Nagy szavak helyett tettek (is) kellenek

Amikor kislány voltam, imádtam azokat a csodaszép mesekönyveket, amelyeket ha kinyitottam, olyan szépen kiemelkedtek térbe a történet szereplői. Emlékszel rá? Most konkrétan a régiek vannak a fejemben, mert annyira csodálatos rajzolatuk volt, valahogy nem találom azokat a tekinteteket mostanában. Ez is változik, mint minden. Hófehérke üvegkoporsója valami kemény celofánból, Csipkerózsika kastélya nyitható ablakokkal, mozgatható volt Hamupipőke a söprűjével és még annyi minden. Ma már nem tudom megmondani, hogy vizuálisan vagy tartalmilag fogott meg a sok történet, nehéz lenne ennyi év távlatából bizonyossággal bármit kijelenteni. Komoly szakirodalma van a mesepszichológiának, sokan foglalkoznak a mesék üzeneteivel, hatásával a személyiségünkre, sok cikk boncolgatja, hogy mennyire tudattalanul megy a programozás már az első értő pillanatoktól kezdve. Én is megkaptam a magam adagját anno. Nagy szeretetben nevelt a mamám, sok mesekönyv és sok mese volt az életemben. Imádtam, amikor apró testem odakucorodott mellé az ágy szélén, figyelve a történetet – az összes fordulatot már jó előre tudtam és eltérés esetén azonnal szóltam, hogy hiba csúszott a mese menetébe… 😉

Látszólag messziről kezdtem a történetet, de mindjárt megérted, hogy mit is szeretnék “megbeszélni” most Veled. Emlékszel még a mesék üzeneteire, tanulságaira, fordulataira? Elgondolkodtál bármin, ott akkor 4-5 évesen? Esetleg csak szépen lassan becsúsztak a “tanítások” alapértékeink közé, amelyek szerint építgetni kezdtük felnőtt életünket? Tisztán látom, hogy csodálva lebegtem a történetekben, újra és újra hallani akartam, hogy milyen fordulatok jönnek a próbatételek során és mennyire boldog végül mindenki a sok szenvedés után.

Visszagondolva nem is értem, hogy miért nem vesszük észre felnőttként, hogy ezek a mesék olyan programozást adnak a gyerekek számára, amelyek felnőtt életünkben nem, hogy könnyebbé teszik a beilleszkedést, érvényesülést, érdekeink képviseletét, sokkal inkább téveszméink miatt örökös elégedetlenséget és értetlenséget biztosít. Alig győzi aztán a sok pszichológus, segítő szakember kisimogatni a félreértelmezéseket, ha valaki veszi a nyitottságát és utánajár, hogy miért is futja ismeretlen-ismerős köreit újra és újra.

Időnként jönnek hozzám tréningre, beszélgetős estre vagy egyéni coachingra Lányok, Nők, Asszonyok és Csajok is, mind más-más problémával, más kattogással. Amikor a céljaikról, álmaikról beszélgetünk, előjönnek a hiedelmek, mélyben meghúzódó hitrendszerek, amelyek valahonnan régről jönnek mindenkivel. Sokat agyaltam ezen, rátekintve a saját elakadásaimra is és mára egészen biztos vagyok benne, hogy nehéz elvonatkoztatni a mesék által kapott “agymosástól”. Fut bennünk a program.

Miről is szóltak azok a mesék? Milyen szerepekbe kényszeri az Embereket, anélkül, hogy fene nagy kedvük lenne épp ennyire nőnek vagy férfinek lenni? Mondjuk elsőre az jut eszembe, hogy a mesék női szereplői mindig várakoznak, kicsit szenvednek, de legtöbbet nem csinálnak semmit, mert tudják, hogy jön a királyfi, a megmentő, a hős, aki lovára emeli és onnantól boldogan élnek, míg meg nem halnak. A férfi szerep kicsit izgalmasabb, el kell menni a hegyeken túlra, küzdeni a sárkányokkal és minden egyéb próbát ki kell állni, aztán jön a lány meg a fele királyság és mindenki boldogan él ismét, míg meg nem hal. Csodálatos.

Megtanuljuk a mesékből az udvarlás fura, rövid menetét, leosztott szerepet szerint elvárunk, követelünk, reagálunk… és sokszor automata üzemmódban tudomást sem veszünk arról, hogy nem jó ez így. Nem csak azzal van bajom, hogy téves eszmék szerint próbálunk tartós és stabil párkapcsolatokat építeni, hanem azzal is, hogy félrevezető lesz a mese üzenete, mert azt hisszük, hogy vannak tettek is a szavak mögött… hiszen Óperenciás tengeren túlra is elmegy a lovag, a lány pedig nagyon sok ármányságot túlélve dacol a sok gonosszal és igazából dolgoznia sem kell majd nyugdíjig, hiszen várakozása után jön valami hős, aki királynőként a tenyerén hordozza most már mindig. Kapjunk észbe! Ezek csak szavak. Megígéri a király, hogy lesz jutalom, lovag úgyis szeret mozogni, rühelli a tunyulást, vonzza a veszély, szereti megmérettetni magát, testének sem árt a túrázás, menet közben szeret ismerkedni, túlélő programokkal feszegetni határait, adrenalin szintjét emelgetni. Egész vonzó csomag. A kisfiúk szépen lassan, már jó időben megtanulják, hogy milyen jó keresni a kihívásokat, megméretődni és legyőzni a kisebb-nagyobb, de mindenképp izgalmasnak tűnő akadályokat. Sosem olvasunk a mesékben arról, hogy a lovag egyszer lenyugszik, örömmel tölti el a kastélybeli élet, a család, a királyság irányítása, bálok szervezése, közös utazások. Soha. Arról sincs szó a mesékben, hogy néha hullámzó hangulatban találtatik a lovag és ilyenkor kire vetíti ki belső szomorúságát, ahogy arra sincs utalás, hogy mit csinál királylány, ha hasonlóan feszíti valami a lelkét. Félreértésekről, megvitatásokról, elfordulásokról, kiábrándulásokról, megcsalásokról, elhagyásokról, kibékülésekről, újrakezdésekről sem írnak. Azt sem értjük, hogy miért elég a királylánynak az ígéret, hogy innentől már mindig miden frankó lesz és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Csináljunk egy gondolati időutazást. Kicsit dőlj hátra, lassítsd légzésedet, lazulj bele, merengj el! Emlékszel gyermeki önmagadra, ott amikor 5-6 évesen kuporogsz a mesélő mellett? Ugye, minden olyan idilli és megnyugtató volt?! Érzed? Varázsbirodalomba lépve nincsenek problémák, mindig jó a történet vége, reményt ad és megnyugvást. Vannak felfelé ívelő történetek, amelyekből a csúcson lépünk ki és nem igényeljük, hogy továbbnézzük. Ígéretek, szavak, nagy összeborulások, Hawaii-DJ-napszemüveg. 🙂 Na igen ám, de honnan kellene akkor tudni, hogy a szavak önmagukban még nem elegek? Kellenek hozzá, mellé tettek is! Nélkülük kirakat-életek kirakat-szereplői leszünk. Figyeled a tetteket?

Szavaink beszélnek, tetteink ordítanak.

A mesék megtették a hatásukat, belátom, imádom azokat a filmeket, amelyek a régi meséimre hajaznak és vannak benne szép dialógusok, megérinti a lelkemet, ahogy megérintik egymás lelkét… de valahogy azt érzem, hogy ez nem lehet ennyi. Ha ennyi lenne, akkor a házasságok 60%-a nem végződne válással, akkor nem lenne ennyi tiszavirág életű próbálkozás kezdemény, akkor nem lenne ennyi mélység nélküli felszínen pózoló történet. Meggyőződésem, hogy valahol a szívünk mélyén érezzük, hogy a szavak önmagukban, tettek nélkül elértéktelenednek. 35 éves barátnőm évek óta mondja, hogy már csak kicsit kell várnia és megérkezik az ideális, aki a mesék lovagja. Kicsit. Kinek, mi a kicsi. Másik barátnőm már a 40-en túl még mindig meseszerű világban éli álmokkal teli életét, és várja, hogy a királyfi átküzdje magát azon az Óperenciás hegyen túlról. Egy másik barátnőm még ki is mondja, hogy rossz mesében van, de sem ereje, sem kedve átlépni egy másikba, inkább beéri a szép szavakkal és az egész életét, életüket egyedül cipeli a hátán. Következő barátnőm már elkezdte pár éve a boldogan élnek míg meg nem halnak műsort, mert a gazdag királyfi bekopogtatott fehér lován anno. Hogy nem az a műsor, amit beígértek? Tudja, tudjuk, még vár, hátha a vetítőben kicserélik a filmet és végre elindul, amit annyira vár. Nem folytatom. Látom, bármerre nézek, érzem, bárhová figyelek. Szocializációnk megtette a hatását, a lányok egy erős passzivitásban, örökös várakozásban tengődve kiéhezve szép szavakat vágynak, míg az aktivitást alapnormaként magukba szívó kisfiúk miután felnőnek – jó esetben persze, egyéb esetekben csak megöregednek – teszik a dolgukat, harcolnak, bizonyítanak, legyőznek és menetelnek. Aránylag mázlisták az életrevalóbb programozás miatt. 🙂 Hogy a mesében a tettek nem csak erről szóltak? Hogy a tettek azért is kellenek, hogy megerősítsék és visszatükrözzék a szavakat? Ha nincs párhuzamban, akkor átvágás az egész? Ki fog új meséket mondani nekünk felnőtteknek, hogy felülírjuk még időben (?) a régi hitrendszereinket? Észbe kapunk, hogy a következő generációk már ne szívjanak ezen agymosásos mesék miatt? Felvállalja a társadalom, hogy ne skatulyázzák be végre a nőket-férfiakat értelmetlen szerepekbe? Talán akkor végre megszakad ez a lánc, hogy mondjuk a lányok később nőként ne tekintsék természetesnek, hogy  erős passzivitásban, nulla cselekvéssel csak várnak valakire, akire ráépíthetik majd életüket, boldogságukat, sőt még levegővételüket is. Nem tudom, hogy 30-40 év jól elültetett hitrendszerét felül lehet-e írni egy suhintással, de ma azt kívánom mindannyiunknak, hogy legyen ilyen suhintás, hogy holnap egy csodaszép napra ébredve adjunk és kapjunk szép szavakat, de a tettek se hiányozzanak. Innentől már soha… hogy legyen alapja annak a boldogan éltek míg meg nem haltak frázisnak. Mert akkor már nem lesz az. Egy lehetőséggé válik. Reményteli lehetőséggé, amelyben nem lesznek lezsírozott játszmák, sokkal inkább izgalmas szabad létezés.

Azt kívánom magunknak, hogy nyugodtan ordítsanak a tetteink, de legyenek szinkronban a szavainkkal. Azokat meg válogassuk meg. Magunk miatt is, meg azért is, hogy “meseszerű” lehessen a párkapcsolatunk, ha egyszer úgy döntünk, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy egy működő közös élet, önmagában is kerek egész működtetője leszünk.

Vajon messze vagyunk ettől? Szerinted?

Hegedüs Erika

Comments

comments