Egy gondolat mára
  • Bármit csinálsz az életben, azt vagy profi szinten, vagy sehogy! De semmit ne csinálj csak úgy! Kemény Dénes

Néma sikoly a mosoly mögött

Minél inkább fókuszálunk valamire vagy szentelünk gyakoribb figyelmet valaminek, annál intenzívebben kerül látóterünkbe, még inkább úgy érezzük, hogy ott van mindenhol, körbevesz, elborít. Természetesen, ha folyamatosan képesek vagyunk gondolatainkat egy “ideális” mederben tartani, akkor csupa építő, erősítő élmény, esemény, személy jön velünk szembe, amely következtében egyre inkább úgy érezzük, hogy ez a Világ csodaszép, minden részlet tökéletesen illeszkedik. Te hogy vagy ezzel? Jobb időszakaimban úgy gondolom, hogy az Univerzum attól csodálatos, hogy én magam képes vagyok minden részletét egymás mellé illeszteni – gondolataim, hiedelmeim, hitem, lelkesedésem függvényében. Mivel esendő ember vagyok, nem mindig sikerül a hullám tetején utaznom, ilyenkor is teremtek és ilyenkor is ugyanúgy, gondolataim, hiedelmeim, hitem szerint. Ilyenkor is látom az Univerzum automatizmusait, csak épp keserűen konstatálom, hogy nincs humorérzéke. Nem fura ez? Mindig, minden körülmények között, csak épp az előjele változik. Kőkemény felelősség. Annyit már megtanultam szerencsére, hogy baromira felesleges kifelé mutogatnom, hiszen, ha én magamnak nem tudok megteremteni belső békét, egyensúlyt, akkor azt kívülről sem várhatom el. Pontosabban… elvárhatom, jogom van hozzá, csak egészen felesleges dolog. Egyszerűen azért, mert így működik, belőlem, tőlem, általam.

Volt mostanában egy érzelmi mélyrepülésem, amely során vizsgálni kezdem, hogy hol értjük félre egymást a párkapcsolatunkban, két fél, akik elvileg egy nyelvet beszélnek. Nem tudok kibújni a bőrömből, sokkal inkább szétboncoltam a témát, mint normálisan kellene. Eleinte a magam ügye miatt mentem jó mélyre, ahonnan saját gondolataim nehezítettek a  kijutást, elmém falai közé ragadtam az ideálisnál hosszasabban. Egy idő után, amikor már kidolgoztam magamból, sikerült is közös nevezőre jutni otthon, onnantól foglalkoztatni kezdett társadalmi szinten. Újságokat, cikkeket, blogokat kezdtem olvasni, amelyek nyitottan vették górcső alá ezt az égető problémát. Innentől pedig elindult a lavina, ahogy figyelmem a nem (jól?) kommunikálás köré csoportosult, jöttek sorban a történetek, benne a szereplők, hús-vér sérelmekkel, én meg csak pilláztam, hogy ez sokkal elképesztőbb szélességben érinti társadalmunkat, mint azt naivan hittem. Nem is a párkapcsolati zátonyok ismétlődésének ténye szomorított el, sokkal inkább az, hogy milyen mélyen vannak kódolva ezek a minták… mennyire nem merjük elhinni, hogy mindezt mi hozzuk létre magunk köré. :(

Anita 40 alig múlt, elvált, gyerekkel maradt egyedül. Ismert ember, olvasom történeteit az újságok lapjain – már 5 éve él boldogan új társával, nyilatkozza. Ismerem a cikken túlról is, jól. Sugárzó, karizmatikus, elképesztően tájékozott, nyitott és érdeklődő, magas érzelmi intelligenciája miatt olyan sokan szeretik és tisztelik. Én is. Mesélni kezd, kétségbeesett, fuldokló. Már évek óta szenved attól a gondolattól, hogy másképp kellene lennie annak, ami van… hogy a társa nem tudja, hogy hol rombolja őt, hogy hiába mondja, írja körbe, tisztáz, értelmez, üzen, magyaráz… NEM ÉRTI a másik. Ha értené, akkor biztosan nem tenné, amit tesz. Mit is? Semmit. Egyetlen lépést, energiát, tettet, támogatást, segítséget, együttműködést sem, amellyel azok az “átkozott” hétköznapok könnyebben működhetnének. Szavak vannak, persze. Nagy a szerelem. Amiért néma sikoly van a mosolya mögött, az nagyon prózai – szavakkal nehéz működtetni egy hétköznapokkal is rendelkező párkapcsolatot. Megszakad a szívem, mert értem minden mondatát. Ereimben dübörög a tehetetlenség érzése, mert minden rezdülésén keresztül érzem, sugárzik meleg szemeiből, hogy majd megfullad, mert annyira szeretné, ha működne, hiszen olyan kicsi kellene hozzá. Kicsi. Mivel ő már elment a falig, vagy talán azon is túl, talán az a kicsi a másiktól jönne jól…

Mi van akkor, hogy ha nem tud másképp lenni, mint ahogy van? Az van, ami van. Ha az a másik szíve minden szeretetével hozzájárul a közös életükhöz, de számára ez a plafon? Mi van akkor, ha a másik is elment már a falig, határai végénél jár? Elképzelhető, hogy fogalma sincs, hogy néma sikoly lapul kedvese mosolya mögött? Létezhet? Ha nem érti, van-e bármi, amitől majd érteni fogja? El lehet úgy mondani, hogy ne csak hallja a másik, de értse is? Ha pedig megérti, képes lesz ennyi berögződésekkel teli év után változtatni? Vagy semmi más nem marad csak a saját nézőpontunk megváltoztatása? Ha Anita elengedi ezt a sérelmet, akkor mehet tovább minden… ha nem, akkor útjára kell engednie társát?

Józsi nincs még negyven, feleségével él, gyerek még nincs. Nyitott, beszédes, könnyen megtalálja a hangot mindenkivel. Büszke szép feleségére, akit burokban tart, megóv mindentől. Egyedül megy bevásárolni a hosszú munka után, maguknak is, édesanyjának is. Aztán miután mindenhol kipakol, figyel, beszél, megfelel, örül, ha eljut edzésre, ha nem, akkor szomorúan engedi el, marad otthon. Sok a feladat, tennivaló a lakásban. Feleségét kíméli, a másik már ezt megszokta, kényelmesen végignyúlik a kanapén, tévézik vagy telefonál. Józsi szétszakad, fáradt, néha nagyokat sóhajt és sorok közé rejtve burkoltan célozgat, hogy annyira jó lenne egy kis elismerés, gyöngédség, testi-lelki simogatás. A szó elszáll, marad a reménytelen igyekezet, hiszen felesége nehezen mutatja ki érzéseit – erre a koncepcióra építkezve elfogadja a helyzetet, ebben a tudatban pörög tovább.

Megsajnálom, szinte szét vet az indulat. Miért nem mondja másképp, máshogy? Miért nem érzi a társa, hogy egészen kicsi morzsák kellenének, hogy az a kicsi seb ne fakadjon tovább? Hol csúszott el a figyelem, amikor még észlelhető a néma sikoly a mosoly mögött? Jó lesz ez, ha így marad? Van mód, lehetőség, hogy úgy mondja, hogy a másik pontosan megértse? Ha megérti, még mindig dönthet, hogy tesz-e bármit, amitől nem sérülnek határai, de a másiknak is könnyebb… vagy marad minden a megszokott rendszer szerint és az egész megy, amíg viszi a lendület.

Ágota lassan az ötven felé tart, de azt hittem negyven múlt. MINDIG ápolt, nagyon igényes, tökéletes smink és haj, minden részletében illeszkedő ruha, cipő, táska. Olyan üzletasszonyos. Mert az. Közben érzékeny, kedves, együttműködő és rettentően szorgalmas. Ritkán találkozunk, ezért lepett meg most, hogy elfogyott a teste… aztán mesélni kezd és már érzem, hogy a lelke is sorvad. Azt mondja, hogy 15 éve működtet egy látszat világot. A férje imádni való, mos, főz, elmosogat, támogatja a sokat dolgozó feleséget… és mégis ott a néma sikoly a mosoly mögött. Miért? Férje már nem pörög, nem hajtja a bizonyítás, az anyagi világ, esténként agylohasztó műsorokban 20 éves lányok nyavalygását bambulja. Nincs kedve színházba menni, se moziba. Zenére sem vágyik, olvasni sem akar, sőt arról sem akar beszélgetni, hogy a felesége mit olvas. Nem akar semmit, csak gondolkodás nélkül lenni. Hosszú évek óta. Ágota erős megfelelési kényszere vitte előre a szövetségüket, de több mint egy évtizeddel ezelőtt realizálta, hogy belassult a lendület, sőt már nincs is. Minden egyes nap nehéz, mert elképesztő energiáiba kerül összetákolni újra és újra a látszat-családot a világ felé. Nem akar sokat: figyelmet, szeretetet. Nem sok és mégis a legtöbb. Talán ettől eltűnne a néma sikoly a mosoly mögül. Lehet, hogy már akkor sem. Vannak helyzetek, amikor nincs semmilyen lendület, ami tovább tudna vinni? Ilyenkor az új mosoly reményében újra kell kezdeni mindent? Vágja jól az elméletet! Hiába tudja, hogy magában kell békére lelnie, önmagát kell szeretnie, belülről kell építkeznie, mégis valahol arra vágyik, hogy valóban társa legyen a másiknak, ne két idegen éljen egymás mellett. Fejlődhet Ő spirituálisan, értelmileg, érzelmileg… de mi lesz, ha a másik lemarad? Ki lesz, aki vele tart?

Sorolhatnám még, hiszen végeláthatatlan lett a lista, igazi, érző, emberi történetekből, amelyeket az Univerzum utamba sodort röpke egy hét alatt. Nem folytatom. Gondolkodom. Szerinted van bármi a kezünkben, hogy mosolyaink igaziak maradjanak és soha ne lapuljanak mögé néma sikolyok? Lehet így csinálni hosszú távon pár-kapcsolatainkat? Vagy inkább csak ahhoz reméljek hitet, erőt, energiát, hogy ha kell, megerősödve továbblépjen bárki, aki már nem tud tovább változni, változtatni?

Van rá recept?

Vagy legalább remény, hogy menet közben lesz rá recept?

Hegedüs Erika

Comments

comments

7 Responses to Néma sikoly a mosoly mögött

  • Cinzina írja:

    Facebookos kommentemet egy az egyben beteszem ide is :)
    A párkapcsolataink tudnak változni, ahogyan mi változunk, azonban a cikkben szereplő alanyok mind kifelé mutogatnak. Ahogy írtad is, bennük sincs meg az a belső béke, harmónia, önmagát sem érti, hogyan is érthetné őt a másik? Ma már semmi sem működhet visszafelé… Először Magadban kell rendet tenned, és ahogy változol, úgy kap más perspektívát a társ is. Én még 2 hete is azt hittem hogy egy halott kapcsolatot dédelgetek – majd elkezdtem szeretni magam, és képes lettem a másik emberben is mást látni, nem azt aki számomra annyi éven keresztül volt. Friss tapasztalás, hogy ha nem megyünk bele a másik játszmájába, de neki szabad választást adunk, az felszabadítja mindkettőnket. Ha pedig olyan nagy a differencia rezgésszinten, hogy már ez sem segít – nos, akkor a magasabb rezgésszintű ember nem fog félni elengedni a másikat és tovább lépni :)

  • Valeria
    Valeria írja:

    Azért nem mindenben értek egyet Cinzinával. Az elmélet ilyen és is sok jó dolgot találtam már spirituális szinten, DE DE DE a hétköznapokban könnyű elveszni. Tudod, hogy hányszor hittem, hogy halott kapcsolatot dédelgetek az elmúlt 15 évben??? Aztán mindig jön valami, ami hitet ad, hogy lehet jobb. Hullámzó ez a házasság intézmény! Szóval nem mindig lehet mindent észrevenni. Évek múlva meg vár késő. :((( Mit csináljon az, aki néha elkövetett egy két hibát, pl nem figyelt és később már nem lehet visszacsinálni? Marad a reménytelenség? Ha nincs következetes figyelem, szerintem a házasságok nagy része elfárad. Ez van.

    • Era
      Era írja:

      Teljesen jól látod Valeria – évek múlva már talán késő. Most másra nem is tudok tippelni, mint arra, hogy elfogy a figyelem. Figyelem a másik irányában és figyelem magunkra, hogy benne maradjunk a kapcsolatunkban.

      Ma találtam ezt a gondolatot Feri atyától és nagyon megérintett:
      “Van-e olyan élményed, tapasztalatod a férfi-nő kapcsolat területéről, hogy tulajdonképpen minden jó, valami mégis hiányzik? Tudod, mi hiányzik ilyenkor általában? Te magad. Úgy egyébként jól működnek a dolgok, csak te nem vagy benne eléggé. Az hiányzik.”

  • Cinzina írja:

    Valéria, pontosan erről szól az élet!!! Hogy képes vagy-e az elméletet gyakorlatba tenni!!! Rengeteg ember reked ott meg, hogy igen, elolvas 50 meg 100 könyvet, remekül el tud meditálni, de ennél többre nem megy, és csodálkozik, hogy semmi sem változik… Hát persze, mert az egész élet arról szól, hogy azt a sok mindent, amit tudsz, ÉLNI IS TUDOD-E…. Ezért mondtam a Facebookon is Erának, hogy hála a jó Istennek, hogy már nem csak beszélek róla, hanem élem is… Mert igen, nem könnyű, de nem lehetetlen!!! Igenis meg lehet csinálni a gyakorlatban is, hogy elfogadással közeledjünk mások felé, hogy megbocsássunk magunknak, ha elítélünk valakit – mert nem az számít, hogy az adott pillanatban mit teszel, hanem az, hogy megítéled-e, és ha igen, megbocsátasz-e magadnak érte, vagy még éveken keresztül cipeled, teljesen fölöslegesen?? S ha nem hiszed, hát beszélgessünk egy tea mellett, elmesélem szívesen, hogyan csinálom… Mert való igaz, hogy az élet (nem, nem a párkapcsolat, hanem az egész élet) egy hullámvasút, de csakis RAJTAD múlik, hogy élvezed-e a kalandtúrát, vagy sem…!!!

    • Era
      Era írja:

      Igen, Cinzina nagyon jól megfogalmazta, én is hasonlóan gondolom, de szerintem mindannyian. :) Hullámvasút. Ezen nem lehet változtatni. Azon viszont igen, hogy hogyan állunk hozzá, mit élünk meg belőle, milyen szemlélettel, nyitottsággal. Találkoztam már olyanokkal is, akik a hullámvasutat már egyáltalán nem élik, de nem is foglalkoznak az egésszel, mert minden pillanatban az van, ami van.

      Nekem még ez kicsit távoli, de azért valóban egyre többször élvezhetőnek látom azt a “kalandtúrát”.

  • Cinzina írja:

    Valóban ez a dolog korántsem egyszerű, mert ehhez fel kell adnunk az összes játszmánkat, na de hogyan is ha még csak tudomásunk sincs róla? És a tudatosság itt lép képbe: figyelem az érzéseimet, figyelem hol van bennem diszharmónia. A társunk viselkedése max egy tükröt mutat, megmutatja hol élünk még a magunk által teremtett illúzióban. Nem szégyen bevallani ha olykor jólesik kötekedni a másikkal, de ezt nem róhatjuk fel neki, ez a mi sarunk. Annál jobban szeressük magunkat, minél inkább veszekedni szeretnénk valakivel. :)

Minden vélemény számít!


Újratervezés Napló



Látogass el weboldalamra!




Regisztrálj a blogra

hogy azonnal értesülhess az új bejegyzésekről!



Tréning séta közben:



AJÁNDÉK coaching!



Köszönöm ha meghívsz egy kávéra!

Keresés a blogon

Nézz be ide:


Kövess a Facebookon

Video csatornáim:



Google+:



Twitter:



Inspiráció képekben:







Húznál egy Angyalkártyát?



A CoachOK Szakmai Szövetség alapító tagja vagyok:


Milyen nap is van ma?
Mi a véleményed a blogomról?

blog


Én is!