Néma kiáltások

forrás:

Van, hogy csendben szemlélődünk, békében vagyunk és érezzük, hogy minden rendben van. Rendünkhöz hasonló rend csatlakozik. Spirituálisék mondanák, hogy az áramlatban vagyunk.
Aztán van, hogy ordítanánk, okoskodnánk, harcolnánk, dacolnánk, de legtöbbször elnyomjuk magunkból, mert megtanították, hogy jónak lenni jó. Ilyenkor a felszín alatt forr a minden, de szinte csak mi robbanunk majdnem szét tőle.
Persze az is előfordul, hogy átszakad a gát, üvöltve kivetkőzünk magunkból, sérelmeinket a másikra borítjuk, bántunk, alázunk… és velünk együtt mindenki másnak is rossz.

Micsoda történetek! Ugye, nehéz elfogadni, hogy bármelyik lehetek? Hiába hisszük, hogy elég a jóra figyelni, a jót teremteni, a jóra gondolni… olyan nincs, hogy akkor a bennünk lévő rossz majd nem létezik. Attól függetlenül, hogy nem vagyunk hajlandóak ránézni, az még ott van. Ahogy lépegetünk a “jóságunk” irányába, ugyanúgy növekszik az a rossz is, csak épp nem tudunk róla, vagy nem vagyunk hajlandóak meglátni azt. Hmmm…. kár, hogy ezzel nem lehet eltüntetni. 🙂

Ha bármelyik állapotunkban kicsit jobban fülelünk, akkor kénytelenek leszünk meghallani belső kiáltásunkat: megosztottságunk mindenhová elkísér! Hiába szabadulnánk tőle, mint ragacsos matrica, nem tágít. Hiába forgatjuk fejünket, és kényszerítjük magunkat az ezoterikus “csak jót gondolok, tehát jó vagyok” útra, attól még az út nem csak az. Pozitív életszemléletünk sem garancia arra, hogy ne kelljen meghallanunk, hogy belső szétszakadásunk gúzsba köt mindaddig, amíg el nem fogadjuk, hogy ez is, az is mi vagyunk.

Néma kiáltásainkban benne van a felismerés, hogy mindenki látja a világ harcait, de vajon látják-e a bennünk dúló viharokat, nem csituló harcokat? Mennyivel könnyebb a külső háborúk miatt aggódni, közben néma kiáltásaink mögött ott van az, hogy elképesztően aggódunk belső háborúink miatt. Tudjuk mi mind, jól… hiába fordulunk kifelé, amíg nem lesz fegyverletétel bent, addig minden visszatükröz rendbe bennünket.

Mi van akkor, ha fogalmunk sincs, hogy hogyan kezdjük? Néma kiáltásaink mögött a kétségbeesés lehet, az a tehetetlenség, ami továbberősíti duális világunk minden rezdülését. Továbbgerjeszti bennünk a szétszakítottság érzését és egy pillanatra sem enged pihenni, hogy végre a bennünk zajló háborúk értelmetlenségével tudjunk foglalkozni, levegyük a töltést róluk, felgöngyöljük az elvarratlan szálakat. Mi van akkor, ha könnyebb gyorsan pártállást foglalni, határozottan véleményt formálni, hadba állni bárkivel és bárki ellen, aki másképp gondolja… miközben a mélyben, lelkünk rezdülései segélykiáltásokat küldenek… alig hallhatóan, hogy igazából mi magunk sem tudjuk, hogy mi a jó franc van bennünk?!?

Halljuk, hogy feladataink vannak, szép számmal… önmagunkkal? Ha nem jó a fülünk, a jeleket tudjuk értelmezni? Ha figyelmünk mindig “kint” marad, mikor jön el az idő a belső munkára? Mikor értjük meg, hogy ez is, és az is mi vagyunk, még akkor is, ha ezt a legnehezebb elfogadni a maga képtelenségét látva?

Hegedüs Erika ©

Comments

comments