Egy gondolat mára
  • Nem szabad az elmédnek utasítást adni arra, hogy valamit NE tegyen. Tudatalattidnak arról kell tiszta képet kapnia, amit el akarsz érni. Andrew Matthews

Mit ne bánjunk majd meg?

gondolkodvaBronnie Ware, palliatív ellátásban dolgozó ausztrál nővér évekig ápolt végstádiumú betegeket és blogjában jegyzetelt, majd könyvet írt erről a tapasztalásairól és a velük folytatott beszélgetésekről. A munka során az utolsó heteiket élő betegekkel arról beszélgettek, hogy van-e valami, amit sajnálnak, vagy bánnak, hogy úgy alakult az életükben, ahogy alakult.

Összefoglalnám röviden a lényeget:

Mit bánnak a leginkább a haldoklók?

1. Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig a mások elvárásainak megfelelni. – “A legtöbben ezt sajnálták. Amikor az ember élete végéhez közeledik, és őszintén visszatekint, szembesül vele, hogy mennyi álmát nem teljesítette be. A legtöbb ember még álmai felét sem váltotta valóra, és tudatában van annak, hogy ez a saját döntéseinek következménye.”

2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat. – “Minden férfi betegem szájából elhangzott. Sajnálták, hogy kimaradt az életükből gyermekeik fiatalsága, hogy kevés időt töltöttek társukkal. Minden általam ápolt férfi mélyen sajnálta, hogy élete nagy részét a munka taposómalmában töltötte.”

szomorú3. Bárcsak lett volna bátorságom az érzéseim kimutatására. – “Sok ember érezte úgy, hogy a konfliktusok elkerülése végett elnyomta az érzéseit. Ennek az eredménye egy középszerű élet lett, és soha nem váltak azzá, akivé válhattak volna. A ki nem mondott keserűség, harag, neheztelés sokaknál betegségek kialakulásához is vezetett.”

4. Bárcsak ne hanyagoltam volna el a barátaimat. – “Gyakran egy régi barátság értékét csak az utolsó hetekben ismerjük fel, amikor már sokszor nincs mód az illető felkutatására. Sokan számoltak be arról, hogy annyira lefoglalta őket a saját életük, hogy az évek során fontos barátságokat hagytak elúszni. Sokan számoltak be mély megbánásról, hogy barátaikra nem szántak elég időt és energiát. Mindenkinek hiányoznak a barátai élete végén.”

5. Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek. – “Sokan csak életük végén ismerik fel, hogy a boldogság is választás kérdése. És ahelyett, hogy a boldogságot választották volna, beleragadtak a régi mintákba, szokásba. A megszokás mind az érzelmi életet, mind a fizikai létet képes középszerűvé tenni. A változástól való félelem sokakat arra késztetett hogy magukkal és másokkal is elhitessék, hogy tulajdonképpen elégedettek az életükkel, miközben lelkük mélyén arra vágyták, hogy újra bolondozhassanak, és felszabadultan nevethessenek.”

szívszalag

Nézzük akkor konkrétan a saját életünkre lefordítva… ugyanis homokba dugnánk azzal a fejünket, ha azt hinnénk, hogy mindig MÁSOK bánják meg később, mindig MÁSOK válnak szomorúvá vagy céltalanná és mindig MÁSOK válnak az út végére boldogtalanná, velünk ez bizonyára nem történhet meg. Valóban, nem történhet meg, ha minden egyes lépésünk, tettünk, gondolatunk, kimondott szavunk azt szolgálja, hogy belül rendben vagyunk, nem MAJD elkezdünk élni, hanem tudatában vagyunk annak, hogy minden döntésünk már MOST az úton-létünk szerves része, hiszen most ÉLÜNK.

multinőKinek az életét éled? Beszélgetéseim során többször megütötte a fülemet, hogy ha felnő a gyerek, végez a középiskolában, kollégista lesz, a a férj ledoktorál, ha a feleség felmond stb. akkor majd más lesz az élet, akkor talán elválik, akkor talán többet sportol, majd máshogy étkezik, nagyobb vagy kisebb lakásba költözik, megtanul ezt vagy azt, hódol a régi hobbijának. Milyen szívszorító, ha nem vesszük észre, hogy alázatból, toleranciából, együttműködésből, lemondásból hiába vizsgázunk bármikor jelesre, ha közben elbukunk az egészséges-önzés próbánkon. Tudom, hogy a mai nők egyszerre nagyok sok mindent akarnak, vágyunk családra, szerelemre, gyerekre, de közben ezerrel dolgozni akarunk vagy épp önmegvalósítani, nem mondunk le a barátokról, szórakozásról, sportról, fontos számunkra a testünk és lelkünk egészsége, tanulunk, olvasunk, spiritualitásra és kultúrára éhesen programokat hajtunk és még hosszan sorolhatnám. Nincs is ezzel baj, ha mindez igazán jól esik, minden féle környezeti hatástól (és itt most pl. nem a bolygók mozgásából eredő hatásokra gondolok, mert azok elől nem “menekülhetünk”) mentesen, belső meggyőződésből pörgünk ennyire. Egyetlen dolgot figyeltem meg azoknál, akikkel erről beszélgettem: mindenből csak egy kicsi van, mindenbe csak belekapunk, mindenhol helytállunk, de közben a lelkünk mélyén megszakadunk, minden örömmel megélt pillanat mögött ezer gondolat, hogy még mi a feladat és a tennivaló. Sokszor tűnődöm, hogy mit is kellene tennünk. Talán meg kellene próbálnunk a fontos és sürgős között különbséget tenni és egy megfelelő sorrendet felállítani. Talán jó lenne a rangsorban engedni, hogy néhány dolog kimaradhasson és megtapasztalni, hogy úgy is jó. Talán érdemes lenne néha a sor elejére állni, hogy a mi álmaink is megvalósulhassanak és ezzel megtapasztalhatjuk, hogy akkor sem dől össze a világ, ha időszakosan nem asszisztálunk szeretteink álmainak megvalósításához, mert épp a sajátunkra koncentrálunk. Ja és talán tényleg fontos lenne a saját elvárásaink, belső meggyőződésünk, igényeink, örömeink szerint tenni, venni, menni, enni, kérni… ne azért, mert a média vagy a ránk ezerrel hatást gyakoroló világ ezt diktálja. Akkor talán… fókuszban maradnak azok az álmaink, amelyek tényleg méltóak arra, hogy megvalósítsuk őket, amíg megtehetjük.

túlsokmunkaVan egyensúly a munka és a magánéleted között? Mostanában ilyen beszélgetésből is jutott pár…  hogy majd jobb lesz, beáll ez majd, most kell dolgozni, amíg lehet, nem szabad elszalasztani a lehetőséget, most kell visszamenni a fél éves gyerek mellől, mert nem lesz később meg a pozíció, a sok pénz sok igényt is gerjeszt, amely miatt sokkal többet kell dolgozni, de megéri… stb. stb. Veszélyes terület ez, hiszen leginkább a férfiak ősi programja ott van sokakban, hogy biztonságot kell teremteni, a férfi megy előre, teremt, felfedez, gyűjt, leigáz, irányt mutat. Nagyszerű, minden tiszteletet megérdemelnek sokan, de mégis úgy gondolom, hogy az egyensúly megtartása mindezeknél sokkal-sokkal fontosabb. Nem lehet bepótolni a kimaradt éveket, eseményeket, ünnepeket, életszakaszokat, amelyek később már sehogy sem lehetnek ugyanazok. Egy szerelem építkező szakaszát nem tudjuk darabokra szedni vagy időszakosan lejegelni, a munkához igazítani, abban a reményben, hogy a párunk állólámpaként ott lesz mindig, hiszen érzelmekről beszélünk, amelyek élők, lüktetők és leginkább változóak. A gyerek fejlődése sem fog megállni, mert épp valami elképesztő projekt kellős közepén találta magát a kedves szülő. Ő felnő, megéli az óvodai, iskolai ünnepeit, eseményeit, örömeit, kudarcait, akár a szülővel közösen, akár nélküle. Kimaradhatunk a szüleink életszakaszaiból és nyűgként szembesülhetünk már csak azzal az időszakkal, amikor épp elfekvőt kell keresni a részükre, de a szívem mélyen erősen hiszem, hogy azért ez lehet másképp is. Mindig jönnek jelek: érzelmi kiüresedések, munkahelyi kiégések, válások és megcsalások, családon belüli komolyabb betegségek, halálesetek, balesetek, csalódások, amelyek szinte kiabálnak, hogy lassítsunk, változtassunk, teremtsünk egyensúlyt. Senkit sem akarok lebeszélni az örömmel és kiteljesedéssel végzett munkáról, inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ha épp pocsékul vagyunk, nem várhatjuk a nyugdíjas kort 20-30-40 évig, vagy épp baromira büszkék vagyunk az elért munkasikerek miatt és közben se hallunk, se látunk…. KELL, hogy abba az akármilyen taposómalomba jusson sok minden másra is idő és figyelem.

érzelmekÉled az érzéseidet? Hogyan tanítottak a szüleid, akik a szüleiktől tanulták, amit az ő szüleik mutattak nekik…. ? A fiúk nem sírnak, mert a fájdalom katona dolog? A nőknek el kell fogadniuk bármit mondanak a társaik, hogy megőrizzék a család egységét? Az a jó, ha  a nagy szoknya mindent eltakar és nem szabad beszélni a lelki sérüléseinkről, amelyeket menet közben gyűjtünk? A gyerekeknek vakon engedelmeskedni kell a szüleiknek, anélkül, hogy saját örömeiket, vágyaikat előtérbe hoznák…. Micsoda hiedelmekkel van tele a fejünk, csak figyeljük a beszélgetéseinket, amikor tényként közlünk bármit, anélkül, hogy egyetlen percig is vizsgálódnánk annak valóságtartalmáról! Vajon tudjuk, hogy a megvitatás nem vitatkozás, szükséges ahhoz, hogy asszertív kommunikáció mellett egy nyer-nyer végtelen játék részesei lehessünk a bennünket körülvevő emberekkel? Merünk beszélni az érzéseinkről vagy inkább jó mélyre elássuk, hogy a pillanatnyi nyugalom megmaradjon? Ma már számtalan kutatás bizonyítja, hogy a bennünk rekedt harag és fájdalom testi szinten jelentkezve komoly betegségek formájában üzen. Így kiabál a lelkünk, hogy változtassunk. Érzékeljük, hogy mikor megy el mellettünk a vonat? Végre biztos vagyok benne, hogy én-üzenetekkel el kell tudnunk mondani a fájdalmainkat, tépelődéseinket, bizonytalanságainkat szeretteinknek, közös (akármilyen, de hosszú távon megnyugtató) megoldásokat kell keresni, különben csak asszisztálunk egy látszat-világ fenntartásában, amelyben mi sem vagyunk jól, ráadásul megtévesztjük azokat, akik (ha tisztában lennének a bennünk zakatoló érzésekkel) tehetnének azért, hogy sokkal-sokkal jobb legyen a közös élet. Persze csak akkor, ha benne is ugyanígy él a jobbító szándék…

barátiebédEmberi kapcsolataink milyensége erősen minősít bennünket. Hogy állsz a barátaiddal, milyen építő és mély kapcsolatokat ápolsz? Képes vagy tenni azért, hogy az idő vagy a félreértések, sértettségek se tudják tönkretenni? Felemeled a telefont, ha régen hallottál egy számodra fontos emberről? Ha valaki eszedbe jut valamiről, küldesz neki üzenetet, levelet, képeslapot, felhívod, meglátogatod? Ha őszinte vagy magaddal, mi az erősebb az elvárás: hogy a másiknak mit KELLENE tennie, hogy jobban működjön a kapcsolatotok, vagy önzetlenül, tiszta szívből, mérlegelés nélkül képes vagy ADNI, ahogy az jön a szíved mélyéről? Igazi barátságok átívelnek téren és időn, de egészen biztos vagyok benne, hogy ápolni, gondozni kell, mint egy virágot. Ha képesek vagyunk megtenni, akkor a másik és persze saját személyes fejlődésünkkel és átalakulásunkkal együtt változik a baráti kapcsolatunk is, ami nem jelenti azt, hogy rosszabb lesz, csak más. Minden fejlődési szakasz új élményeket ad, legyen rá tudatosságunk, hogy semmilyen (látszólag fontosabb) dolog ne nyomja el tartósan igazi barátságainkat! Jelszó legyen az egyensúly, amely segíthet, hogy munka, szerelem, betegség, építkezés, tanulás stb. mellett és közepette megőrizzük életünk fontos tartópilléreit, a barátainkat!

boldogan1Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, nézzük ezt a boldogság keresést! Kár tagadni, de így vagy úgy azért központi gondolat mindannyiunk életében. Sokaknak értelmezhetetlen az, hogy döntés kérdése a boldogság, hiszen csípőből mutogat kifelé, másokra, politikára, gazdasági körülményekre, időjárásra… Hiedelmek, mélyen elraktározott téveszmék, dogmák, idejét múlt gondolatok, amelyekhez görcsösen ragaszkodunk, mintha dobozba zárnánk és onnan nem akarnánk vagy tudnánk kiengedni… Ne hiszek abban, hogy ha majd ez vagy az történik, akkor boldogok leszünk. Nem. Mert hittem és megtapasztaltam, hogy akkor sem következett be. Csak akkor tudtam elcsípni a boldogság varázslatosan szép pillanatait, amikor nem voltak velem az elvárásaim és a hiedelmeimet is képes voltam szélnek ereszteni. Márai nálam sokkal jobban megfogalmazta a lényeget a Füveskönyvében, szerintem tökéletes összefoglalása mindannak, amit Bronnie Ware is szeretett volna közvetíteni kutatásaival: ÉLJÜNK, nem elég életben lenni!

“Boldogság természetesen nincsen, abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi. Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után!

Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit, a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek.” (Márai Sándor, Föveskönyv, 70)

Kérlek, emlékeztesd Önmagadat, én is megteszem naponta: azért, mert életben vagy, nem jelenti az, hogy ÉLSZ!

Hegedüs Erika
életvezetési tréner, coach

kösziamegosztást

Comments

comments

Minden vélemény számít!


Újratervezés Napló



Látogass el weboldalamra!




Regisztrálj a blogra

hogy azonnal értesülhess az új bejegyzésekről!



Tréning séta közben:



AJÁNDÉK coaching!



Köszönöm ha meghívsz egy kávéra!

Keresés a blogon

Nézz be ide:


Kövess a Facebookon

Video csatornáim:



Google+:



Twitter:



Inspiráció képekben:







Húznál egy Angyalkártyát?



A CoachOK Szakmai Szövetség alapító tagja vagyok:


Milyen nap is van ma?
Mi a véleményed a blogomról?

blog


Én is!