Néma sikoly a mosoly mögött

Minél inkább fókuszálunk valamire vagy szentelünk gyakoribb figyelmet valaminek, annál intenzívebben kerül látóterünkbe, még inkább úgy érezzük, hogy ott van mindenhol, körbevesz, elborít. Természetesen, ha folyamatosan képesek vagyunk gondolatainkat egy “ideális” mederben tartani, akkor csupa építő, erősítő élmény, esemény, személy jön velünk szembe, amely következtében egyre inkább úgy érezzük, hogy ez a Világ csodaszép, minden részlet tökéletesen illeszkedik. Te hogy vagy ezzel? Jobb időszakaimban úgy gondolom, hogy az Univerzum attól csodálatos, hogy én magam képes vagyok minden részletét egymás mellé illeszteni – gondolataim, hiedelmeim, hitem, lelkesedésem függvényében. Mivel esendő ember vagyok, nem mindig sikerül a hullám tetején utaznom, ilyenkor is teremtek és ilyenkor is ugyanúgy, gondolataim, hiedelmeim, hitem szerint. Ilyenkor is látom az Univerzum automatizmusait, csak épp keserűen konstatálom, hogy nincs humorérzéke. Nem fura ez? Mindig, minden körülmények között, csak épp az előjele változik. Kőkemény felelősség. Annyit már megtanultam szerencsére, hogy baromira felesleges kifelé mutogatnom, hiszen, ha én magamnak nem tudok megteremteni belső békét, egyensúlyt, akkor azt kívülről sem várhatom el. Pontosabban… elvárhatom, jogom van hozzá, csak egészen felesleges dolog. Egyszerűen azért, mert így működik, belőlem, tőlem, általam.

Volt mostanában egy érzelmi mélyrepülésem, amely során vizsgálni kezdem, hogy hol értjük félre egymást a párkapcsolatunkban, két fél, akik elvileg egy nyelvet beszélnek. Nem tudok kibújni a bőrömből, sokkal inkább szétboncoltam a témát, mint normálisan kellene. Eleinte a magam ügye miatt mentem jó mélyre, ahonnan saját gondolataim nehezítettek a  kijutást, elmém falai közé ragadtam az ideálisnál hosszasabban. Egy idő után, amikor már kidolgoztam magamból, sikerült is közös nevezőre jutni otthon, onnantól foglalkoztatni kezdett társadalmi szinten. Újságokat, cikkeket, blogokat kezdtem olvasni, amelyek nyitottan vették górcső alá ezt az égető problémát. Innentől pedig elindult a lavina, ahogy figyelmem a nem (jól?) kommunikálás köré csoportosult, jöttek sorban a történetek, benne a szereplők, hús-vér sérelmekkel, én meg csak pilláztam, hogy ez sokkal elképesztőbb szélességben érinti társadalmunkat, mint azt naivan hittem. Nem is a párkapcsolati zátonyok ismétlődésének ténye szomorított el, sokkal inkább az, hogy milyen mélyen vannak kódolva ezek a minták… mennyire nem merjük elhinni, hogy mindezt mi hozzuk létre magunk köré. 🙁

Anita 40 alig múlt, elvált, gyerekkel maradt egyedül. Ismert ember, olvasom történeteit az újságok lapjain – már 5 éve él boldogan új társával, nyilatkozza. Ismerem a cikken túlról is, jól. Sugárzó, karizmatikus, elképesztően tájékozott, nyitott és érdeklődő, magas érzelmi intelligenciája miatt olyan sokan szeretik és tisztelik. Én is. Mesélni kezd, kétségbeesett, fuldokló. Már évek óta szenved attól a gondolattól, hogy másképp kellene lennie annak, ami van… hogy a társa nem tudja, hogy hol rombolja őt, hogy hiába mondja, írja körbe, tisztáz, értelmez, üzen, magyaráz… NEM ÉRTI a másik. Ha értené, akkor biztosan nem tenné, amit tesz. Mit is? Semmit. Egyetlen lépést, energiát, tettet, támogatást, segítséget, együttműködést sem, amellyel azok az “átkozott” hétköznapok könnyebben működhetnének. Szavak vannak, persze. Nagy a szerelem. Amiért néma sikoly van a mosolya mögött, az nagyon prózai – szavakkal nehéz működtetni egy hétköznapokkal is rendelkező párkapcsolatot. Megszakad a szívem, mert értem minden mondatát. Ereimben dübörög a tehetetlenség érzése, mert minden rezdülésén keresztül érzem, sugárzik meleg szemeiből, hogy majd megfullad, mert annyira szeretné, ha működne, hiszen olyan kicsi kellene hozzá. Kicsi. Mivel ő már elment a falig, vagy talán azon is túl, talán az a kicsi a másiktól jönne jól…

Mi van akkor, hogy ha nem tud másképp lenni, mint ahogy van? Az van, ami van. Ha az a másik szíve minden szeretetével hozzájárul a közös életükhöz, de számára ez a plafon? Mi van akkor, ha a másik is elment már a falig, határai végénél jár? Elképzelhető, hogy fogalma sincs, hogy néma sikoly lapul kedvese mosolya mögött? Létezhet? Ha nem érti, van-e bármi, amitől majd érteni fogja? El lehet úgy mondani, hogy ne csak hallja a másik, de értse is? Ha pedig megérti, képes lesz ennyi berögződésekkel teli év után változtatni? Vagy semmi más nem marad csak a saját nézőpontunk megváltoztatása? Ha Anita elengedi ezt a sérelmet, akkor mehet tovább minden… ha nem, akkor útjára kell engednie társát?

Józsi nincs még negyven, feleségével él, gyerek még nincs. Nyitott, beszédes, könnyen megtalálja a hangot mindenkivel. Büszke szép feleségére, akit burokban tart, megóv mindentől. Egyedül megy bevásárolni a hosszú munka után, maguknak is, édesanyjának is. Aztán miután mindenhol kipakol, figyel, beszél, megfelel, örül, ha eljut edzésre, ha nem, akkor szomorúan engedi el, marad otthon. Sok a feladat, tennivaló a lakásban. Feleségét kíméli, a másik már ezt megszokta, kényelmesen végignyúlik a kanapén, tévézik vagy telefonál. Józsi szétszakad, fáradt, néha nagyokat sóhajt és sorok közé rejtve burkoltan célozgat, hogy annyira jó lenne egy kis elismerés, gyöngédség, testi-lelki simogatás. A szó elszáll, marad a reménytelen igyekezet, hiszen felesége nehezen mutatja ki érzéseit – erre a koncepcióra építkezve elfogadja a helyzetet, ebben a tudatban pörög tovább.

Megsajnálom, szinte szét vet az indulat. Miért nem mondja másképp, máshogy? Miért nem érzi a társa, hogy egészen kicsi morzsák kellenének, hogy az a kicsi seb ne fakadjon tovább? Hol csúszott el a figyelem, amikor még észlelhető a néma sikoly a mosoly mögött? Jó lesz ez, ha így marad? Van mód, lehetőség, hogy úgy mondja, hogy a másik pontosan megértse? Ha megérti, még mindig dönthet, hogy tesz-e bármit, amitől nem sérülnek határai, de a másiknak is könnyebb… vagy marad minden a megszokott rendszer szerint és az egész megy, amíg viszi a lendület.

Ágota lassan az ötven felé tart, de azt hittem negyven múlt. MINDIG ápolt, nagyon igényes, tökéletes smink és haj, minden részletében illeszkedő ruha, cipő, táska. Olyan üzletasszonyos. Mert az. Közben érzékeny, kedves, együttműködő és rettentően szorgalmas. Ritkán találkozunk, ezért lepett meg most, hogy elfogyott a teste… aztán mesélni kezd és már érzem, hogy a lelke is sorvad. Azt mondja, hogy 15 éve működtet egy látszat világot. A férje imádni való, mos, főz, elmosogat, támogatja a sokat dolgozó feleséget… és mégis ott a néma sikoly a mosoly mögött. Miért? Férje már nem pörög, nem hajtja a bizonyítás, az anyagi világ, esténként agylohasztó műsorokban 20 éves lányok nyavalygását bambulja. Nincs kedve színházba menni, se moziba. Zenére sem vágyik, olvasni sem akar, sőt arról sem akar beszélgetni, hogy a felesége mit olvas. Nem akar semmit, csak gondolkodás nélkül lenni. Hosszú évek óta. Ágota erős megfelelési kényszere vitte előre a szövetségüket, de több mint egy évtizeddel ezelőtt realizálta, hogy belassult a lendület, sőt már nincs is. Minden egyes nap nehéz, mert elképesztő energiáiba kerül összetákolni újra és újra a látszat-családot a világ felé. Nem akar sokat: figyelmet, szeretetet. Nem sok és mégis a legtöbb. Talán ettől eltűnne a néma sikoly a mosoly mögül. Lehet, hogy már akkor sem. Vannak helyzetek, amikor nincs semmilyen lendület, ami tovább tudna vinni? Ilyenkor az új mosoly reményében újra kell kezdeni mindent? Vágja jól az elméletet! Hiába tudja, hogy magában kell békére lelnie, önmagát kell szeretnie, belülről kell építkeznie, mégis valahol arra vágyik, hogy valóban társa legyen a másiknak, ne két idegen éljen egymás mellett. Fejlődhet Ő spirituálisan, értelmileg, érzelmileg… de mi lesz, ha a másik lemarad? Ki lesz, aki vele tart?

Sorolhatnám még, hiszen végeláthatatlan lett a lista, igazi, érző, emberi történetekből, amelyeket az Univerzum utamba sodort röpke egy hét alatt. Nem folytatom. Gondolkodom. Szerinted van bármi a kezünkben, hogy mosolyaink igaziak maradjanak és soha ne lapuljanak mögé néma sikolyok? Lehet így csinálni hosszú távon pár-kapcsolatainkat? Vagy inkább csak ahhoz reméljek hitet, erőt, energiát, hogy ha kell, megerősödve továbblépjen bárki, aki már nem tud tovább változni, változtatni?

Van rá recept?

Vagy legalább remény, hogy menet közben lesz rá recept?

Hegedüs Erika

Comments

comments