Az ellentétek valóban vonzzák egymást?

Két dudás egy csárdában nem fér meg – tartja a mondás. Adva van Nő és Férfi. Sok esetben tökéletesen működhet a kapcsolatuk, ha hasonlóak. De pontosan miben?

Értékrendben, neveltetésben, szocializációban, iskolázottságban? Az “ellentétek vonzzák egymást” mondás abban az esetben helytálló, ha rövidtávon nézzük a történetet, amolyan hollywoodi vagy népmesei szemlélettel, ott mindig egymásra találnak a nagyon különbözőek. De ott sosem mutatják a folytatást, amikor a pár egymásra csodálkozik, feszegetik határaikat, megismerik a másikat, egymásra simulnak, jól eső kompromisszumokat hoznak (ha épp akarnak), és ezen keresztül önként változnak.

Hosszú távon az látszik, hogy tényleg a hasonló a hasonlóval érzi jól magát – mármint az alapokat tekintve. Kellenek kapcsolódási pontok, amelyek mentén élhetnek, mint pár, amelyre ráépíthetik az új, közös életüket. Ha mást látnak értéknek a világban, ha másképp gondolkodnak a politikáról, gazdaságról (ha egyáltalán akarnak erről gondolkodni), más az ízlésük, temperamentumuk, másképp tudnak és szeretnek pihenni, másképp gondolkodnak gyereknevelésről stb., akkor komoly ütközési felületeket teremthetnek maguknak. Mi van akkor, ha az egyik szó szerint “dudás”? Egy erős jellem, aki határozott, mindig tudja a “tutit”, az biztos a döntéseiben, reakcióiban, nem is nagyon engedi, hogy a társa fejlessze önállóságát, burkoltan, vagy akár nagyon direktben megmondja, hogy a másik mit is akarjon, gondoljon. A gyengébbik félnek sokszor kényelmes, hogy döntenek helyette, megteremtik a biztonságot, nem kell aggódnia, felelősséget vállalnia. Mivel az életben a változás állandó, nem lehet erre a modellre tartósan berendezkedni. Sokszor csak évtizedek múlva, de az elnyomottabb kezdi majd rosszul érezni magát és gyakorta fellázad. A “dudás” ilyenkor nem érti, hogy mi van, miért ilyen hálátlan a másik, hiszen ő a legjobbat akarta maguknak. Van ennél rosszabb verzió is, amikor a dudás semmit sem vesz észre az élet rezgéseiből, miközben az elnyomottabb fél szépen lassan elsorvad, lelkileg megtörve céltalanul a túlélésben létezik.

Szerintem esély sincs arra, hogy két dudás hosszú távon, kompromisszumok nélkül együtt tudjon élni, főleg ha a “dudásság” a mentalitásukra, habitusukra, hangosságukra vonatkozik. Érdekes egyveleg, ha úgy találkoznak a felek, hogy mindkettőnek vannak erősségei, de pont más területen “dudások”. Akkor talán a folyamatos zaj, veszekedés, értelmetlen vitatkozás helyett tiszteletben tartják, hogy ki-miben jó, és nem küzdenek egymással pusztán az erkölcsi igazságtételért. Tapasztalataim alapján azt látom, hogy a túl erős, elnyomó típusú, határozott jellemű emberek is találhatnak azért maguk mellé hasonló párt, ha képesek bölcsességgel kezelni párkapcsolatukat. Az a nő vagy férfi, aki örökösen nyerni akar a vitákban, gőze sincs a megvitatás lényegéről, azt nem foglalkoztatja a megoldás keresése, a harmónia megteremtése, az csak arra hajt, hogy úgy legyen, ahogy ő gondolja, és a másik behódoljon. Hogyan működik mégis sokaknál jól? Egyrészt helyesen kommunikálnak, például egyértelműen képbe hozza az elnyomott a másikat, ha valami fáj és rombol, amely után a dudás megértve a jelzéseket tudatosan változtat mindazon, amit tudatosan vagy tudattalanul, de bántóan tett. Másrészt talán úgy, hogy végtelen játéknak tekintik és különbséget tudnak tenni a fontos és az értelmetlen között, bölcsen engednek, ha nem érzik, hogy sérülnek tőle, keresik azt a megoldást, ami mindkettőjüket megnyugtatja, és sosem hozzák a társukat olyan helyzetbe, hogy az a kézfejét összeszorítva könnyeivel küszködve fejet kell, hogy hajtson. Ha nem így? Lehet, de akkor egy nem működő és leginkább nem pár-kapcsolatról beszélünk. Az már egy következő bejegyzés története…

……………………..

A párkapcsolatban talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy milyen abban a “csárdában” a dudás zaja, sokkal inkább, hogy megengedje Nő és Férfi egymásnak, hogy a másik lehessen az aki, és ne akarja megváltoztatni. Akkor élmény lesz a másik mellett lenni, a különbözőségük szépen kiegészíti egymást, tanulnak egymástól, mindkettő gazdagodik. Ehhez persze magát az Embert, a tiszta lelket kell előtérbe helyezni, társadalmi konvencióknak, osztályoknak, rangoknak nincs helye. A világ előítéletekkel teli, de sokszor rácsodálkozunk, hogy a műveltségnek sokszor semmi köze az iskolázottsághoz. Ugyanilyen általánosítás lehet, hogy a nagy korkülönbség generációs problémákat okoz, vagy a más anyagi helyzet eltérő hobbikat, szabadidős tevékenységet teremt illetve, hogy eltérő közegben mozognak majd pont emiatt. Lehet, de nem biztos! Meglátásom szerint bármelyik lehet átjárható, változtatható, a határok tologathatóak, tanulhatunk egymástól, átvehetünk szokásokat, formálhatjuk értékrendünket, ha mindketten megfelelően nyitottak vagyunk, érdeklődőek és végtelen játékként fogjuk fel életünket a társunk mellett. Egy tény: közép vagy hosszú távon a párkapcsolat nevű “játék” csak akkor működik, ha ketten működtetik. Amint az egyik fél hátradől és alanyi jogon tekint mindenre, míg a másik társadalmi neveltetés, berendezkedés, szociológiai hatások következtében igavonóvá válik, nos akkor – burkoltan vagy épp hogy nem – megbukik a párkapcsolat társasjátéka. Pont azért, mert a résztvevők elfelejtik a végtelen játék lényegét: posztulálni a szövetségük létezését, ráadásul minden nap, kétségbevonhatatlanul és leginkább mindketten, aránylag egyformán vagy legalább érzelmi hullámzásukat elfogadva, de egymást kiegészítve.

Szerintem. Szerinted? 🙂

Hegedüs Erika

www.tobbvagy.hu

Comments

comments