Egy gondolat mára
  • Kevés, hogy önmagában csak álmaink legyenek, ha nincs jövőképünk, ha nem tűzünk ki konkrét köztes állomásokat, és ha nem tervezzük meg az odavezető utat, akkor csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem jutunk el a célig. Tervezés nélkül nem jutnánk el sehova. Kemény Dénes

Ahol a figyelem, ott az energia

“Mi több, az emberek képesek ezt az energiát kivetíteni, ha figyelmüket a kívánt irányba fordítják (ahol a figyelem, ott az energia), így befolyásolják a többi energiarendszert, és megszaporíthatják az életben előforduló jelentős véletleneket.” – köszi James Redfield, már olyan régen olvastam, hogy nem is emlékeztem erre a jó kis részre. :)

A néhány napja írt soraimmal nem mindenki értett egyet. Nem lepett meg, természetesen ahányan vagyunk, annyi módon látjuk a világot. Arra gondoltam, hogy kivételt teszek és egy kicsit jobban megmutatom az életemet, pontosabban teremtéseim történetét egy konkrét példán keresztül… azzal a szándékkal, hogy talán árnyaltabbá teszem a múltkori írásom hátterét.

Ezoterikus maszlagnak, spirituális belemagyarázó világlátásnak, önigazoló szemellenzésnek és társainak nevezik sokan azt az utat, amelyet én is a magaménak vallok. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek, csak az összefüggéseket nem látjuk akkor, ott, abban a pillanatban. Majd később. Ha figyelünk rá. Azt is hiszem, hogy történeteim generálója én vagyok, mert igenis rá kell néznem, meg kell értenem, hogy mit is üzenek magamnak. Mert azt hiszem, hogy ennek a történetnek én vagyok a főszereplője, a saját filmem csetlő-botló, tanuló hőse. És igen, alakul a történet, mint egy brazil szappanopera, kinek hosszabb, kinek rövidebb, kinek egyenes, kinek tele kanyarokkal. Azért valljuk be, Hollywoodban sem gyártanak egyforma filmeket. :)

Kicsit visszamegyek időben, hogy lásd az összefüggéseket. Ha nagyon mélyre ások, akkor eszembe jut, hogy valaki figyelte a mamámat, amikor még nagyon kicsi voltam. Követte, felismerhetetlen, sötét alakjával, merev tekintettel, a ház előtt állt, amikor belesett az ablakon. Mégis annyira ügyesen, nagy szeretettel kezelték a történetet, hogy egyetlen félelemkocka sem raktározódott el a tudatom mélyén, így nem sérültem az incidens kapcsán. Miért gondolom? A következő évtizedekben soha, SOHA nem féltem. Képes voltam az éjszaka közepén egyedül átgyalogolni a Gellért-hegyen (többször is), keresztbe a sötét lépcsőkön, ahol indák lógtak a fejem fölé, az éjjeli pókok már birtokba vették a faágak közeit, voltak neszek és zajok, ahol soha nem lehettem biztos, hogy ha megrettenek, akkor egy apró süni, kóbor kutya vagy egy másik, éjjeli ember ottléte miatt lesz.

Ennyit az előételemről tömören, hiszen a lényeg nem ez. Valamikor ott kezdődhetett a negatív teremtésem története, amikor először szorongani (van ilyen szó? elég ronda) kezdtem a bankhiteles lakásom és a részletre vásárolt autónk miatt. A figyelmem gyakran a témán időzött, ráadásul egybeesett kiégési ciklusom végével, a munkahelyemen  már nagyon nem éreztem a helyemen magam. Kumulálódott a dolog, még tovább szorongtam, azon agyalva, hogy mi lesz, ha hallgatok a szívemre és felmondok… mi lesz az én számos kötelezettségemmel. Állandóan a veszteségen, hiányon agyaltam. Vissza-visszatérő gondolataim hatalmas energiává nőtték ki magukat, mert 2012. első napjaiban egy átlagos hétköznap este, amikor a biztonságosnak tűnő bevásárlóközpont parkolójában hagytam az autómat, hogy a vacsorára valót fél óra múlva visszacipeljem, már tök üresre rámolták az autómat. Mindent, ami mozdítható volt.  Sosem szoktak ezek egyszerre az autóban lenni, így utólag visszagondolva “véletlenek” egybeesése miatt kerültek ugyanazon a napon a csomagtartóba. :( Elvitték a laptopom, a GPS-t, a karácsonyi sólámpától, a papírkéztörlőn át a motoros bőrdzsekimig, és sajnos a külső meghajtómat, amin rajta volt az “egész életem”, tele sok-sok szép élménnyel, közösen megélt pillanattal. Nem értettem, hogy miért történt, hiszen amikor visszaidéztem, még emlékszem is a pasi tekintetére, aki 2 autóval távolabb parkolt, ölében egy laptoppal. Utólag már tudom, frekvencia-ráhangolódással vagy hasonlóval jutnak hozzá bármihez, amihez szeretnének. Érthetetlen volt, hogy minek ücsörög ott, át is futott az agyamon, hogy nem illik oda, de továbbmentem. Hetekig éjjelente felriadtam, lüktetett az agyam, sorra jutott eszembe minden, ami pótolhatatlan volt és csak nekem volt fontos, hiszen igazából csak eszmei értéke volt. Az is fájt, hogy akkor ott tisztán átsuhant az agyamon, hogy nincsenek jó érzéseim. Nem volt kedvem enni, jöttem-mentek és sirattam az emlékeimet. Persze a történetben meg kellett tanulnom fontos dolgokat. A férjem letisztult bölcsessége szíven ütött: – Ne sírj, ezek csak képek, filmek, az emlékeid a fejedben vannak. Különben is, ha majd megtehetjük, visszamegyünk és gyártunk új emlékeket. :) Aztán a barátaim hozzáállása is nagyon szívet melengető volt, hiszen minden közös emléket összehordtak nekem, amit együtt éltünk át, így néhány hét alatt az új meghajtón ezer és ezer szép történet sorakozott.

Gondolhattam volna, hogy az Univerzum tanítása valóban beépült (bár sajnos tudattalanul utána rendszeresen azt mondogattam magamnak, hogy jaj csak nehogy ellopjanak megint valamit), míg az év felénél, júniusban újra feltörték az autómat. Soha, semmit sem szoktam az üléseken hagyni, így gondosan elrejtettem minden értékemet még otthon a csomagtartóban, fölé dobozok, pokróc és társai kerültek. Miért? Tudtam, hogy nem akarom bevinni a Balaton partra, amíg a vízen vagyunk a barátaimmal, de utána szükségem lesz rá. Rossz ötlet volt, mert azon a nyári napon sorban feltörtek 8 autót és nagyon gondosan elhordtak mindent, ami értékesnek tűnt. Így alakult, hogy elvitték a pénzem, bankkártyáim és a telefonomat, amely további fotókkal voltak tele persze… Remegtem, mint a nyárfalevél. Egész éjjel a rendőrségen ültem és csak az zakatolt az agyamban, hogy már megint miért. Persze jöttek az álmatlan éjszakák, meglehetősen nehezen dolgozza ki magából az elme, ha lopás áldozata lesz. Kiszolgáltatottnak éreztem magam napokig, csak bóklásztam a világban. Mondhatod, hogy buta tyúk, minek hagy bármit a kocsiban, főleg ha már egyszer megszívta… mondhatod, de valahogyan mégsem tudtam másképp tenni. Nem fura? Aztán néhány hét múlva rá kellett jönnöm, hogy semmit se birtokolhatok, a tárgyaim csak tárgyak, bárkinek odaadják magukat, azé lesznek, akik magukhoz veszik. Így van ez mindennel az életben.

Hogy a történet kerek legyen, rá egy hétre, nyaralásunk alkalmával, fényes nappal megtámadtak az utcán Marseille-ben. Egy fiatal fekete és egy arab fiú ki akarta venni a kezemből a fényképezőt illetve férjem nyakláncára is fájt a foguk. Nem mondom, hogy mára teljesen kidolgoztam az incidenst magamból, mert élesen látom a haragos tekintetét, ahogyan egészen közel hajol hozzám és rám kiabál. Erő, harag, agresszió, düh, fölény. Éjszakákon át sokáig ébredtem a saját izzadságomban, újra és újra átéltem álmomban, hónapokkal később – ha szóba került – ugyanaz a gyomorremegés tört rám. Pont most, amikor e cikkre készültem, beszélgettünk a konyhában ülve és mondtam, hogy nem értem, ez valahogy nem az én teremtésem. Persze ilyen nincs, hiszen ebből is tanulnom kellett valamit, de a férjem furcsán nézett rám, akkor már sejtettem, hogy rásegített e történetre. –  Hónapokkal korábban már sokszor gondoltam rá, hogy nem vagyok elég jó állapotban, nem tudom megvédeni magunkat, ha kellene. Normális esetben kérdezhetnénk, hogy miért gondol bárki ilyenre, de hát ez nem egészen így megy… Mindenki kattog valamin időről-időre. Hozzáteszem, amióta hazajöttünk, rendszeresen jár küzdősportot tanulni, azóta is lelkes, kitartó és magas energiákkal létezik… :)

Hála az égnek, nem keletkeztek bennem faji előítéletek szerencsére. Továbbra is rajongok Denzel Washingtonért – tényleg láttátok a hétvégén a Deja Vu című filmben? (Na az rendesen hazavágott, nem is tudtam elaludni, annyira lekötött a párhuzamos idősíkok lehetősége.)  Imádom Will Smith gondolatait is, sok erőt ad, ha eltévedek. De azért azt be kell vallanom, hogy senkinek sem kívánom az “élmény” utáni kidolgozási időszakot, mert az elmém nem igazán hagyott nyugodtan létezni nagyon-nagyon sokáig.

Na és akkor lefutott az év, elég sok nehezítő tényezővel, míg a karácsony előtti napokban újabb élménnyel gazdagodtam. Előtte hozzátartozik még, hogy novemberben vettem egy új táskát, amit a nyakamon át tudok vetni – hogy a zsebeseket jobban szemmel tudjam tartani. Láthatod, a figyelmem megragadt a témánál, kicsit sem jutottam előrébb a kidolgozásban. 😉 A történet elején megismert, új külső meghajtómra rápakoltam a nagymama fényképeit, azzal a céllal, hogy előhívatom egy albumba, így nyakamba vettem a várost – és akkor, egyetlen alkalommal nem az új táskába pakoltam, hanem vittem magammal egy extra, másikat is. Előtte beugrottam a fodrászhoz, ahol a pultra tettem a textil táskámat, amíg fizettem. Közben valaki felakasztotta a fogasra, kikerült látóteremből, én pedig dolgom végeztével továbbálltam. A bevásárlóközpontban realizáltam, hogy nincs nálam a textilszatyi. Fogalmam sem volt, hogy levágták a tömegben vagy a fodrásznál hagytam, így visszamentem. Mondták, hogy sajnos ott nincs, mert addigra már vagy 10 kabát eltakarta. Nagyon szomorú voltam és ezerrel hibáztattam magam. Leginkább a nagymama 80. születésnapjának a fényképei miatt, ami a karácsonyi ajándék is lett volna. 2 napig tartott a vergődésem. Micsoda teljesítmény a korábbiakhoz képest! Aztán “tollat” ragadtam és a közösségi média erejében bízva nyílt levelet írtam, hogy szeretném visszakérni a meghajtót. Napok alatt több, mint százan megosztották, ment a híre. Emlékszem, még a barátnőm fel is hívott, hogy az ő megosztásai alatt vidám kis kommentek születettek – Hülye ez, hogy azt reméli, hogy így visszakapja?! Igen, azt reméltem. Így a negyedik, egy év alatt lezajló történet után végre volt szemem, hogy folyamatos kattogásom, félelmeim, hiányra és veszteségre történő fókuszálásom pontosan ennek ad energiát, így hozza életre. Meredek? Nem baj, meggyőződésem, hogy így működik.

Eljött a karácsony, volt időm befelé figyelni, lelassulni, kérni, imádkozni, gondolatokat letisztázni, újraértelmezni. Nehéz évem volt, lelkileg, testileg, érzelmileg, szellemileg. Nagyon sokat merengtem, rájöttem, hogy amikor valami negatív dolgot kezdek teremteni, akkor csírájában úgy tudom elcsípni, ha azonnal becserélem egy pozitív gondolatra. Ezért is lett a nyílt levél, ezért gondoltam, hogy szeretettel, bizakodva visszakérem… fogalmam sem volt, hogy kitől, talán az Univerzumtól. :) Hetekig nem csüggedtem, vágytam, reméltem, hittem, hogy nem tűnhet el végérvényesen. Megvizsgáltam szorongásaimat, lefaragtam amennyit csak tudtam, megmutattam az elmémnek, hogy hiedelmeim milyen zsákutcákba vezetnek újra és újra. Sikerült ránéznem a történeteimre. A bankhitel minden hónapban megoldódik valahogyan, az autó részletei végre kifutották magukat én pedig továbbra is ugyanazon a kattogási szinten ragadtam, ahol korábban. Megértettem, hogy egyszerűen elakadt a lemez, én pedig anno elhittem az okos jól-tudom elmémmel, hogy a hiány fogságából nem lehet szabadulni.

3 héttel később a fodrászat vezetője felhívott, hogy megtalálták a csomagot, csak eltették, hogy majd biztosan jön érte valaki, de aztán rápakoltak és feledésbe merült… míg nem belenéztek. Mivel sok személyes dolgom is volt a csomagban, könnyen fel tudott hívni. Repültem a csomagért, gondolhatod. Egyedül az új évi naptáram, benne a lapított négylevelű lóheréim tűntek el (legyen szerencséje annak, akihez került!). Minden más a csomagban volt. Így jöttek vissza hozzám újra a korábban összegyűjtött “emlékeim”, így lett fényképalbum a 80. születésnapra, de még a barátnőim karácsonyi ajándékai, a csodaszép ásványok és megkerültek. Kerek egy év alatt értettem meg a leckémet, amely a veszteséggel és a hiánnyal kapcsolatban tanított. Nem mondom, lassan és fájdalmasan tanulok. :(

Igen, ahol a figyelem, ott az energia. James Redfield tökéletesen összefoglalta. Az energiákat kivetítettem, a nem kívánt irányba fordítottam, így befolyásoltam a többi energiarendszert, amelyek megszaporították az életben előforduló jelentős véletleneket. Hát így lehet teremteni akár jó, akár rossz dolgokat, eseményeket, történéseket. Tudatosan vagy tudattalanul.

Akkor inkább csináljuk tudatosan. Tudatosan a jót, amire szükségünk van és ne azt, amitől félünk, amit el akarunk kerülni. Az agy nem tud különbséget tenni a nem és igen között, csak a gondolatunk tárgyát értelmezi, látja, erősíti… és így hozza felénk.

Végezetül, itt jön a saját felelősségünk, hogy min is kattogunk napjainkban, mi köt le, mire figyelünk, mire adjuk ki azt a sok energiát, ami mehetne annyi  másra is. Nem?! :) Persze lehet ragaszkodni ahhoz, hogy lemezeinket újra és újra felpakoljuk, de akkor hozzám hasonlóan visszakerülhetsz oda, hogy fájni fog, ráadásul kicsit sem visz közelebb a célhoz: megérteni, hogy minden, MINDEN érted, értünk van.

Hegedüs Erika

Comments

comments

2 Responses to Ahol a figyelem, ott az energia

  • Edith23 írja:

    Hetek óta olvasom az oldalad és megdöbbent, hogy mennyire hasonlóak a gondolataink, az értékrendünk, a tapasztalásaink és a hitünk…kijózanító, lelkesítő, bátorságot adó…

    • Era
      Era írja:

      Kedves Edith!
      Nem is tudod, hogy milyen sok erőt adsz a visszacsatolásoddal. A napokban elég nehéz időszakomat élem… és ilyenkor jó ha tudom, hogy másokkal közös értékrendem, hitem lehet lelkesítő és bátorító. KÖSZÖNÖM! Van abban valami, hogy hasonló a hasonlót vonzza. Bármikor szívesen olvasom gondolataidat itt, ha egy-egy írásomat továbbgondolod. Szép napot Neked! E

Minden vélemény számít!


Újratervezés Napló



Látogass el weboldalamra!




Regisztrálj a blogra

hogy azonnal értesülhess az új bejegyzésekről!



Tréning séta közben:



AJÁNDÉK coaching!



Köszönöm ha meghívsz egy kávéra!

Keresés a blogon

Nézz be ide:


Kövess a Facebookon

Video csatornáim:



Google+:



Twitter:



Inspiráció képekben:







Húznál egy Angyalkártyát?



A CoachOK Szakmai Szövetség alapító tagja vagyok:


Milyen nap is van ma?
Mi a véleményed a blogomról?

blog


Én is!