Egy gondolat mára
  • Hagyj fel az állandó önmarcangolással! Sutba a tökéletességgel, a javulást célozd meg! Bocsásd meg saját tökéletlenségedet és automatikusan másoknak is meg fogsz bocsátani. Mások azt tükrözik vissza nekünk, amilyenek mi vagyunk. Andrew Matthews

Hétköznapi csodák

15801057_sVolt már veled úgy, hogy nem voltál felkészülve egy emberi találkozásra és olyan beszélgetés részesévé váltál, mint jó ideje már nem? Az Égiek olykor megajándékoznak bennünket egy-egy ilyen varázslatos helyzettel, amelyről bátran állíthatom, hogy hétköznapi csodák. Ilyenről szeretnék ma mesélni Neked.

Történt, hogy sor került a lakás festésére. Halogattam volna még egy ideig, de a sors sokszor jobban tudja, hogy mikor milyen lépések következnek egymás után, mint mi. Így alakult, hogy lett helyzet, lett idő, pénz és még festő is – ugyanabban a “térben”. Ma reggel találkoztam vele, nevezzük Festőnek… és elindult a beszélgetésünk. Leszedtük a függönyöket, a karnist, néha az ablakpárkánynak támaszkodva elakadtunk az időben és belevesztünk a beszélgetésünkbe. Elég lassan haladtunk festésileg, de egyáltalán nem bántam. Úgy kezdődött, hogy megkérdezte, hogy mivel foglalkozom… amúgy. Én meg mondtam, hogy Emberekkel… amúgy.

Rá kellett jönnöm, hogy egy festő, aki nyitott szívvel és szemmel jön-megy a világban, közben egész közel kerül emberekhez, időszakosan belefolyik családok életébe, nos egy ilyen ember nagyon sokat tud az emberi kapcsolatokról. Sokat tanultam ma Tőle. Belenéztem a szemébe és láttam, hogy minden mondatát már sokszor jól megrágta magában, azért mondja, mert minden zsigerében átélte, megtapasztalta.

Milyenek is vagyunk? Kifestetjük a lakásunkat, gondosan ügyelünk a látszatra. Félreértés ne essék, fontos dolog, hogy ne csak bent legyen rend, hanem körülöttünk is… ez most itt mégis valami másról akar szólni. Tehát őrizzük a felszínt, erősen igyekszünk a külsőségeket illendően mutatni, hiszen mennyire fontos, hogy mit gondolnak mások. Mennyire? Arról mesélt az én Festőm, hogy oly könnyen megnyílnak emberek az ott töltött napok során, illetve arról, hogy azok, akik nem nyílnak meg, mennyi mindent üzennek magukról, ahogy egymás szavába vágnak, szemeket forgatnak, ítélkeznek, vádaskodnak, egy idegen előtt vitáznak…

változtatniArról mesélt, hogy több mint két évtizede házas, szeretettel mesélt a társáról, a gyerekről, a szülői házról, a leválás fontosságáról. Ittam a szavait, mert nagyon hasonlóan gondolom és nagyon jól esett egy “idegennel” erről beszélgetni. “Figyelem az embereket, beülnek az első autójukba, oldalra néznek az üres helyre és arra gondolnak, hogy kellene oda egy társ. Aztán ha már ez meg van, akkor hátranéznek a kocsiban, hogy jó lenne oda egy gyerek…. Aztán megy az idő és a gyerek felnő, kirepül és ők azon kapják magukat, hogy megöregedtek és kellene valami új cél.” – foglalta össze letisztulva a lényeget. Megállapítottuk közösen, hogy a lakás festése is egy a célok sorában és milyen könnyen beleveszünk ebbe a fene nagy cél-állításokba… közben pont a lényeg megy el mellettünk. Az a pillanat, amiben vagyunk. Fura lehet egy coach szájából azt hallani, hogy ne vesszünk bele a céljainkba (hiszen az egész munkám alapja az, hogy közösen keresünk célokat az ügyfeleimmel), most mégis azt mondom, hogy persze keressük azokat a célokat, adjanak erőt, inspiráljanak, de közben egyetlen percre se feledkezzünk meg arról, hogy nincs fontosabb annál, hogy MOST hogyan érzek, miként vagyok, mit kezdek a lehetőségeimmel, a kérdéseimmel és persze a válaszaimmal. Nem azon kell agyalnom, hogy holnap majd mit fogok arról gondolni, hiszen azt, majd akkor, ott fogom látni és érteni. A hídon is csak akkor tudunk átmenni, ha odaértünk a folyóhoz. Persze, lehet előbb is – agyban, de teljesen felesleges.

Valahogy észrevétlenül átterelődött a beszélgetésünk a párkapcsolatokra. A Bibliából idézett, hogy hogyan válik le a férfi a szüleiről és kerül fontossági sorrendje legelejére az ő új családja, hogy mennyire fontos, hogy ez sose inoghasson meg, hiszen a fejlődési rendben nem lehet és nem is szabad visszalépni. Szüleinktől annyi-annyi mindent kapunk, sosem veszítjük el Őket, még akkor sem, ha esetleg a fizikai szinten már nem lehetnek velünk.. mégis eljön az idő, amikor tudatosan az összes érett szereplőnek – a szülőknek és a gyereknek is – igényelnie kell, hogy elengedjék egymás kezét és az új történet szerint “játsszák” tovább a történetet. Nem rosszabb ez, csak más, de ezer ajándékot hozhat így is, ha egészséges távolságba kerülünk testileg, lelkileg a szüleinktől. Mesélt arról, hogy csak ezek a lépések engedhetik meg, hogy az új család, a Férfi és a Nő közössége megteremtse a MI állapotát, amelyben nagyon jól lavírozva megmarad az Én, de pont annyira, amennyire jól esik és nagyszerűen fejlődik közben a MI.

Ahogy besütött a délelőtti nap az ablakon, arcomat kifelé fordítottam, kicsit becsuktam a szemem, hagytam, hogy szöszöljön a csavarokkal a falon. Éreztem, hogy egészen a lelkemig hatolnak a gondolatai. Itt egy “egyszerű” festő ember, aki sokkal összetettebb és jóval több vagy mélyebb, mint olyan sokan mások a világban. Mélyebb gondolatai és érzései vannak, mint milliárdnyi okosnak, pillanatok alatt a “falhoz állított” bölcsességével, kristálytiszta látásmódjával és igaz emberi mivoltával.

Talán arra készültem, hogy elbeszélgetünk a bézs ezer árnyalatáról, ehelyett egész napra magammal vittem a MI érzés és felfogás fontosságát. Elgondolkodtál már azon, hogy mennyire vagy képes vigyázni az ÉN szentségére és tudatosan óvni, építeni a MI állapotát? Rá szoktál nézni, hogy miért is olyan fontos egyszerre mindkettő és miért olyan sérülékeny a közös élet, ha valamelyik felé eltolódik a mérleg? Ha kibillen az egyensúly, teszel még lépéseket, hogy rendbe hozd vagy már maga alá temetett az elnyomó valamelyik? Meggyőződésem, hogy bármely irányba történő eltolódás végzetes lehet az adott párkapcsolat sorsát tekintve. Az élet ilyenkor leoszt új lapokat és kénytelenek leszünk újra tanulni, gyakorolni ezeket a feladatokat. Meddig? Egészen addig, amíg rá nem jövünk, hogy nem megy az egyik a másik nélkül. Legalább annyira fontos az ÉN jóltartása, mint a MI ápolása. Kényes egyensúly, talán pont ettől ilyen felelősségteljes játék a párkapcsolat, mert csak párban tudjuk (együtt) gyakorolni a kibillenés vagy megtartás állapotát.

Libikóka? Kötéltánc? Egyszerű gyalog-galopp? Kinek-mi. Az én Festőm gyönyörű szobát festett nekem és tudtán kívül átfestette a lelkemet is. Sokkal több árnyalat lett benne, amitől kicsit többnek érzem ezt az önmagam, mint aki reggel voltam. Egy apró darab nála volt a nagy összerakós játékomban… és Ő hozta is a megfelelő darabkát, akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.

Szeretem a hétköznapi csodákat. Van rá szemed, hogy téged is körbevesznek ezek? Elmeséled?

Hegedüs Erika

Comments

comments

Hétköznapi csodák bejegyzéshez 4 hozzászólás

  • Viri szerint:

    Engem személy szerint gyakran, mélyen eltalál amit írsz. Persze ez nem csoda mert sok dologban egyet értünk, egy hullámhosszon vagyunk. Most viszont határozottan ütött is. Nem azért mert teszem azt, nem vagyok teljesen tisztában a jelenlét fontosságával úgy általában, hanem főleg azért, mert most a sorokat kicsit olyan mintha a tudatos és tudatalatti énem egyszerre fogta volna fel. Nem vitatom kell ehhez élethelyzet is jócskán, hogy ennyire üssön. A lényeg köszönöm!

  • Era
    Era szerint:

    Köszi Viri, tudod, hogy milyen fontos minden visszacsatolásod, mert továbbgondolom és épülök általa. Annak örülök, hogy “ütött is”, mert akkor egészen sajátságos lelkiállapotodban olvashattad. Én abban hiszek, hogy minden egyes gondolat, leírt szó képes megszólítani olyanokat, akiknek épp dolga van vele. Ezért csodálatos eszköz és “hatalom” az írás. Talán ezt most miattad is kellett megírnom. szeretettel: Era

  • jezi szerint:

    Era drága, mivel köztudott, hogy otthonom nagy rajongója vagy illetve láttam a vonzásról szóló interjúdat, gondoltam, elmesélem, hogy “vonzottam” be én az enyémet. Remélem, nem hangzik nagyképűen ( pedig de ), de a hozzászólásom nyugodtan tekintsd megtiszteltetésnek, mert még soha életemben nem írtam senkinek sehova. Te vagy az első. Azért is írom le a történetet, mert olyan jó ezt az emléket dédelgetni azóta is.
    Picit korábbról kezdeném, talán az is tanulságos része lesz a történetnek.
    Még a csodálatos ’80-as évek végén örököltem egy 90 nm-es lakást a nagyszüleimtől belbudán. Anyukám állhatatosságának köszönhettem – meg picit az én élethez való hozzáállásomnak is áttételesen -, hogy a lakás végül az én örömömet szolgálta és nem az egyházét, akiknek nagypapám szánta volna eredetileg halála után. Az én hozzáállásomnak csupán annyiban köszönhető, hogy nagyon dolgos legény voltam már kisgyerek korom óta, amit nagypapám rettentően respektált ( mert hogy Ő is az volt a javából ), valószínűleg ez nagyban segített a mérlegét átbillenteni az én javamra és az egyház kárára. Persze azért ők is kárpótolva lettek azzal az arany tömbbel, ami előtt gyakorlatilag éveken át elsétáltunk, csak a falban lévő helyét nem láthattuk az előtte terpeszkedő antik előszoba szekrénytől. Az örökségért én azóta is hálás vagyok, na nem az anyagi java miatt, hanem amire tanított.
    A lakást gyorsan kifestettem, kimázoltam és avval a lendülettel már landolt is a kiadó lakás piacon. Gyorsan bérlőre talált, egy jól prosperáló cég vette ki és évekig olyan bérleti díjat tudtam kisajtolni belőlük, amivel – bár egy ideig még dolgoztam – utána is olyan színvonalon éltem, amit munkával elérve is sokan irigyeltek volna. Elképesztően gondtalan életem volt. A semmittevést gyakorlatilag tökélyre fejlesztettem és még arra is képes voltam, hogy ennek a csimborasszónak mindegy egyes percét élvezni is tudjam.
    Egy dolog nem változott az életemben már hosszú évek óta, mégpedig, hogy legendás kis fekete sport autómmal rendíthetetlenül róttam a budai hegyvidék utcáit és ittam magamba a “a budai fílínget”. Olykor elkísért egy-két barátom, meg persze hölgyek is könnyen kaphatóak voltak dögivel, megtapasztalni a hegyi levegő kedvező élettani hatásait. Szóval mióta az eszemet tudom és van hozzá jogsim, én mindig a hegyen tudtam a legjobban kikapcsolni. Vagy így, vagy úgy…
    Valahogy sosem tűnt elérhetetlennek és mégis, hogy én egyszer ilyen vidéken éljek. Nem tűnt elérhetetlennek, mert volt egy akkora lakásom, hogy annak az árából bármikor felköltözhettem volna, és mégis, hiszen esténként, ha épp nem egy lánynál aludtam ( ami ritkán esett meg ), akkor szüleim béke téri lakótelepi lakásában hajtottam nyugovóra forró fejemet.
    Aztán idővel úgy alakult, hogy meghirdettem a lakást, gondolván, veszek az árából államkötvényeket – évi 35% kamat ’96 tájékán! – , de végül egy cégben kötöttem ki kvázi pénzügyi befektetőként, ahova sikeresen becsábított az egykori bérlő cég amúgy rendkívül tehetséges – mármint munkában – titkárnője, aki másodállásban vitte ezt az akkor még kis céget. Belelendültem, a lakásom árának egy jó nagy részéből megszereztük egy amerikai cég kizárólagos forgalmazási jogát és beindult a biznisz. Bár látványosan fejlődtünk, pénzt gyakorlatilag nem tudtunk kivenni, hiszen ez még jó ideig az az időszak volt, amikor tömni kellett inkább. Persze az enyémből. Merthogy csak nekem volt. Aztán a munka viszony iszonnyá vedlett, és ahogy a bankszámlám apadt, egyszer csak már egy másik közösen alapított cégben találtam magam, amit ugyan megint villámgyorsan tettem, tettünk sikeressé az új betársulókkal, de a pénzem legnagyobb részét már feléltem, már ami még nem áruban állt és egyáltalán tudtam bizonyítani, hogy tőlem került oda. Végül már csak annyi pénzem maradt, hogy – hála ismét Anyukám állhatatos kilincselésének – nagy nehezen tudtam még venni egy lepukkant önkormányzati lakást a Szondi utca gettósabb felén. Csak azt nem mondhattam el, hogy nem oda Buda. Merthogy ennél messzebbre nem is kerülhettem volna vágyaim netovábbjától.
    Ez volt a csupasz valóság. Húgyszagú lépcsőház omladozó falai mentén kellet nap mint nap besétálnom, nyugodtan mondhatni, lehangoló volt. A szomszédom drogdíler volt, gondolom nem kell részleteznem a péntek szombat estéket. De azért kipofoztam a pecót egész pofásra, persze kb. 2 év alatt, mert mindig csak apránként volt rá pénzem, arra viszont már nem, hogy más csinálja helyettem. Mire végérvényesen beköltöztem, minden pénzem elfogyott – persze belátom, sokaknak ez is egy álom beteljesülése lenne, úgy értem, a saját ( illetve önkormányzati ) lakás, de – önmagamhoz képest egyre messzebbre sodródtam az álmaimtól. Ennek a frusztrált hangulatnak a betetőzése volt, hogy az évezred küszöbére, gyakorlatilag január 1-re újból kisemmiztek az akkori cégemből és szó szerint egy fillér nélkül kezdtem neki az új évezrednek. Az, hogy legalább fedél volt a fejem felett, mondanom sem kell, kizárólag az Anyukámnak köszönhettem. Meg Apukám kiegyensúlyozott hozzámállásához.
    Lényeg, hogy a totális kétségbeesésből – amit szó szerint kell érteni, mert annyi likvid tőkém sem maradt, amiből tudhattam volna előre, hogy ki tudom fizetni a soron következő telefonszámlám – kizárólag egy címlistának köszönhetően, ami akkor az egyedüli vagyonom maradt -, két hónap alatt úgy talpra álltam, hogy teljesen felszereltem az irodámat és ismét beindult a biznisz. Köszönhetően persze egy új társnak, aki ugyan pénzt nem hozott a cégbe, de két hónap alatt én viszont annyi pénzt adtam neki osztalékként, amennyit életében nem látott még együtt. Vérszemet is kapott. Mire észbe kaptam és felocsúdtam, ő már kedélyesen hívogatta az első hetekben az ő gépéről használt címlistámat és a közösen kiajánlott munkák áraira nemes egyszerűséggel beajánlott egy alacsonyabb árat.
    Persze mindez csak egy mellékzönge a budai fíling reménytelen hajszolásának történetében, de nyilván jól érzékelteti, hogy a rossz rezgések milyen messzire tudják sodorni az embert a vágyaitól.
    Innen már csak lassan álltam talpra és végérvényesen megértettem, hogy csak azt érdemlem meg, amiért én magam megdolgozom. Szóval megfizettem a tanulópénzt, de furcsa módon nem volt bennem harag. Valahogy azt éreztem, hogy ez egyszer majd hasznomra válik.
    No de most visszakanyarodnék az álmaimhoz, mert azok azért csak nem hagytak nyugodni. Ha ritkábban is, de ugyanúgy kocsikáztam esténként a hegyvidéken, csak inkább volt meghatározó élmény hazatérni, mint felemelő az, hogy épp melyik hegyről tértem haza. És kezdett egyre több szál Pesterzsébethez kötni, ami egyenesen rémülettel töltött el ( ezúton is elnézést az erzsébetiektől ). Ott volt a könyvelőm, az autószerelőm, az előző cég társam, az új cégtársam, annyit jártam Erzsébetre, hogy már majdnem meggyőztem magam, nekem nem jár a nyugodt budai élet. Tényleg kezdtem elhinni. Pedig még mindig nagyon vágytam rá.
    Aztán eltelt négy év, gondoltam egy nagyot, márpedig én lépek. Dézsából öntötték a hiteleket, az írek még a mosókonyhákat is felvásárolták, gondoltam, eljött az én időm. Meghirdettem a pecót, megnézték vagy százan a következő tíz hónap alatt. Senkinek se kellett. Pedig minden sármomat bevetettem, de a lakás beosztásán valahogy ez nem segített. Ahogy egy ismerősöm mondta, az erősen egybenyíló szobák nem lendítenek a vásárlókedven.
    Aztán 2005 január elsején belém hasított, hogy még nagyon sok évet fogok itt újrakezdeni. Felhívtam az összes ingatlanost – legalább harmincat – és visszamondtam a megbízásokat. Elengedtem ezt az egészet. Nem lemondtam róla, hanem elengedtem. És valószínűleg ekkor történhetett valami.
    Két hét múlva megcsörrent a telefonom. Egy olyan hirdetésre jelentkezett valaki, amit még előző év májusában helyezett el egy barátom egy oldalon. Ez volt onnan az első megkeresés 8 hónap alatt. Mondtam, hogy ugyan már nem árulom a lakást, de persze, meg lehet nézni nyugodtam. Kijött a lány, másnap megnézte a barátja és mondtak egy árat. Én 15,7 M-ért hirdettem, annak idején szerettem volna kapni érte 15,5 M-t. Az összes ingatlanos kiröhögött, mondták, hogy felejtsem el. 14 M körül volt talán az egyetlen értékelhető ajánlat. Szóval a lánnyal és a fiúval beültünk egy kávézóba és egyből közölték, nekik erre nincs többjük 15,5 M-nál. Hát nem tudom, mennyire sikerült lepleznem a megdöbbenésem, próbáltam valahogy átlagosnak kezelni a helyzetet, de ugyebár az elmúlt 10 hónap tapasztalata nehezen tüntethető el az ember arckifejezéséről. A lényeg, hogy végül 15,7 M -ért adtam el, mert rádumáltam őket az előszoba szekrényre.
    Szóval ez a része végül kipipálódott. Elkezdtem lakásokat keresgélni, persze mondanom sem kell, az az összeg, ami együtt rendelkezésemre állt, még közel sem volt elég, hogy álmaim otthonába költözzek. Csak sóvárogva nézegettem a lakásokat, köztük sok olyat is, amiről eleve tudtam, hogy képtelenség megvennem. De motivációnak tökéletes volt. Valahogy nem foglalkoztam a fizikai korlátokkal. Azt néztem, ami tetszett, és nem azt, amit meg tudok venni. Aztán egyszer csak találtam az expresszben egy négysoros szöveges fénykép nélküli hirdetést. Budai dombok között tetőtéri, nagy teraszos zsákutcában lévő panorámás lakás, garázzsal eladó. Mégpedig annyiért, amennyit, ha kicsit megfeszülök, össze tudok kaparni. Mondanom sem kell, kamu hirdetésnek tűnt. Nem is akartam egykönnyen elhinni, amikor kiderült, hogy nem az. A lakást hónapokig árulták jóval többért, de nem ment el. Rám várt, ez nem kérdés. Ebben a mai napig biztos vagyok és a háziak is, akik mikor beköltöztem – merthogy alattam laknak a ház többi részében – feldíszített lakással és pezsgővel vártak. Azóta szinte családtag vagyok náluk. Abban is biztos vagyok, hogy az a sok év hegyvidéki bolyongás mélyen belém itatta a vágyat és ez nagyban hozzásegített ahhoz, hogy a szerencsés “véletlenek” végül egy pontban kumulálódjanak.
    Szóval ezt az egészet csak a vonzás kapcsán írtam, nem is biztos, hogy ehhez a bejegyzéshez illett. Csak megerősíteni tudom, hogy ha a vágy erős érzelmi kötődéssel párosul, valamint konkrét “vágyképpel”, az biztos olyan kötődést alakít ki közted és az álmaid között, ami láthatatlanul visz közelebb hozzá, még ha olykor úgy is tűnik, mintha épp távolodnál. Valószínűleg a távolodásnak is meg lehet az oka, az én esetemben ez az elengedés megtapasztalása lehetett.
    Nos, minden jót Nektek!

    • Era
      Era szerint:

      Szia Drága Jézi!
      Ezer ok miatt is megtisztelve érzem magam. 🙂 Azt hiszem, hogy ez az írás sokak számára inspiráló lehet és nagyon bízom benne, hogy hozzájárulsz, hogy egy szimpla hozzászólás helyett egy valódi vendég-blogbejegyzéssé alakuljon. Engem elképesztő módon inspiráltak a gondolataid.
      Nagy-nagy köszönet érte!
      Era

Vélemény, hozzászólás?


Újratervezés Napló


Látogass el weboldalamra!


Regisztrálj a blogra

hogy azonnal értesülhess az új bejegyzésekről!



Tréning séta közben:


AJÁNDÉK coaching!


Köszönöm ha meghívsz egy kávéra!

Keresés a blogon

Nézz be ide:


Kövess a Facebookon

Video csatornáim:



Google+:



Twitter:



Inspiráció képekben:







Húznál egy Angyalkártyát?


A CoachOK Szakmai Szövetség alapító tagja vagyok:

Milyen nap is van ma?