kik is pontosan? Mindegy, csak nem mi?! Vagy akár mi is lehetünk, de rettentően árnyalva vagy általánosítva? Nem jó ez így, próbáltam szűkíteni a kört. Ki fog tenni a gyógyulásért, ki az, aki tervet kreál és felügyeli a haladást? Csend volt, majd halk kuncogás. Mitől lesz tutira jó – kérdezte, mintha az írásom címét hallottam volna, kicsit más verzióban. Végül csak sikerült egy tervet csinálnunk közösen, amelyen sok minden volt a sporttól a vitaminokon át a természetes gyógymódokig. Megkértem, hogy véleményezze az elméletben összeállított listát, hogy mit ültetne át a gyakorlatba. Ilyen profi indoklást még életemben nem hallottam, minden egyes sor mellé oda tudta írni, hogy miért nem jó, miért nem illeszkedik bele az ő életébe. Elképedtem. Bámulatos kreativitás jellemez bennünket, amíg az elméleti terepen mászkálunk, aztán persze erős szórást mutat, hogy ki hajlandó gyakorlati terepen is bizonyítani. Nem másnak, csak leginkább magunknak.

Egy jó barátom hívott tegnap telefonon, hosszasan beszélgettünk arról, hogy milyen nehezen tudja felpörgetni magát, korábbi feladatait túlélés szerűen végzi, nem hozza lázba semmi és leginkább csak ténfereg és vár, hogy jobb legyen. Ráadásul elmesélte, hogy 50 év házasság után az édesanyja telítődött az érzéseivel, amelyek leginkább a hiányból táplálkoznak és semmire sem vágyik jobban, mint egy válóperre 70 körül. Egy nagyszerű asszony, akiből áradt a türelem, tolerancia, együttérzés – szépen lassan megunta. Mondhatod, hogy jobb később, mint soha, mégis szívszorító átérezni, hogy milyen fullasztó lehet a lét, amikor ilyen hosszú idő után valaki váltani akar. Az ő szájából is meghallgattam a kérdést: Mikor lesz már könnyebb, olyan, mint pár éve?

Tagja vagyok egy jó kis blog-csoportulásnak, Magyar Bloggerek és Blogkedvelők Közösségnek. Nagyon sok féle blogger csatlakozott, elképesztően különböző témákkal és érdeklődéssel. Nagyon szépen leképeződik a világban zajló energetikai átrendeződés, kicsiben, ott a csoportban. Volt egy korszak, amikor aránylag sokan olvastak sokakat, így voltak hozzászólások, érdeklődés, kommentek a blogokon. Aztán arra lettem figyelmes pár hónapja, hogy tonnaszámra jelennek meg a bejegyzések, amelyek alatt egyetlen kedvelés sincs (ami még nem katasztrófa), de elmaradtak a hozzászólások, és igazából csak a blogok tulajdonosai tehetnének nyilatkozatot arról, hogy vajon az átkattintások is elmaradtak-e, tehát kevesebben olvasták őket onnan a csoportból, ahol korábban nagyon más volt. Aztán néhány napja, hete változott a helyzet. Óramű pontossággal jött be, ahogy asztrológia tanárom jelezte, pl. a virtuális világot szemlélve: megnövekedtek a hozzászólások hossza, hirtelen mindenkinek lett véleménye, ráadásul hemzseg a személyeskedéstől, okoskodástól részlehajlástól, klikkesedéstől és értelmetlen provokációtól. Meg sem lepődtem. Egészen egyszerűen csak ledöbbent, hogy a bolygók hatásai ilyen pontosan aktiválódnak bennünk.

A másik szintén virtuális világi élményem, egy kolléga “betalálása”, ahogy olvasóim írták privátban: “felfedezett magának”. Egészen egyszerűen nem tudta megfelelően kezelni a felbukkanó hasonlóságokat és ennek hangot is adott, fura összehasonlítgatós felhanggal. Oldala olvasói, rajongói anyagtigrisként védték, oly módon, hogy engem ismeretlenül támadtak, minősíthetetlen módon. A teljességhez hozzátartozik, hogy volt jó pár hozzászólás is, amely az egész vita értelmetlenségére hívta fel a figyelmet. Végül mikor hozzászóltam és kiderült, hogy én is élő, létező és érző ember vagyok, többen elgondolkodtak agresszív kirohanásukon. A végére kivilágosodott, hogy lufi volt az egész, többen azt az utat választották, hogy sunyi módon letörölték korábbi hozzászólásaikat, mások törölték véleményüket, de jelezték, hogy átgondolatlanul bántottak valakit, akit nem is ismernek, ráadásul csak vaklárma volt az ügy. Valaki még meg is bánta és elnézést kért. Én meg csak néztem, hogy hol tartunk, milyen lelkiállapot jellemzi világunkat, ha szakemberek, olvasóik, ismerősök, ismeretlenek képesek ilyen sztorit összehozni. Igazából csak azért sikerült megőriznem higgadtságomat és kívülmaradásomat, mert tudtam, hogy ez is csak vetítés, korábbi sztorik bekapcsolása miatti játszmák felerősödése. Vártam, hogy kifussa magát… Tudtam, hogy nem véletlenül bukkant fel az életemben, ha nem is én generáltam a feszkót, bizonyára az én blokkomat mutatja, amelyet más ember hozott be számomra a nagy közös történetbe.

Hmmm… Ott vagyunk már?

Kezdem úgy gondolni, hogy soha sem leszünk ott, mert valami miatt, mindig csak itt tudunk lenni. Már, ha érted, hogy mire akarok ezzel célozni. 🙂

Hiába vetítünk kifelé, hiába programozzuk, hogy jól vagyunk, igen jól vagyunk, hiába az újabb shoppingolás, új frizura, befizetett wellness hétvége, nagy vacsora, ez önmagában nem hozza meg a várva várt eredményt. Akkor ott, pillanatokra minden euforikus lehet, de hazaérve, amikor csukódik az ajtó, észrevétlenül bekúszik mellettünk az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy valami nem teljesen kerek. Ha úgy szocializálódtunk, hogy még magunknak sem mondhatjuk ki, hogy kicsit most vacakabb a helyzet, akkor ezer pótcselekvéssel körbebástyázva megtaláljuk a módját, hogy elnyomjuk zajokkal lelkünk hangját. Ilyenkor is felszínre kerül azért a helyzet árnyaltabb oldala, de sosem direktben, panaszkodás formájában. Olykor véleményalkotásnak álcázva, de abban az értékítéletben benne van az összes nyomorunk, kidolgozatlan félelmünk, lappangó agressziónk. Senki se gondolja, hogy hiába vagyunk tökéletesek, mindig valami másik kavar be a labilis állapotával. Inkább úgy képzelem, hogy az én mélyen elzáródott blokkjaim következtében jönnek helyzetek bele a saját történetembe, mások által interpretálva, amelyre reagálok így-úgy, bekapcsolt régi mintáimhoz visszanyúlva. Vagy csak figyelek…

Mit lehet tenni akkor?

Egyik út, amikor képes vagyok elfogadni azt, ami van. Na ez nem szokott könnyen menni, saját szenvedéseimet vizsgálva biztosan állítom, hogy elég nehéz ezt megugrani. Egyrészről van egy külső nyomás, amit a szeretteink, társadalom, média sugároz felénk, másrészt belevegyük az a meggyőződés is, hogy ezt mi is másképp akarjuk, mint, ahogy van. Ha ez elég szépen befészkeli magát a lelkünk mélyére, akkor egy örökös vesszőfutás közepette képtelenség ránézni arra, ami van, úgy, ahogy van, esetleg elfogadva, elengedve, görcsölés nélkül. Akkor egyre tisztábban látjuk, hogy ha másképp lenne (sokszor konkrét terv is megszületik, hogy mi a más), akkor egészen biztosan boldogok lennénk. Ha ez így lenne, akkor mindenki, akinek sikerül lefogynia és tartania a súlyát, aki egy komoly betegségből kigyógyult, aki hosszú várakozás után édesanya lehet, aki nagyobb lakásba tud költözni, aki végre elcsíp egy vonzó állást, aki nyer a lottón, aki szerelmes lesz álmai társába stb. stb. azok mind boldogságban úszva kellene, hogy létezzenek, tartósan. Mi lehet a titok, hogy mégsem történik ez? Talán azért, mert a klassz lakásba beköltözve eszünkbe jut, hogy jó lenne lefogyni? Vagy a tuti melóban ülve szorongunk a gyermekáldás elmaradása miatt? Mert a szerelem betoppanásával megjelenik a birtoklás és a kishitűség és már nincs is kedvünk mozogni? Folytassam? Felesleges, biztos vagyok benne, hogy pontosan érted.

Másik út, amikor felismerjük a hiányainkat, ránézünk a blokkjainkra, képesek vagyunk szembenézni magunkkal és kimondatni, hogy van mit rendbe tenni önmagunkban. Ez sem szokott könnyen menni, mert olyan könnyű kifelé mutogatni, másokat felelőssé tenni kudarcaink miatt. Lehet, de teljesen felesleges, ugyanis mindenki maga felelős a saját sorsáért.

A harmadik út, hogy elengedjük ezt az állandó jobbá válni kényszert. Hogyan kerülhetnék a helyemre? – jön sokszor a kérdés. Egyik barátom mondta, hogy erről beszélgettek az ismerőseivel: Honnan tudod, hogy nem vagy ott? Biztos, hogy meg kell javítani téged? Lehet, hogy már most ott lennél, ha nem ezen kattogsz, vagy nem látod, hogy már régen ott van…. Kicsit nyakatekertnek tűnhet, de talán átlátható, maga a kényszer a gond. Ha saját belső munkánk során önismeretünk mélyül, személyiségünk fejlődik, önmagunkhoz mérten válunk igazabb emberre, akkor az bizonyára ad harmóniát és vágyott lelki békét. Ha ez egy mókuskerékben való futkározássá válik, mert azt hisszük, hogy még valamit el kell végeznünk, még valamit meg kell tanulnunk, még valahova el kell mennünk, hogy jó legyen, mert ami van, az még rossz, kevés, elégtelen… akkor önmagunkat dobozoljuk be a “nem kész” csomagba. Ugye nem kell visszaidéztem írásom címét ebben az esetben?!

Van még több út is, de most hirtelen ezek jutottak eszembe. Neked van még jó verziód?

Sosem fogunk sehova sem érni, ha ez az egyetlen cél, hogy máshol legyünk, mint ahol vagyunk. Talán már a szamár is rájött, hogy ott vagyunk mindig, ahol épp lenni kell.

Jó kis folyamat ez…

 

Hegedüs Erika ©

életvezetési tréner, coach
www.tobbvagy.hu – Több van benned, mint gondolnád!

kösziamegosztást

Comments

comments

Vélemény, hozzászólás?


Újratervezés Napló


Látogass el weboldalamra!


Regisztrálj a blogra

hogy azonnal értesülhess az új bejegyzésekről!



Tréning séta közben:


AJÁNDÉK coaching!


Köszönöm ha meghívsz egy kávéra!

Keresés a blogon

Nézz be ide:


Kövess a Facebookon

Video csatornáim:



Google+:



Twitter:



Inspiráció képekben:







Húznál egy Angyalkártyát?


A CoachOK Szakmai Szövetség alapító tagja vagyok:

Milyen nap is van ma?