Elméleti újjászületés megy csak Húsvétkor?

Copyright: olgacov / 123RF Stock Photo

Bármennyire is növekszik azok száma, akik belső hittől vezérelve néznek optimistán a jövő felé, bármennyire is foglalkozik egyre több ember önismerete fejlesztésével, bármennyire is duzzad a motivációs ipar, csak látnunk kell a statisztikákat, csak hallanunk kell a környezeti hangokat, csak érzékelnünk kell a világ lassú elmozdulását, csak figyelnünk kell a belső megérzéseinkre… és akkor nem lehet azt hazudni, hogy minden a legnagyobb rendben van.

Egyáltalán nem szeretem a hasonlítgatást egymáshoz, mert egy ördögi körré válhat, ráadásul semmilyen érdemi előrelépést nem ad az egyén számára. Sokkal inkább szeretem az önismeretünk egyéni mélyítését, hogy reálisan lássuk és tudjuk, hogy önmagunkhoz képest mennyit mozdultunk el, mennyivel élhetőbb az az élet, amelyben vagyunk.

Tudom, az is veszélyes terep, ha erőszakkal akarjuk bárki arcába tolni, hogy lehetne jobban, mert akkor olyan megkeményedett hitrendszeri alapokká válhat, hogy örökké magával cipelheti a nem vagyok még elég, nem vagyok még jó érzését, ami szintén nagyon erősen a mélybe ránthat. Nem is erre akarok kanyarodni…

Valamelyik nap elolvastam Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet magyarra leginkább Társadalmi pillanatképként fordítható dokumentumát, Bede Márton szemén és írását keresztül. Meglehetősen szíven ütött. Én, mint életvezetési tréner leginkább olyan emberekkel találkozom, akik egészséges lelkivilággal rendelkeznek, időszakosan elakadnak egy-egy életterületükön, de elképesztő tettvágy van bennük, egyéni felelősségvállalásban gondolkodnak, növekvő érzelmi intelligenciájuk miatt szinte egyszerre képesek benne lenni az életükben és kívülről is szemlélni azt. Jó, igen, szerencsém van. Adódik ez abból is, hogy egy életvezetési trénerhez egyéni munkára vagy csoportos tréningre az megy el, aki érdemben akar elmozdulást. Az “elméleti emberek” mindig találnak indokot és kifogást, lesz ok és hozzá okozat is, ami miatt maradnak a komfortzónájukban – amelyről talán mindenki tudja, hogy minden, csak épp nem komfortos.

Visszatérve az összesítésre, elképesztő képet rajzol rólunk. Talán nem csak magyar történet, de most nem volt időm más, környező országok eredményeit is mélységében vizsgálni. Magyarul gondolkodom, magyarul érzek, számomra az a legfontosabb, hogy ahol én élek, ott milyen az az állapot, amit a többi magyar érzés, gondolat gyúr össze egy nagy kollektív masszává. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy szabályosan szúrni kezdett a szívem. Nem javult a helyzet a kommentek olvasgatása után sem, mert az adta aztán társadalmunk sokszínűségét és mutatta meg mások szemén keresztül azt, amit nem tudunk vagy akarunk látni…

Copyright: mab0440 / 123RF Stock Photo

Tegnap húsvéti Istentiszteleten voltam anyukámmal. Meglepően sokan voltak a templomban, vállak értek vállakhoz. Megütötte a szívemet, ahogy a tiszteletes arról kezdett beszélni, hogy milyen sok szomorú szívű van a gyülekezetben, mennyi a panasz, mennyi a törésekkel tarkított út. Kikerekedett a szemem, vajon mennyien kereshetik fel őt, hogy lelki vigaszt remélve beszélgessenek egy jót? Aztán jött a következő gondolat, hogy hiába a felszínes ragyogás, vetítés, a mélyben ott a szomorúság és a reményvesztettség. Azon tűnődtem, hogy ezt most Ő találta ki, általánosít, a rá is ható kollektív tudatalatti hatására, vagy ténylegesen személyes megnyílások hatására mondta a zsúfolt gyülekezet arcába. Nem tudtam meg, mégis sok gondolatot felszínre hozott bennem.

Duzzad a motivációs piac, amerikai mintára nyomjuk, egyre profibban, sokan. Duzzad a rajongók tömege is, ami mutatja, hogy nagyon kiéhezett lett a tömeg a gyógyírra, a reményre, a kapaszkodókra. Duzzad az a csoport is, aki értetlenül szemlélődik, olykor hangot is ad ennek, aki nem érti, hogy miért nem értik sokan, hogy nem ez a megoldás. Miért? Nagyon egyszerű. Elképesztően eltérő tempóban haladunk, egészen különböző időpontokban eszmélünk, nagyon más tudatossági szinten állunk és máskor leszünk képesek “szintet” lépni. Ha ez egy kicsit is elfogadható, akkor pontosan értjük, hogy az ovis lét építőkockái után csodálatos felfedezés az olvasókönyv, de nem bírálhatjuk középiskolásként az ovis építőkockázókat, hiszen még előttünk vannak egy egyetemi évek – talán túl sok értelemmel nem rendelkező deriválás előadásai és társai. Folyamat, haladás, lépések egymás után. Talán csak a saját, egyéni életünket szemlélve van jogunk mosolyogni, hogy mi mindenre volt szükségünk megtapasztalás címmel, hogy éppen ott tartsunk, ahol tartunk.

Természetesen olyan csodás lenne, ha mondjuk egy Húsvét meghozná ajándékát, hogy minden ember itt a Földön egyszerre eszmélne. Ha meglátnánk, hogy igazából nincs egyéni információ, szinte ugyanazon időben érkeznek le felismerések, tapasztalások. Oly sokszor van, hogy közel azonos időben jelentenek be szenzációs találmányokat, születnek ideák, állnak össze töredezett képek egy nagy egésszé. Természetesen beszélgethetnénk e mellett a nyilvánvaló lopásokról, másolásokról is, de az egy külön téma lenne…. Milyen varázslatos lenne, ha egyszerre ébrednénk és látnánk meg, hogy egymást tükrözzük. Játszmáink tömkelege egymás fejlődése érdekében jön naponta elénk, kapjuk és adjuk, ahogy azt anno kitaláltuk. Messzire vezet? Igen. Most ebbe nem is mennék bele. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy oly sokan vágyjuk a rendet, békét, harmóniát, teljességet. Igen ám, de ezek a szavak mindannyiunknak mást jelentenek, így töredékes marad a kép, és a szakadékok lassan semmilyen pallóval nem hidalhatóak át.

A Világ zakatol, apró részecskéi egymáshoz ütődnek, amikor visszapattannak, újra nekiütődnek más részecskékhez, így a nyugalmi állapot eléggé utópisztikusnak tűnik. A Húsvét mindig egy csodálatos ünnep, hívőknek és másoknak is. Ott a reménység a feltámadásra, az újjászületésre. Ott az üzenet az újratervezés és megújulás lehetőségéről. Igen ám, de mennyire elég mindezt elméletben tolni? Mennyire elég papírszagúan csinálni, vagy inkább mismásolni? Mennyire elég a látszatélet-elemeit gondosan karbantartani, hogy a kirakat mindig tetszetős legyen? Mi kell ahhoz, hogy a Húsvét misztériuma eljusson a szívünkhöz is? A lehetőség ott van bennünk, velünk, értünk, hogy ne csak elméleti szakemberek legyünk. Nem elég a tetszetős jelmondat, nem elég néhány üres frázis, nem elég a közhelyes ígérgetés. Valódi, gyakorlatias megoldások kellenek. Ahogy a test formálása is szép, lassú, egymásra épülő lépések sora, és amit olyan sokan elfogadnak, akik szakember segítségét kérik a változáshoz. Igen, az is igaz, hogy a 3 nap alatt 20 kilót fogyasztó pirulák továbbra is virágkorukat élik, és töménytelen nagy a közösségi médiában pénzfotókat megosztók tábora, hogy pénzük legyen. Igen, ők talán nem mozdulnak a monitor mögül, mert várják a pénzt, hogy aztán abból megvegyék a pirulát. Ami egyszerre fogyaszt és megadja a végleges boldogságot is. Igen, vannak ilyenek is. Sokan. Na ők biztosan nem olvassák ezeket a sorokat, így talán a megbántottság érzését sem generálom bennük. 😉

Ugyanígy működnek az élet lelki dolgai is. Mindegy, hogy ovisokról vagy egyetemistákról beszélünk. Ráadásul sosem lehetünk biztosak, hogy reálisan lőjük be, hogy ki hol is tart, mert erőteljes torzító lencsét tart elénk a saját egónk. Inkább bele se menjünk, mert az okoskodáson túl tutira elvisznek az érzelmeink is. 🙂

Ha mondjuk mégis hasonlítgatás szagú az írásom, akkor bizonyára így is van. Talán érzelmeim mellett az egóm is hadba száll, talán el is sodor… így belemegyek, mert talán még mindig van arról véleményem, ha ilyen-olyan iskolások (csak) önös érdekeik szerint csűrik-csavarják a világot, hogy céljaik szerint használják a nyiladozó tömeget.

Copyright: teddy2007b / 123RF Stock Photo

Legyen ez egy nyílt levél, vagy inkább nyílt kiáltás. Kinek? Első körben nekünk, önmagunknak, akik keressük magunkat. Szóljon arról, hogy mindig csak önmagunkhoz mérten akarjuk és élvezzük a változást. Meg mondjuk arról, hogy a Húsvét gyakorlati újjászületést is képes elhozni, tehát ne ragadjunk meg az elmélet megtévesztő ábrándjai között. Csináljuk, ha vágyjuk, lépjünk, ha érezzük, változtassunk, ha jön a belső igény, figyeljünk és értelmezzünk. Semmiképp se hasonlítsunk és tologassunk, ne lopjunk és hazudjunk magunktól, magunknak.

Legyen ez egy nyílt levél azoknak, akik ebből élnek, ebből próbálnak előrejutni. Érezze mindenki a felelősséget, azt, hogy tetteinknek következménye van. A kimondott szó éget, a mutatott példa vezet, a hitelesség alap, amelyre mások építkeznek. Akkor is átveszik, ha légvár épül a tetszetős téglákból, de akkor a semmit építik légvár téglákból. Legyen tudatában mindenki, hogy eszközök, valós elemek, igazi megértés nélkül nem lehet hasznosítani semmit. Ennek hiányában könnyedén beépítjük a semmit. Az nem fáj, nem jár lemondással, erőforrás sem kell hozzá és tenni sem kell érdemben semmit. Nem jár következetességgel és összpontosítással sem. Tanulni sem kell hozzá és fejlődni sem, sőt még az akaraterőnket sem kell csatasorba állítani és a tudatosságunk sem kell, hogy növekedjen. Légvár téglákból csodálatos légvárak épülhetnek. Vegyétek észre, hogy egy erős függőségre építitek mások légvárait, ha nem adtok hozzá igényt a saját felismerések keresésére, ha nem mutatjátok meg, hogy a megoldás mindenkiben benne van. Megtévesztőek vagytok, ha tutikat árultok, mint ősi javasasszonyok, hogy az illúzióért a hiány fogságában élők sorban álljanak – lehetőleg tartósan nálatok. Legyetek tudatában, hogy karmát generáltok magatoknak, ha önös érdekek vezérelnek benneteket, hogy egy könnyebb életetek legyen, melyet mások hiányai biztosítanak.

Legyen ez egy nyílt levél azoknak, akik úgy érzik, hogy az elmélet nem hoz áttörést. Bárki megértheti, hogy ugyanolyan jó ovisként kockákkal játszani, mint kisiskolásként az első olvasókönyvet magunkhoz ölelni. Ugyanolyan csodás egyetemistaként megérteni, hogy mi a deriválás és dönteni arról, hogy szükségünk van-e rá. A life long learning annyit tesz, hogy élethosszig tanulunk. Bár az elmúlt évtizedekben lett az új világ zászlójára írva, de amióta ember az ember, mindig tanul. Talán csak ezért vagyunk itt a Földön. Hidd el, hogy ezer csoda, kiaknázatlan lehetőség, bámulatos képesség, ősi tudás van mindenkiben. Lásd meg, hogy nem mások fogják megmondani, hogy merre az arra. Hangzatos frázisoktól sem leszel bölcsebb és erősebb. Pillanatnyi gyógyír, amely azonnal szertefoszlik, ha ránézel életedre. Ne hidd el, hogy mások azok és olyanok, amilyennek mutatják magukat. Legyen benned nyitottság, kíváncsiság, érdeklődés – magad felé. Több van benned, mint gondolnád!

Legyen ez egy nyílt levél azoknak, akik ebből élnek és érzik, hogy milyen nagy a felelősségük. Megfontoltak és körültekintőek, mert pontosan tudják, hogy egyénben kell gondolkodni, nem tömegben. Akik pontosan tudják, hogy mennyire fontos a kollektív felelősségvállalás, de be kell, hogy előzze az egyéni felelősségvállalás. Köszönet azoknak a szakembereknek, trénereknek, pszichológusoknak, coachoknak, motivációs szakembereknek, íróknak, akik nem (csak) üzleti érdekek miatt csinálják mindazt, amit tesznek. Akikben ott a belső vágy, a küldetéstudat, a gyerekkor óta dédelgetett szolgálattal egybekötött példamutatás. Akik hitelesek és nem félnek felvállalni sebezhetőségüket. Akik nem akarnak illúzió-gyárosok lenni. Köszönet azoknak, akik hisznek abban, hogy az Egyén mint vízcsepp kiugorhat a nagy sodrásból, érték maradhat és tehet önmagáért, hogy aztán összekapcsolódjon hasonló “vízcseppekkel”. Köszönet azoknak, akik egyenes gerinccel állnak bele helyzetekbe és tudják, hogy mire mondjanak igent és mire nemet. Akik hisznek még a Húsvét üzenetében, hogy létezik út egy belső béke felé, ami túlmutat a mondvacsinált elméleti újjászületésen.

Ott van a szívünkben a remény, hogy képesek vagyunk eldönteni, hogy mikor maradunk az elmélet biztonságos talaján, és mikor gyalogolunk már teljes bizonyossággal azon a szükségszerű, gyakorlati terepet.

Tudjuk bizony. Aztán lesz, aki továbbra is ragaszkodik az elméleti világ tűzijáték effektjeihez, míg mások bevállalják a gyakorlatot – legyen az bármilyen. Úgyis olyan lesz, amire szükségünk van.

Hegedüs Erika

Comments

comments