Egy gondolat mára
  • Csak az a lényeges életünkben, ami boldoggá tesz. A többi lehet nagyon, nagyon fontos, de teljesen lényegtelen. Biegelbauer Pál

Fény az alagút végén

Azt hittem, hogy a fényt látom. Már egy ideje megyek a sötétben, néha kibillenek az egyensúlyomból, máskor megakad a lábam, megbotlom, előre lendülök, hátrahőkölök… de megyek. Néha gyorsabban, máskor piszok lassan. Azt hittem, hogy a fény, ott a távolban az az alagút vége. Most meg ledöbbentem, mert szíven ütött – lehet, hogy egy másik metrókocsi robog felém, hogy bedaráljon?!? Bármi lehet. Minden. Semmi.

Ki mondja meg, hogy mi történik? Ki mondja meg, hogy merre tartok? Jó az irány? Kell ez a sok próbatétel? Mennyire kell még erősödnöm? Mennyi az annyi? Még nem elég? Brrrrr….  Gondolom, hogy Neked is szokott olykor így kattogni az agyad. Bizonyára nem ismeretlen számodra sem az élmény. Csak a miértek tódulnak ki a fejemből és már nem tudom elzárni. Csak jönnek-jönnek, kéretlenül nyomulnak, elsodornak. Amikor már azt hiszem, hogy lassan, de biztosan kiépített tudatosságom átveszi az uralmat és egyenes derékkal kezelem a helyzetet – na akkor újra előtör valami kétség féle és leterít. Fuldoklom, ilyenkor ezer a pulzusom, önigazolásba kezd az egóm és földbe döngölöm saját magam. Semminek semmi értelme – zakatol a fejemben. A világ elnyom, elsodor. Nem gonoszságból. Inkább azért, mert észre sem vesz.

Mit rontottam el? Mit kellett volna másképp csinálni? Mélyen a szívem mélyén úgy hiszem, hogy nem rontottam el semmit, hiszen önmagamat adtam. Én ilyen vagyok. Így tudok tenni, venni, adni, érezni, szeretni. Mégis bedarál a világ. Jó, mondhatod, hogy van választásom. Igen, látszólag. De meg tudom indokolni, hogy miért a lemondás, mit nyerek vele, hogy feladok valamit az álmaimból. Hogy mit engedek szélnek és mit nem akarok/tudok/merek észrevenni. Nem tudom már szétválasztani, hogy mennyi az én saját döntésem, érzésem és mennyi a világ zaja, szocializációm máza. Egybeégett minden. Rám kötött a maszk, idegpályáimon rutinosan kattognak a gondolatok újra és újra. Csinálni kell. Mókuskerék. Közben néha azt hiszem, hogy jó lenne kiszállni. Hogy van erőm és hitem. A világ tartogat kincseket, új utakat, felfedezésre váró titkokat. Én meg vágom a fát. Évmilliók óta ugyanazt csinálom. Mentségemre szolgál, hogy szeretem. Vagyis szerettem, amit csinálok. Minden pillanatát élveztem, alkotó tevékenységemben megéltem az önmegvalósítás mámorát. Most is lehet majd benne részem. Részlegesen. Inkább a körülmények leszek kemények. Elveszik a komfort. Az emberi lény már nem fontos. Automatizmusok, leszűkített és elbutított feladatkörök biztosítják, hogy egy felgyorsuló fluktuációban ne sérüljenek “az érdekek” és zökkenőmentes legyen a váltás, amikor egy fogaskerék úgy dönt, hogy a szervezeten kívül folytatja létét. Nincs gond. Egyetlen fogaskerék helyére ezrek pályáznak és csillogó szemmel azonnal készek igába hajtani fejüket. Onnan nézve ez egy Kánaán. Én innen nézve miért nem az? Lehetne az is? Hát persze. Ezt a témát már sokszor boncolgattam. Gondolataink határozzák meg a valóságunkat. Egyszerűen ha sikerül nézőpontot váltani, akkor megváltozik a helyzet, gyakorlatilag kiderül, hogy a ténynek hitt gondolat egy délibáb, egy látomás. Nem tud érdekelni, hogy onnan nézve milyen. Én itt vagyok, innen nézem.

túlterheltJobb pillanataimban nézem máshonnan is. Vannak jobb pillanataim is. Amikor nincsenek, akkor átélem, hogy milyen is az a negatív spirál, ami gyakorta elkapja az emberi lényt és oly könnyen rántja a mélybe. Észrevétlen. Nagyon nehéz a gödörből aztán kimászni. Nincs fogás. Hideg van és sötét. Mégsem az alagút végéről jön a fénysugár. Ma nem tudok megoldást. Holnap lesz. Úgy indulok ma aludni, hogy álmaim hozzanak válaszokat ezer kérdésemre. Szeretnék folyamatosan új nézőpontokat birtokolni. Lubickolni az újabb és újabb felismerésekben, megoldásokban. Holnap. Hiszem, hogy jönnek majd a válaszok. Az Égiek sosem hagytak el, mindig kaptam jeleket, sugallatokat, érzéseket, hogy mit is kell tennem. Bízom benne, hogy az éjjel meghozza a válaszokat. Várom a reggelt és a felismeréseket. Kell, hogy legyen az emberben egy fedélzeti komputer kikapcsoló gomb. Nem akarok robotpilótával létezni. Én akarok dönteni, megoldásokat keresni és találni. Szeretném feszegetni a határokat, magamra formálni a világot. Azt szeretném, azt gondolom, az a meggyőződésem – na így már mindjárt más! :) – hogy én irányítom az eseményeket. Érzéseimen keresztül jönnek a történések. Álmodom magamnak egy új világot, mert ez a régi már sehogy sem jó. Ma még nem megy. Kellene egy intés, égi jel, sugallat vagy valaki, aki belém karol. Azt mondja, hogy nyugi, az tényleg a fény az alagút végén. Gyere, menjünk együtt. Könnyű lesz. És én elhiszem. Mert el akarom hinni. Voltál már Te is így? És akkor tényleg megtörténik…. a fény igazi FÉNY lesz… és igen, ott az alagút végén. Ahova most tartok. Kemény menet. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz. Miért is hittem?! :)

Vagy inkább miért ne?!?! Hiedelmeim mélyen belém égtek, programok futnak a mélyben. Kitaláltam magamnak, hogy lecserélem a kattogásaimat valami egészen másra. Mi legyen? Bizonyosságra. A Jó Isten elküldi útmutatásait, hogy ne térjek le arról az útról, amin járnom kell. Rossz pillanataimban azt hiszem, hogy már évek óta egy rossz ösvényen bandukolok, meglehetősen meggyőzően. Szerencsére azért vannak jobb pillanataim is. Nem is kevés.

Ezeket a pillanatokat kell kihasználnom okosan, hogy a magam hasznára fordítsam és tényleg kiérjek az alagútból. Ugye, menni fog?!?!

Ryka történetei

Comments

comments

Minden vélemény számít!


Újratervezés Napló



Látogass el weboldalamra!




Regisztrálj a blogra

hogy azonnal értesülhess az új bejegyzésekről!



Tréning séta közben:



AJÁNDÉK coaching!



Köszönöm ha meghívsz egy kávéra!

Keresés a blogon

Nézz be ide:


Kövess a Facebookon

Video csatornáim:



Google+:



Twitter:



Inspiráció képekben:







Húznál egy Angyalkártyát?



A CoachOK Szakmai Szövetség alapító tagja vagyok:


Milyen nap is van ma?
Mi a véleményed a blogomról?

blog


Én is!