A kalapos nők nem akarják a kalapot?

forrás:

Talán Te is észrevetted már, ha nagyon figyelsz egy témára, valami foglalkoztat, akkor az hirtelen ezerrel jön feléd a világból. Így volt ez megint velem… ha nem untatlak, mesélek.

Pár napja egy nagyon izgalmas úti-beszámolóra és vetítésre mentem, Perut jártuk körbe előadónk és közel 400 fotó jóvoltából. Nem sok mindent tudtam a világ e távoli országáról, de mára gyökeresen megváltozott bennem mindaz a kevés amit tudtam. Egyet emelnék csak ki… a Nőket. Ők hordják a kalapot, valóságosan is és átvitt értelemben is. Eveznek, főznek, irányítanak, megszerveznek, elosztanak, megmondják, elintézik… és számukra ez így van rendjén. Elfogadták, tradíció, belekeményedtek, a mi szemünkben már talán kicsit férfias vonásokkal is bírnak.

Aztán visszaugorva jó öreg kontinensünkre, ma szembe jött velem egy budapesti női fesztivál mottója: “Ezen a napon nemcsak érteni akarjuk a szavakat. A cél, hogy megéld, vállald, szeresd a nőiséged mind a százmillió oldalát. Hogy büszkén, okosan és mosolyogva kezeld a káoszt, ami valójában nem más, mint a sokoldalúságod.” – elsőre nem is értettem pontosan, hogy mi lehet a cél, hiszen talán arra akarnak rávenni, hogy megtanuljunk maszkok, mázak, felvett szerepek között létezni. Számomra azt sugallja, hogy mégis egyszerre kell kezelni a nőiség minden szeletét, ráadásul elfogadtatva, hogy ez káosz, ami tök normális, ahogy az is, ha megtanuljuk mindezt kézben tartani, mosolyogva.
Ne érts félre, nem bántani vagy bírálni akarom a fesztivált (mivel még ráadásul tök szimpatikus a kezdeményezésük és a profizmus, ahogy szervezik), de félek, hogy rossz irányba viszi el a hétköznapok nőit, akik a perui asszonyokhoz hasonlóan szinte mindent megtartanak vállukon, maximum még nem keményedtek annyira bele, ráadásul a másik irányból ezerrel tolja arcukba a média a felszínes nőiesség kelléktárát… amely kettősségtől tök jogos az a bizonyos káosz gyakori megélése.

Azon tűnődtem, hogy miért hülyítjük egymásmást, miért nem lépünk olykor 1 lépést hátrébb, hogy lássuk a helyzetet annak, ami. Na nem kellett sokáig várnom, mert ma egy nagyszerű cikket olvastam C. Molnár Emmától, aki mindig nagyon pontosan és tisztán fogalmaz, amiért én nagyon tisztelem és hálás vagyok neki. A mai gondolatai arról szóltak, hogy mi itt “modern” nők leginkább egymásnak akarunk megfelelni.
Hűha! Bátorítalak, hogy gondold végig, mert érdemes. Arról beszélt, hogy milyen fontos lenne értenünk a szereptávolság fogalmát, hogy megfelelően váltani tudjunk a szerepeink között… szem előtt tartva a lényeget: eltérő belső fejlődési út jellemzi az életünket.

Továbbgondoltam. Váltani és súlyozni. Akár naponta, helyzettől függően változtatni, sorrendet állítani, saját hangulatunk, bioritmusunk, belső jelzőnk alapján és nem úgy, ahogy megmondják mások. Nem a társadalmi normák írott és íratlan szabályaihoz alakulva, képmutató mintákat követve, belül görcsösen akarva, leginkább csak összetákolva valami olyat, ami egyáltalán nem az, ami… Vállalva, hogy egyszer ilyen vagyok abban az ismert szerepemben, máskor meg olyan. Tehát lehetek jó és nagyszerű és kiváló anya, barát, gyerek, szerető… majd ugyanazokkal a játékosokkal szemben csapnivaló.
Ráadásul!!!!! A társunk, gyerekünk legtöbbször ezt nem is várja el, ezt csak mi hisszük… vagy valóban nők egymás előtti megfelelési kényszerei miatt működtetjük.

Minél többen értjük meg ezt, annál kevesebb játszma közé szorítjuk be magunkat, annál több felszabadult pillanat tör ránk, amelyben lesznek persze mosolyok (valódiak) de ott lesznek a könnyekkel áztatott helyzetek is. Mert egy duális világban néha tud fájni is ez-az. Sőt, talán kell is, ha úgy döntünk, hogy a felszínes ragyogás megtartásán túl hajlandóak vagyunk egészen a saját poklunkig elmenni, hogy érdemi és tartós változásokkal, szó szerint gazdagodjon életünk.

Hogy vagy ezzel Te?

Hegedüs Erika

Comments

comments