Angelina most akkor pozitív példa?

Hetekkel ezelőtt egyik reggel angol gyakorlás képpen reggelizés közben lefordítottunk egy The New York Times cikket. Aztán másnap meglepve láttam, hogy ellepte a FB falamat a sok, már magyar sajtómegjelenés, akik ezer módon tálalták a cikket, Angelina történetét. Azt hittem, hogy csak a magyar sajtót érdekli ennyire a téma és ilyen szeretettel cincálják darabokra a történetet (mélységében vagy egészen felszínesen). Aztán a héten okosodás céljából Franciaországban voltam pár napot és hazafelé a reptéren bóklászva elképedtem a nyomtatott sajtó mennyiségén. Sosem vagyok benne biztos, hogy még mindig van igény ekkora mennyiségű ilyen-olyan szemétre (tisztelet persze a kivételnek – de ez most egy olyan kanyar, amely egy újabb téma is lehetne a blogon). A polcok között bóklászva megérkeztem a hetilapokhoz, ahol csekély kivétellel szinte mindegyik Angelina történetét boncolgatta. Megértettem – az emberek valószínűleg nagyon hasonlóan gondolkodnak a Világon mindenhol, legalábbis a hasonló szocializációs folyamatokon átmenő társadalmakban. Imádnak másokkal foglalkozni, más életét boncolgatni – hiszen addig sem kell foglalkozni a sajátjaikkal. Bámulatos. Itthon a sajtó megannyi, eltérő minőségi igénnyel rendelkező fóruma írt a témáról. Volt, hogy egészen komolyan, máskor trollvadászokra gyúrva bulvárosan és felszínesen. Volt, hogy egészen elferdítették a puszta tényeket, máskor a saját témájukba kapaszkodva szőtték a történetet, alapul vége az eredeti sztorit. Nem baj, ilyen az újságírás – és bizonyára azért lett ilyen, mert ennyire különböző igényeket támasztanak irányukba az olvasók. Vagy lehet, hogy pont fordítva van, csak az újságírók jelentős része nem kockáztat, hogy őszintén írjon, saját érzéseiről, általánosságok nélkül, valódit? Félhetne attól, hogy akkor oda a népszerűség és az olvasottsági rátája lecsúszik? Na igen, veszélyes is, ha tudomásul vesszük, hogy milyen elképesztő működési mechanizmusok jellemzik a médiát.

Nem terveztem cikket írni erről, de ott a reptéren ülve szembesültem vele, hogy ezen a történeten (is) érdemes túllátni és figyelni a lehetséges összefüggésekre.

Az angolul megjelent cikk nagyon amerikai, tele van érzéssel, tudatosan, érzelmekre alapozva jelent meg – az ottani igények pontos ismeretében, amellett persze, hogy sok tényszerű háttéradat is belekerült. Sosem tudjuk meg, hogy valóban Angelina írta, vagy egy jól felkészült PR csapat munkáját dicséri. Talán abból a szempontból lenne fontos az infó, hogy a sok okos, így vagy úgy pálcát törő árnyaltabban látná a nő döntését – és most nem a műtétről és okairól beszélek, sokkal inkább az informálás okairól, minőségéről és módjáról.

Kíváncsiságból beleolvastam a magyar sajtó termékeibe is, amelyek ezt a témát igyekeztek körbejárni. Láttam, hogy Soma írása erősen megosztóra sikeredett, de számomra talán azért volt szívfájdító, mert a bírálók teljesen eltértek a tárgytól. Lehet kedvelni, vagy kevésbé Somát – az ilyen karakterű emberek mindig sikeresen elérik ezt, pl. én magam sem tudom sokszor hova tenni az érzéseimet vele kapcsolatban, de már párszor rájöttem, hogy egyszerűen csak tükröt tart a saját emberi mivoltomról akkor, amikor nyomógombot talál rajtam – de a cikk fő üzenete nem egészen ment át az olvasók számára. Beleragadtak abba, hogy az Újmedicina akkor sátáni vagy sem, félinformációkra kapaszkodva igazolni igyekeztek egymás ferdítéseit. Mindenkinek szíve joga, hiszen a világból mindenki pontosan annyit lát, amennyit beenged onnan, ahonnan szemlélődik. Természetesen dr. Hamer-ről is lehet sok mindent olvasni, mondani, de kiről nem, aki él, öregszik, változik – mondjuk úgy, hogy leépül? Olyan lenne ez, mint egy nagy zseni munkásságát elismernénk, méltatnánk, de amikor 80-90 évesen elkezd pelenkát hordani, akkor minden korábbi kutatási eredményét a semmibe dobnánk, mert csak a szánalmas öreget látnánk magunk előtt. Mi maradna akkor így az utókornak? Mindent felülírnánk az elmúlás és a szellemi hanyatlás miatt? Nem működhet így a világ! Hamer-nek is volt sok nagyon érdekes és számtalan kutatással és vizsgálattal alátámasztott eredménye és jól írja cikk, valóban így öregségére elképesztően idióta dolgokat ír le (főleg “zsidózásos” témáira gondolva), tesz fel a világhálóra, amelyek letörölhetetlenül és végérvényesen beleégnek az információs térbe. A hozzászólások között sok helyen olvastam, hogy Soma cikke messze nem Angelina döntéséről és véleményformáló tettéről kezdett el szólni, sokkal inkább arról, hogy az öngyógyítás és a lelki okok feltárása lehet-e bárhogyan megalapozott vagy sem. Az Újmedicinát bírálók sok helyen leírják, hogy Roberto miképpen veszi a bátorságot, hogy orvosi összefüggésekről, a test működésének ok-okozati kapcsolatáról bármi féle megállapítást tegyen, hiszen csak egy “volt MÁV-os”. Megint visszaérkeztünk a gyarlóságainkhoz, ahol kijelentéseket teszünk, hogy az évtizednyi kutatását, teljes figyelmét, összes energiáját és idejét beletevő férfi lehet-e specialistája az adott területnek, ha nem ült 6 évet hagyományos, társadalmi normák közé besimuló iskolarendszerbe. Szerinted? Jól gondold meg a választ, hiszen Steve Jobs karizmatikus személyiségű, zseniális üzletember volt egyetemi tanulmányok nélkül, vagy Bill Gates, a Microsoft alapítója is diploma nélkül tett le nagyon sokat az asztalra… és sorolhatnám. Hiszek a life long learning filozófiájában – én is állandóan tanulok, végigcsináltam főiskolai útvesztőket, amelyeknek meg kell felelni, ha társadalom elvárásai közé szeretnénk beilleszkedni, de igazán sokat mindig akkor tanultam, amikor valami érdekelt, saját kutatásokat folytattam, eltérő szakirodalmakat olvastam hozzá vagy épp előadásokra mentem és saját jegyzeteket készítettem.

Abban azért biztos vagyok, hogy mi, átlag emberek nagyon keveset tudunk az ezzel kapcsolatos génkutatásról és az orvostudomány mai fejlődéséről, talán eddig azt sem tudtuk, hogy miért fontos a BRCA1 gén, a örökletes emlő- és petefészekrák szindróma, vagy HBOC. Én beismerem, semmit. Talán nem is kell, hiszen a polihisztorok ideje lejárt. Így is sokan bölcsnek álcázva okoskodnak, néhány felkapott morzsába kapaszkodva, amely inkább árt, mint használ, de hát ez már csak így marad. Ilyenek vagyunk. Annyit azért megértettem, hogy sokkal mélyebb összefüggésekre jött már rá az orvostudomány és nagyon sok kutatásra van még szükség, meg persze még több pénzre, hogy olyan áttörést hozzon, amely igazán nagy tömegek esetén is segítséget biztosíthat. (Persze, ha ez valahol, valaha a célok között szerepelt!)

Azt se felejtsük el, hogy (már a Titok film/könyv megjelenése előtt is) több tízmilliók jó ideje kezdtek folyamatosan ráébredni az egész vonzás és teremtés történetre, hogy saját tudatunkkal milyen építő vagy romboló tetteket vagyunk képesek létrehozni saját életünkben. Ezek a milliók ismerik az öngyógyítás képességét, amely mindenkiben benne van, de azzal is tisztában vannak, hogy a saját hiedelmeink, beégetett hitrendszerünk egyszerűen önszabotázsként nem engedi, hogy az elménk a saját szolgálatunkba álljon. Működik az, mindig, csak tudnunk kell értelmezni és megfelelően működtetni – persze, ha akarjuk.

Nem tudok átlépni azon a kérdésen sem, hogy akkor ez az egész történet a megelőzésről szól vagy csak a csonkításon keresztül egy értelmetlen, félelemmel és rettegéssel átszőtt manipulatív és PR-ként használt báb története, amely mögött nagyon is tudatosan összerakott, programozott, tervszerűen működtetett sakkjátszma zajlik. Ahogy Szendi Gábor is írta cikkében, elképzelhető, hogy az egész értelmetlenül és fölöslegesen történt, mert a mellrák és egyéb nőgyógyászati rákok megelőzhetőek. Egyrészt a megelőzés, egy tudatos életmód változtatás jó alap lehet (de ugyebár kevesen olyan tudatosak, hogy akár évtizedekig következetesen és tartósan időt, pénzt és energiát áldozzanak a megelőzés ernyője alatt). Megint jöhet, hogy kedveljük-e Szendi munkásságát, stílusát, gondolkodáskódját, paleolit mániáját, vagy határozottan nem… de hát mi már csak ilyenek vagyunk, ne is ragadjunk most ezen le. 🙂 Másrészt a korán felfedezett emlőrák 10 éves áttét túlélése 70-75%. Korán felfedezett! Érted? Angelina nagyon figyel az egészségére, ismeri családi génjeit, amit örökölhetett, rettegése állandó fókuszban tartja a témát, hiszen ilyen lépést csak úgy nem tesz egy nő megfontolás nélkül… tehát a korán felfedezett állapot (ha valaha be is következne) – nála garantált!

Azt az elvet vallom, hogy mindenki mérlegelje, hogy az ő dolga, mások dolga vagy Isten dolga… és ebből a háromból csak a legelsővel foglalkozzon. Mondhatod, hogy akkor miért írtam le ezt a sok összevisszaságot. Jogos. Azért, mert teljesen egyetértek azzal a megközelítéssel, hogy mindenki maga döntse el, hogy mit csinál a testével, ahogy Soma oldalán tök kulturáltan és elfogadóan írták a kommentelők, míg más oldalakon akadt erősen személyeskedő hangvétel is. Így igaz, ez mindenkinek a maga dolga és döntése, a sok okoskodó olvasó és bíráló meg mehet a saját életével foglalkozni gyorsan. Angelina is miért ne dönthetett volna így? Kinek-mi köze hozzá? Magánügye. Magánügye? Ha az lenne, akkor venné a kis bőröndjét, döntése értelmében végigcsinálná a kezeléseket és közben fogná társa kezét, aki mindenben támogatja és aggódik érte. Utána? Örül, hogy egészséges volt és most újra az. 🙂

Egyetlen kérdőjel marad azért bennem. Látjuk azt, hogy vannak befolyásos, vélemény-formáló emberek, ahogy Angelina is az. (?) Vannak olyan emberek, akiknek nincs kedve vagy igénye mélyebb összefüggéseket keresni, egyszerűen instant csomagként átvenne mértékadók világlátását, életfelfogását, tetteit, alap értékeit vagy akár tetteit, szokásait is. Na most pontosan ez az eset van. Milyen üzenetet kap az átlag, félelmek között élő, esetleg már beteg ember? És milyen üzenetet kap az, aki csak retteg, de igazából még egészséges?

Már alig merem azt a témát is behozni a képbe, hogy mi van akkor, ha nagyon benézzük ezt a világot és az egész valami hamis illúzión keresztül láttatja magát? A tudatosság ezen lépcsőfoka már túl magas, nehezen befogadható? Ne is hozzam az Univerzum bőségét, amely pontosan annyit és úgy ad, ahogy mi megengedjük magunknak? Így teremtünk magunknak betegségeket, amelyeket kőkemény önismereti munka során “eltüntetünk” vagy kezelünk, miközben elképesztően sokat tanulunk önmagunkról és változunk. Vagy nem. Akkor elmegyünk. Vagy nem. Kicsit tapasztalunk, meggyógyulunk, de semmit sem változtatunk és akkor a lélek újra üzen – egy másik betegség formájában.

Összeesküvés-elmélet szagú lesz az, hogy kevés az a pár milliárd ember, aki beteg, tehát gyógykezelhető, gyógyszerezhető, inspirálható megfelelő nyomógombjain keresztül, hogy félelmi zónájában ragadva sokat költsön? Esetleg kellene új célcsoport? Mekkora lehet az a kör, akik elég sokszor hallották, hogy bármikor, bármi előfordulhat, egészséges testét a megbetegített lélek pedig önként csonkíttatja így meg? Túl meredek? Nagyon messzire mentem? Nem tudom.

Én csak annyit gondolok erről az egészről, hogy a saját történetünk, saját főszereplőjeként éljük az életünket, döntéseinket a saját megoldásaink szerint hozzuk, vagy inkább fogadjuk, ha azok megszületnek. Semmi más dolgunk nincs, csak az, hogy ne befolyásoljon olyan, aki megteheti és megteszi. Az az ő játszmája, nekünk mással van dolgunk. A sajátunkkal. A játszma része az is, hogy látszólagos hozzáférésünk legyen a véleménynyilvánításhoz, reflektáljunk és ellen-reagáljunk, személyeskedjünk vagy együtt érezzünk, de közben erősen mederbe szorítva, sablonok között gondolkodunk – ha nem vesszük észre.

A saját gondolataidat pedig senki nem veheti el, csak Te saját magad. Ne engedd ezt meg magadnak!

Hegedüs Erika

Comments

comments