Egy gondolat mára
  • Az élet attól izgalmas, ha új dolgokat teremtünk. Ha folyton a biztonság után kutatunk, az elsorvasztja életerőnket. Andrew Matthews

Már meglep, ha valami meglep?

Volt már veled, hogy átitatódott az agyad a környezeted, társadalmad, médiád diktálta megállapításokkal? Volt olyan, hogy már annyiszor hallottad, hogy akár el is hitted? Volt-e olyan, hogy néha elbizonytalanodtál, gondolkodni kezdtél, de aztán a zaj megint elnyomta születőben lévő felismeréseidet? Nos nálam azért akadt erre-arra példa, hiába próbálok oly sokszor ellenállni. Persze nem véletlenül küzdöttem magam át ezer és ezer nehézségen, fájdalmon és rácsodálkozáson… nagyon lassan megtanultam, hogy lehet elképesztően tényszerű bármi, attól még nem biztos, hogy az az enyém. Zavaros?

Ami ellen tiltakozom, amit elítélek, abba energiát fektetek, éltetem már a puszta törődésemmel.

Pontosítok. Emberekről és kutyákról agyaltam ma. Azon, hogy már lassan elfogadjuk, hogy a világunk része az emberiség gyarlósága, kegyetlensége, ahogy az ártatlan állatokkal bánnak. Persze tiltakozunk, felháborodunk – leginkább megkínzott állatok fotóival, amellyel meggyőződésem, hogy pont a fájdalmat, a bántalmazást, a borzalmakat erősítjük. Valahogy úgy van ez, hogy figyelmünkkel erősítünk bármit, amire fókuszálunk, függetlenül attól, hogy az jó vagy épp rossz ügy lenne. Éppen ezért mondta Teréz anya “Én a háború ellen nem tüntetek! Majd ha a béke mellett kell menetelni, szóljatok! Akkor ott leszek!”  Teréz anya szenzációsan átlátta – ami ellen megyek, fellázadok, elítélem vagy tiltakozom, annak energiát adok, életben tartom pontosan azzal, hogy a figyelmem elakadt rajta.

Az internet világa ennek ellenére tele van borzalmakat taglaló, felhívó, szívszorító fotókkal. Meg is osztja a jó érzésű emberek táborát rendesen, hiszen a cél ugyanaz, szűnjön meg végre a sok szörnyűség… csak épp egyik tábor ezt úgy akarja elintézni, hogy újra és újra a borzalmakat mutogatja a közösségi média üzenőfalain, a másik tábor pedig ahol tud, segít. Ápol, nevel, szeret, befogad, felelősséggel él és ezt a szemléletet tanítja meg a következő generációknak. Ugyanaz a cél, gyökeresen más megközelítéssel.

Visszatérve a konkrétumokra… Fortuna 5 éve jött e Világra. Elképesztően sok vidám pillanatot hozott már eddig is a család életébe. Sajnos a hét nagyon horrorisztikusan kezdődött. Valami mérgezés miatt iszonyat állapotba került, nem részletezem, mert gondolom, nem mindenki bírja jól a véres jeleneteket. Lényeg az, hogy nagyon-nagyon féltünk és aggódtunk, hogy ennyi jutott neki… ilyen rövidke lesz az élete. Dokinéni infúzióra kötötte azonnal és naponta 2x kellett ezt ismételnünk. Beosztottuk, egyik alkalmat én vállaltam. Talán egy órát álltam a kezelőben, a hideg, fém vizsgálópult mellett, lesve az infúziós zacskóból kigördülő cseppeket, ahogy csigalassúsággal bekúsztak a csőbe, ami aprócska lábába volt bekötve. Rémült szemeivel szinte könyörgött, hogy menjünk már innen. Nem lehetett. Energetizálni próbáltam, aztán az adásszünetekben inkább imádkoztam, kezem melegével simogattam, hogy egyértelműen érezze szeretetemet. Fél napnak tűnt az az egy óra.

Már lassan a végére ért a kezelés, amikor egy harmincas pár lépett a rendelőbe. A beszélgetést végighallgattam a nyitott ajtón keresztül. Kiderült, hogy a fekete, középmagas kutyus – aki velük jött – másfél hete jelent meg a kertjükben. Enni adtak neki és keresésbe kezdtek. A gazdájának akarták adni, abban a hiszemben, hogy valaki nagyon keresi. A doki asszisztense rezzenéstelen arccal állt. Látszott, nem először hoztak oda gazdátlan állatot. A kütyüjével a chipet kezdte keresni, félig figyelve a nő szavait – hogy már voltak itt pár napja, amikor kiderült, hogy nincs benne chip… és hogy hirdették, de senki sem jelentkezett… és aggódnak, mert köhög. Dokinéni felegyenesedett. Nem pontosan értette, hogy most akkor mi is van. – Intézni akarják a menhely-elhelyezést?

Aztán valahogy szóba került a chip ára, beszéltek arról, hogy sokat iszik, köhög, meg, hogy nagyon szelíd és a gyerekekkel is jól kijön. Nem értettem, hogy mi lesz a vége, ha menhelyre akarják vinni, minek a kanyar az állatorvoshoz, amikor is a pasi a felegyenesedett és a falnak támaszkodva szelíden csak kibökte: – Arra gondoltunk, hogy senki sem keresi, mi meg összekötnénk vele az életünket.

Ebben az egyetlen mondatban benne volt minden. A felelősség, a tudat, hogy a következő 5-10 évben minden megváltozik, új fontossági sorrend lép életükbe, új szabályokkal és körülményekkel. A mondaton átjön, hogy már semmi sem lesz olyan, mint korábban, de ezt ők jól tudják, átlátják és egyáltalán nem bánják. Tudatosan vállalták, hogy felelősök lesznek érte. Ő még nem tudta, félszegen lapult a padlóhoz. Nem tudta, hogy talán a lehető legjobb dolog történt vele abban a pillanatban. Valaki vállalta, ígéretet tett, hogy felelőssége teljes tudatában szeretni fogja és vigyáz rá.

Meglepett, hogy megleptek. 🙂 Kereshetném az okokat, környezetem, társadalmam, médiám és saját szűrőm összefüggéseit figyelve, de nem teszem. Talán azért, mert nem tudom, hogy hol kezdjem. Inkább próbálom átadni azt a pillanatot, amit megéltem, ott a vér szagával átitatott hideg kezelőben, ahol már korábban az ájulás határán voltam. Meghatott a mondat. Nem erre számítottam. Az élet mégis megajándékozott ezzel az élménnyel. Nem is tudtam szó nélkül hagyni, odaléptem hozzájuk és megköszöntem, bevallottam, hogy szokatlannak tűnő mondatok ezek. Mosolyogtak, de láttam, hogy nem igazán értik, hiszen nekik ez természetes. Azt tették, amit a szívük diktált.

Karomban a kicsi szőrössel elindultam haza. Azon tűnődtem, hogy normális-e a reakcióm. Lehet, hogy nem! El is döntöttem, hogy kicsit jobban oda kell figyelnem: a varázslattal, csodákkal teli életet élünk. Ha észrevesszük. Te észreveszed?

A meglepetések ott vannak mindenben és mindenhol, sokszor aprók, alig észrevehetőek, máskor egészen szembetűnőek, de ott vannak, kétségtelen. Ha erre akarok figyelni. Figyelhetnék bármi másra is. Döntés kérdése. Felkészülök, hogy az a normális, ha a hétköznapok része minden csoda és meglepetés. Miért ne lehetne evidens?! Szabadon dönthettem. Mármint a hozzáállásomról. 😀

Hegedüs Erika

 

Comments

comments

Már meglep, ha valami meglep? bejegyzéshez 3 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?


Újratervezés Napló


Látogass el weboldalamra!


Regisztrálj a blogra

hogy azonnal értesülhess az új bejegyzésekről!



Tréning séta közben:


AJÁNDÉK coaching!


Köszönöm ha meghívsz egy kávéra!

Keresés a blogon

Nézz be ide:


Kövess a Facebookon

Video csatornáim:



Google+:



Twitter:



Inspiráció képekben:







Húznál egy Angyalkártyát?


A CoachOK Szakmai Szövetség alapító tagja vagyok:

Milyen nap is van ma?